A felvezetésnek tökéletesen megfelelő első évad után a Preacher készítői végre kezdtek belelendülni az őrületbe, és a második évadra már jóval közelebb kerültek Ennis eredeti képregényének stílusához és hangulatához, mint az első etapban. Ám jól érezhetően még ott sem mertek mindent megengedni, és még valamennyire próbáltak ragaszkodni az átlagnézők elvárásaihoz is. Ahhoz tökéletes volt, hogy bizalmat öntsön a rajongókba és esélyt kapjon a folytatásra, de ezek után, ha maradandót akarnak alkotni, a készítőknek muszáj volt elhagyni a biztonsági játékokat. És ha az első évadot jó felvezetésnek neveztem, akkor a második egy remek bemelegítés és átvezetés a harmadik évadhoz. Mert itt most már tényleg kő kövön nem marad.

Tulip halála után Jesse egy igazán elkeseredett lépésre szánja el magát, hogy visszakaphassa szerelmét: felkeresi nagymamáját (Betty Buckley), akitől még kamaszkorában menekült el. A szadista és ördögi asszony egy kis noszogatás után beleegyezik, hogy segítsen unokájának boszorkányhatalmának felhasználásával, de cserébe ő is kér valamit a prédikátortól. Jesse-nek nincs választása, bele kell mennie az alkuba, amíg nem lesz újra birtokában Genesis erejének. A családi birtokon újra szembe kell néznie sötét múltjával, és a nagymama mellett még két hű szolgálójával is, T.C.-vel (Colin Cunningham) és Jody-val (Jeremy Childs), aki annak idején végzett Jesse apjával is. Az elharapódzó baráti konfliktusok mellett Cassidy számára egyre veszélyesebbé válik a birtokon maradni, ezért rövidesen kénytelen lesz tovább állni. Útja során találkozik Eccarius-al (Adam Croasdell), aki hozzá hasonlóan szintén vámpír, és egy teljesen más oldalát tárja fel Cassidy előtt ennek az életformának. Mindeközben Herr Starr-nak sincs könnyű dolga, hiszen a Grál feje, a Főatya (Jonny Coyne) személyes látogatást tesz, hogy felgyorsítsa az apokalipszis projektet. Ez alatt a Sátán (Jason Douglas) útnak indítja a Gyilkosok Szentjét, hogy visszavigye Eugene-t és Hitlert a pokolba. Ha sikerrel jár, akkor a Szent szabadon elhagyhatja a poklot, és levadászhatja Jesse-t.

Már a második évadról is sokat tudtam áradozni, még nyilvánvaló hibái ellenére is, de mindaz, amit ott láttunk, semmi a harmadik évadhoz viszonyítva. Ezen a téren tökéletesen tetten érhető egy ív, ami az első évad félreális felvezetőjétől, egészen a második évad őrült bedurvulásán keresztül elvezet ahhoz az eszeveszett, elborult, éjfekete parádéba, amit itt kapunk. Ennis képregényét nem is lehet teljes valójában adaptálni, és néhány apróbb dolgon így is változtattak a sorozatban, de talán ennél közelebb még nem került a széria az alapanyaghoz. Ennek fényében már a két korábbi szezon gyengeségeit is jobban elnézzük, hiszen szükségszerűek voltak ahhoz, hogy bemutassák nekünk mind a karaktereket, mind azt a veszett világot, amiben élnek. És aki eddig kitartott, azoknak most biztosan megtérül a hűsége, akik meg eddig sem rajongtak a sorozatért, vagy egyenesen megbotránkoztatta őket, azok idáig nem biztos, hogy eljutottak, ha meg mégis, akkor itt már végleg elveszítenek minden kapaszkodót.

A siker egyik kulcsa a folytonosságból kifolyólag részben az, hogy mostanra már tényleg átcsúszunk a totális őrületbe. A sztori végre nem akar görcsösen ragaszkodni a realitáshoz, hanem teljesen átadja magát a képregényes szürrealitásnak. Persze kisebb bakik és logikátlanságok itt is akadnak, de őszintén, kit izgat ez? Elvégre egy olyan sztoriról beszélünk, amiben egy angyal-démon ivadék megszállta prédikátor, a bérgyilkos barátnője, és az alkoholista ír vámpírhaverjuk együtt keresik Istent és közben megannyi bizarr figurával találkoznak, és keverednek veszélyesebbnél veszélyesebb szituációkba. A hangvétel pedig végre maximálisan hű marad ehhez a világhoz az egész évad alatt. Továbbá ezúttal a cselekmény is végig pörög. Míg az előző két évadban nagyjából a közepén volt egy nagyobb üresjárat, addig itt egy pillanatra nem állunk meg. Valami mindig történik, és még hogy ha nem is nagy akciózás, vagy valami nagyon elvont szituáció, az ezzel párhuzamos drámai szálak is nagyon erősre sikerültek. Megismerjük Jesse múltját, valódi indítékait, és persze drága nagymamáját, aki annyi rossz emlékkel hozzájárult a jellemfejlődéséhez. Annak idején pont ezzel a történetszállal ismertem meg a Preacher képregényeket, így már szinte az első évad óta vártam, hogyan fogják bemutatni nagymamáékat és Angelville-t. Itt máris bevisz a sorozat egy nagyobb módosítást, ugyanis míg a nagymama a képregényekben egy vallási fanatikus klán vezér volt, addig itt egy boszorkány, aki egy kisebb sötét családi vállalkozásban kamatoztatta misztikus képességeit. Emellett az alkuszegő ügyfelei lelkével táplálkozik, hogy minél tovább életben maradjon. Elsőre kicsit szemöldökráncolva fogadtam ezt a fejleményt, de szerencsére a készítők remek ötletekkel álltak elő, és kihozták a maximumot ebből a koncepcióból. De ami a legfontosabb, hogy a nagymama és az egész családi múlt jelentősége megmaradt eredeti formájában. Még ha rajzolt eredetijéhez képest néha szelídebbnek is tűnik, az öreg Miss L’Angelle egy igazi, velejéig gonosz nőszemély, és teljesen érthető, hogy Jesse miért retteg tőle. Betty Buckley játéka teszi csak igazán emlékezetessé a karaktert, aki a széria egyik legikonikusabb ellenfelévé lép elő. Az öreg boszorkányt tökéletesen kiegészíti két hűséges munkása, Jody és T.C.. Utóbbi például meglepően szimpatikus figura lett, minden perverziója ellenére. Az ő esetében mindenképp jót tett az a kis módosítás az alapanyaghoz képest, és Colin Cunningham is brillírozik a szerepben. Jeremy Childs szintén jól formázza meg Jody-t, de az ő esetében érzek egy kis csalódottságot. Jody karakteréből még többet is ki lehetett volna hozni, mint amit az évadban látunk, ráadásul a közte és Jesse közti feszültséget sem használták ki megfelelően. Elvégre mégis csak egy olyan emberről van szó, aki hidegvérrel megölte a főhős apját, és gyerekkorában is jó párszor megfenyítette, de ennek eredményéből nem sokat látunk.

Nagyon érdekes volt Cassidy különválása a csapattól, és az ő egész mellékszála. Végre megismerünk rajta kívül egy másik vámpírt is, aki több száz éve él így, és láthatóan sokkal jobban csinálja, mint Cass. Adam Croasdell egy igazán karizmatikus és erőteljes figurát formáz meg Eccarius képében, aki egy igazi huszonegyedik századi Drakula, még ha külsőségeiben megmaradt valahol a 18.-ik századnál. Rajta keresztül kapunk néhány apróbb morális témafelvetést is és Cassidy is egy lényegi jellemfejlődésen megy át mellette. A második évad után külön örültem annak, hogy visszakaptuk a jól ismert Cassidy-t, sőt, még jobban megismertük az igazi énjét. Kifejezetten érdekes volt az ő kis saját kalandja, ráadásul egy vele minden tekintetben egyenrangú társ/ellenfél közreműködésével. De az igazi őrület, az Angelville-i családi dráma mellett két másik szálban csúcsosodik ki. Ebből az egyik a jól ismert titkos szervezethez, a Grálhoz köthető, és gonosz tervük megvalósításához. Jobban megismerjük a szervezet felépítését, és azt a sok elvetemült állatságot, ami a vezetőség tagjai között zajlik a hatalmi harcok és a rend fenntartása közepette. Pip Torrens továbbra is zseniálisan szórakoztató Herr Starr-ként, aki mostanra igazi közönség kedvenccé nőhette ki magát. Szerencsétlenül lekezelő stílusa miatt egyértelműen a legkedvelhetőbb szemétláda karakter, aki továbbra is próbálja meggyőzni Jesse-t, hogy legyen az új messiás, és e cél érdekében bármilyen eszközt hajlandó bevetni, még ha a legtöbb esetben ezeket valahogy sikerül is jól elszúrnia. A két ellenfél viszont kénytelen lesz kényszerszövetséget kötni, amikor képbe kerül a Grál igazi vezetője, a Főatya, aki legalább annyira megátalkodott szemétláda, mint amennyire egy alpári disznó. Az ő képében egy újabb emlékezetes főgonoszt tisztelhetünk, akitől tényleg lehet tartani, és undorodni is. Jonny Coyne pedig mindent meg is tett, hogy kivívja az ellenszenvünket, de a két nagy ellen összevetésénél egyértelműen inkább az öreg Miss Marie L’Angelle kerül ki győztesen.

A Grál megalomániás hatalom átvételi terve mellett a további őrületet a Gyilkosok Szentjének hajszája Eugine és Hitler utáni szála szolgáltatná, de itt sajnos egy kicsi csalódás ért, és ez is az évad egyik negatívuma. Mert ebből a szálból rengeteg mindent ki lehetett volna hozni, de túl keveset kapunk belőle, és még azt is hamar lezavarják. Igaz, itt a pokol központját is láthatjuk, és kapunk egy igazán laza Sátánt is, aki viszont a kevés játékideje mellett az eseményekre is csak nagyon minimális ráhatással van. Mellette még egy nagyon fenyegetőnek és menőnek beállított Halál Angyala is felbukkan, aki szintén jó karakter lenne, de neki sem volt elég ideje kiteljesedni. A Gyilkosok Szentjénél pedig amúgy sem lehet menőbb. Akit itt igaz, eléggé visszafogtak, de Graham McTavish még mindig kiváló a szerepben, és az évad vége felé azért köszönhetünk neki néhány igazán emlékezetes pillanatot. Noah Taylor továbbra is zseniális Hitler, Eugene útja pedig szép lassan kezd egyre érdekesebb fordulatot venni, aminek már itt is rendesen megágyaznak. Egyszóval rendesen hömpölyög az őrület vasút, ami egy percre sem hagyja, hogy unatkozzunk, és aki vevő a fekete humorra, az remekül fog szórakozni. Szerencsére a drámai szál tökéletesen illeszkedik ehhez az elvont közeghez, és jól ki is egészítik egymást. Talán az egész sorozat történetében itt a legerősebb ez a vonal is, ami lehet a nagyon személyes hangvételnek is köszönhető. Mind Cassidy magányos önmegismerése, vagy Jesse családi múltjával való szembenézése nagyon erősre és igazán átérezhetőre sikerült. Nyugodtan mondhatom, hogy némely momentum elég erőteljesen maga alá tudja gyűrni az arra fogékony nézőt is.

Akikről még nem ejtettem szót, az a főszereplő trió két másik oszlopos tagja. Jesse figurájával eléggé nehezen tudtam dűlőre jutni a korábbi két évadban, de itt végre őszintén elmondhatom, hogy kedveltem őt. Valószínűleg a személyes démonjaival való szembesülés és a múltja kibontása miatt, de itt végre együtt tudtam érezni vele, és szorítani is érte. Sokkal megérthetőbbé vált, és néhány korábbi ellenszenvesebb húzását is jobban átlátjuk. És ehhez mérten Dominic Cooper is igazán jól játszik. Úgy tűnik ő is mostanra tudott véglegesen eggyé válni a figurával, de ennek meg is lett az eredménye. Akit viszont külön öröm volt látni, az Tulip. Ruth Negga egyértelműen az évad egyik fénypontja. Cassidyhez hasonlóan az ő karaktere is sokkal jobban előtérbe kerül, és kicsit ő is járhatja a maga útját, függetlenül a triótól. A sok megpróbáltatás most kezdi csak igazán kifejteni a hatását Tulipon, aki eddig is egy vagány csaj volt, de ezúttal sokkal hangsúlyosabban veszi fel a kesztyűt ellenfeleivel, és egyben ő is szembeszáll saját belső démonaival.

Egyszóval a Preacher harmadik évada jött, látott, és győzött. Számomra eddig egyértelműen a sorozat legjobb szezonja. Természetesen továbbra sem mentes a hibáktól, de végre sikerült megragadni a képregények igazi esszenciáját, amit remélhetőleg tovább fokoznak majd a készítők. A rajongóknak biztos nem fog csalódást okozni, és a továbbiakban talán egy igazi, műfajt meghatározó szériává is kinőheti magát.

9/10.

IMDb | mafab