A Preacher első évada nagy sikerrel zárt, így szinte borítékolható volt a folytatás. Ennek érdekében viszont néhány dolgon elengedhetetlen volt a változtatás, például a történet pörgősségén, és az abszurditás növelésén. Mert bár az első évad remek volt felvezetésnek, ennél a továbbiakban sokkal többre volt szükség ahhoz, hogy a sorozat fennmaradjon, és igazán méltó adaptációja legyen Ennis legendás képregényének. Rogenéknek most már muszáj volt kockáztatniuk, elhagyni a biztonsági megoldásokat, és igazán a lovak közé dobni a gyeplőt. És szerencsére, meg is tették.

Történetünk ott folytatódik, ahol az előző évad véget ért. Az Annvillei események után Jesse, Tulip és Cassidy útra kelnek, hogy megtalálják Istent, aki ugyanis lelépett a mennyországból, és számon kérjék, úgy körülbelül mindenért. Kutatásaik során eljutnak New Orleansba, de közben szorosan a nyomukban van a Gyilkosok Szentje (Graham McTavish), akit az angyalok azért indítottak útnak, hogy elpusztítsa Genesist és vele együtt Jesset is. A kis trió közben nem szokványos tetteivel felkelti egy évszázadok óta tevékenykedő titkos szervezet, a Grál figyelmét, és annak egyik vezetője, Herr Starr (Pip Torrens) különös érdeklődést mutat Jesse, és a képességei irányában. Ez alatt Eugene (Ian Colletti) próbál rájönni, hogy hogyan szabadulhatna ki a pokolból, ahova teljesen alaptalanul került, és hamar segítő társra és barátra lel egy igazán kedves és érzékeny fickóban: Adolf Hitlerben (Noah Taylor).

Ó, micsoda mennyei őrület! Az első évad felvezető hangvételén átlendülve végre a készítők és a színészek alámerülhettek Ennis éjfekete humorral és groteszk abszurditásokkal teli világában. Ugyanis mind az, amit az első évadban kaptunk, az semmi az itt látottakhoz képest, szóval, akinek már az is sok és megbotránkoztató volt, az a második felvonással sem lesz kibékülve. Főleg, hogy ahhoz viszonyítva egyre inkább elhagyjuk a realitás talaját, és amilyen elmebeteg dolog eszünkbe juthat, az itt minden bizonnyal meg is történik. Míg az előző évadban próbáltak valami koherens történetvázat megtartani a kisváros problémáival viaskodó Jessevel, és a hírtelen jött természetfeletti erő megismerésével, itt már erre sem számíthatunk. Nincs konkrétum, nincs kapaszkodó, csak a totális őrület. Szereplőink elindulnak a végtelen országúton, ezzel megteremtve egyben egy road-movie hangulatot, és útjuk során szembekerülnek minden elképzelhető és elképzelhetetlen szituációval és figurákkal, és ezek formálják az események bizarr masszáját. Rogenék valahol érezhették is, hogy az első évadban alkalmazott abszurditások ellenére is görcsös komolyan vevés nem egy jó irány, és ebből tanulva, itt már tényleg nem is kell komolyan venni szinte semmit. Egy ilyen világot máshogy nem is lehetne kezelni.

Ennek ellenére a történet még így is fel tud mutatni néhány komoly, súlyos és szívszorító pillanatot, amik mellett nem lehet szó nélkül elmenni, és kicsit szükség is van rájuk egy levágott fityma teória ecsetelése és két abszurd hentelés között. Ezek a részek főleg a karakterek közti viszonyok elmélyítésére, valamint motivációik és jellemfejlődéseik bemutatására szolgálnak. Az említett pillanatok néha tényleg kimondottan erősek és jól belepasszolnak az elsőre totál ellentétesnek tűnő világképbe és hangulatba. Meglepő módon valamennyivel kevesebb vérengzést kapunk itt, mint az előző etapban, de emiatt sem kell aggódni. Az a kevés véres jelenet, amit kapunk, az olyan is, amilyennek lennie kell, a maradék időt pedig tökéletesen feltöltik emlékezetes jelenetekkel, néha már Tarantino stílusú párbeszédekkel, dumákkal, és egy rakás elvetemült pillanattal. Az évad zsenialitása igazából abban rejlik, hogy ezt a sok stílust és poént hogyan képes koherensen egyben tartani, és kiadni belőlük egy furcsa, de egységes képet.

A megbotránkoztató, kényes vallási és társadalmi témákat érintő groteszk poénok és szituációk itt már teljesen csúcsra vannak járatva, nincs olyan finomkodás, mint az első évadba. Néhol igazából semmi konkrét célja nincs a látottaknak, pusztán a hangulat fokozására, a sorozat sajátos világának prezentálására, és persze a mi határtalan szórakoztatásunkra szolgálnak. Ezek miatt a részek miatt mélyen hívő keresztényeknek semmiképp nem ajánlanám a szériát, mert ők biztosan ki fognak akadni rajta, elég csak felemlegetni Isten sajátos megjelenítését, vagy magának Jézusnak, és jelenkori leszármazottjának bemutatását, és persze a pápát, mint vén bolondot, akit a Grál rángat dróton. De a számos explicit és visszataszító, nem kicsit polgárpukkasztó pillanatok az átlagnézőnek is megárthatnak. Ezekkel vegyül az a hatalmas lendület és magával ragadó hangulat, ami belengi az egész évadot, de persze ez sem teljesen hibátlan. Az évad közepén kicsit leül a cselekmény, és pár részig meg is marad ez a vérszegényebb hangvétel. Ez főleg a főszereplőkkel kapcsolatos történetszálra vonatkozik, amit azért elég nagy hibának éreztem, hogy Jesseiék kutatása és személyes civódásaik kevésbé érdekeltek, mint Herr Starr szerencsétlen machinációi a háttérben, vagy Eugene és Hitler szökési kísérletei a pokolból. Komolyan, az évad közepén inkább csak ezek a mellékszálak tudják jobban fenntartani az érdeklődést, hogy aztán a finálé közeledtével ismét minden belendüljön.

A szereplőkre megint nem nagyon lehet panaszunk. Jesse nem sokat változott az első évad óta, max inkább abban, hogy az Isten utáni megszállott keresése már rögeszmévé kezd válni, és a saját egóját is felerősíti, ami miatt néha eléggé ellenszenves pillanatai is vannak, de a finálé tekintetében, és arra, hogy miről fog szólni a harmadik évad, ez így teljesen helyénvaló és sorsszerű folyamat. Tulip egyre érdekesebb és átérezhetőbb figurává válik, és Ruth Negga is érezhetően jobban kezd belejönni a szerepbe. Az ő múltjával kapcsolatban is sok mindent megtudunk, amiknek köszönhetően a motivációi is más megvilágításba kerülnek. Aki viszont fájó pont volt kicsit, az Cassidy. Továbbra is vannak remek pillanatai és ikonikus mondatai, de a jól ismert cinikus, önző énjéből jelentősen visszavettek, és helyette egy sokkal sérülékenyebb, érzelgősebb Cassidyt kaptunk. Nincs azzal baj, hogy megismerjük Cas emberi oldalát, valódi érzéseit, ez teljesen szükséges is, viszont ennek megvalósítása nem lett a legjobb, főleg, hogy a karakter fő jellemvonásai szenvednek emiatt csorbát. Viszont a mellékszereplők egytől egyig fenomenálisak. Eugenera, alias Arseface-re még emlékezhetünk az első évadból, és érdekes látni az alapvetően jólelkű, kicsit gyámoltalan figurát, ahogy a pokol néhány elvetemült lakója között igyekszik túlélni, és eközben ő is átmegy egy jellemfejlődésen, ami a képregények ismeretében egy elég érdekes irányba futhat majd ki. Az ő partnere, Noah Taylor fantasztikus Hitlerként. Korábban egyébként már eljátszotta a fiatal führer szerepét a Max című filmben, így valamennyire már ismerős volt neki a figura. Az ő Hitlere egy sokkal emberközelibb, szánnivalóbb, és kedvelhetőbb figura, ugyanakkor megvannak a maga sunyi pillanatai is.

De az évad két igazi nagyágyúja az Herr Starr és a Gyilkosok Szentje. A Krisztus vérvonalát őrző titkos szervezet, a Grál vezéralakjának számító Starr egy igazán izgalmas, visszataszító, szimpatikus és szórakoztató karakter egyszerre. Már alapjáraton egy klasszikus náci tiszt benyomását kelti sajátos modorával és tetteivel, valamint olyan szinten nagyképű, egoista és lenéző mindenkivel szemben, hogy lényegében egy megvetendő figura kéne, hogy legyen. De még sem az, mert olyan zseniálisan van megírva a karaktere és a teljes szövegkönyve, hogy egy valóban átérezhető, és valamennyire kedvelhető szemétládát kapunk. Ez azért is van, mert minden tekintélye ellenére, ő az a figura, aki leginkább megszívja, néha még a saját terveit is. Ő az a tipikus gonosz, akit valamennyire mindenki kedvelni tud, és már azért szurkolunk, hogy végre úgy sikerüljön valami, ahogy ő akarja. Pip Torrens játéka kiváló. Teljesen eggyé vált Starr karakterével, és remek alakítása igazán emlékezetessé tette a Grál elvetemült vezetőjét. Mellette viszont itt van még a Gyilkosok Szentje, akinek már megismerhettük a múltját az első évad során, itt pedig végre becsatlakozhatott az eseményekbe, hogy megmutassa, mit tud. És hát nagyon is sokat tud és nagyon brutálisan. Ahogyan Cassidy is jellemzi őt, egy igazi terminátor, maga a megtestesült halál, aki végtelen küldetéstudattal vadászik Jessere, és közben lemészárol még egy csomó más embert is, akik az útjába kerülnek. Minden kegyetlensége ellenére nem lehet igazán gonosznak nevezni, inkább csak a végletekig megtört személynek. Aki ugyanakkor iszonyatosan fenyegető és ijesztő. Graham McTavish hátborzongató alakítást nyújt a Gyilkosok Szentjeként, akivel ugyan együtt is tudunk érezni, de ugyanakkor jól megindokolja, hogy miért is kell tőle rettegnie mindenkinek. A Szent jelenetei igazán vérfagyasztóra sikerültek, amik akár még egy horrorfilmben is megállnák a helyüket. Valahányszor ő feltűnik, szinte érezhetően megfagy a levegő, és még ha korábban egy vicces, vagy érzelmes jelenet is zajlott éppen, annak azonnal véget vet, pusztán csak a jelenlétével is.

A Preacher második évada az elvárásoknak megfelelően teljesített, sőt, sokakat talán még így is meg tudott lepni. Végre rálépett arra az útra, amin egy igazán ikonikus és emlékezetes sorozat válhat belőle, ugyanakkor még mindig nem mentes néhány kisebb gyermekbetegségtől. Ezek nem okoznak komolyabb problémákat, és még bőven levetkőzhetőek, Rogenéknek egyszerűen csak a jól megkezdett vonalon kell tovább haladniuk és ez alapján fokozni az élményt. Az első évad kedvelői biztosan imádni fogják, a többségnek pedig még nehezebben emészthetővé vált így a széria, de épp ezért érdemes tovább próbálkozni vele néhányaknak, főleg azoknak, akik egy igazán eredeti és eszeveszett sorozatra vágyak kikapcsolódásképp.

Értékelés: 8/10.