Seth Rogen és társai nagy fába vágták a fejszéjüket, amikor belefogtak Garth Ennis kultikus képregényének, a Preacher-nek az adaptálásába. Rengeteg módja volt annak, hogy elszúrják ezt a projektet, és a kezdeti reakciók is eléggé vegyes képet mutattak. Még ha az első évad idején még keresték is a saját hangjukat, és kísérleteztek is vele, hogy meddig mehetnek el, elmondható, hogy a sorozat képes volt felnőni az alapanyaghoz. Mind stílusosságában, erejében, és elvont őrültségeiben egyaránt. Bár közel sem egy hibátlan darab, de ez a sorozat egy igazán egyedi és utánozhatatlan színfoltjává vált napjaink sorozatos palettájának. Amellett, hogy veszettül szórakoztató, nem félt igazán polgárpukkasztó, és kínos témákat érinteni, vagy kifigurázni, ami az eredeti képregénynek is egy fontos tulajdonsága. A Preacher végül egész szép kis rajongótábort is tudhatott magának, és a népszerűsége is egyre csak erősödött. Ám egyszer mindennek vége szakad, és most ez a sorozat is elérkezett utolsó, záró évadához. Úgy általánosságban is, de egy ilyen frenetikus szériánál nem kicsi elvárások vannak a nagy lezárást illetően, amit természetesen nem mindig sikerülhet beváltani.

Jesse (Dominic Cooper) és Tulip (Ruth Negga) elindulnak, hogy kiszabadítsák Cassidy-t (Joseph Gilgun) a Grál főhadiszállásáról, a Masadaból. Ám a prédikátor fogadása mellett Herr Starr-nak (Pip Torrens), a Grál új vezetőjének, elő kell készítenie a nagy apokalipszis tervezetet, amit maga Isten (Mark Harelik) is felügyel, hogy minden a tervei szerint alakuljon. A megváltó viszont még mindig nem került elő, amit Starr igyekszik titokban tartani az Úr előtt, és minél hamarabb megoldani ezt a kis problémát, mielőtt az rájönne. Istennek viszont megvannak a maga tervei is Jesse-vel, amik pedig az ő barátainak a sorsát is érintik. Eközben a Gyilkosok Szentje (Graham McTavish), oldalán a még mindig hithű Eugene-al (Ian Colletti) elindul, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljon a prédikátorral, és mellette magával Istennel is.

A Preacher során végig megfigyelhető volt egy ív, ami a sorozat folyamatos érését és igazi bevadulását szemléltette, az óvatos kezdéstől, egészen eddig a pontig. A harmadik évad volt számomra a csúcspont, ahol most már tényleg átcsúsztunk Ennis elmebeteg világába. Bár nem volt tökéletes, de a sorozat addigra már teljesen megérett, és maximálisan fel tudott nőni az alapanyagához. Ahol változtatott is, azt kreatívan és relevánsan tette. Ám a hír, hogy a negyedik évad lesz egyben a záró etap is, enyhe szomorúsággal töltött el, hiszen a képregények ismeretében tudjuk, hogy itt még jó sok mindennek kéne történnie. Nem azt mondom, hogy ne változtassunk az ismert sztori elemeken, de bőven volt még annyi anyag, amiből kijött volna még pár évad. Persze ezt sem szabad a végtelenségig húzni, és a Preacher a képregényekben sem egy végtelen sztori. Legalább öt, de maximum hat évadot bőven ki lehetett volna még hozni. Főleg, hogy csak most kezdtek igazán beindulni a dolgok. De annyi talán már tényleg tömény lett volna, és a sorozat akkor pusztult volna csak bele a saját abszurditásába. És azt sem szabad elfelejteni, hogy egy nagyon réteg sorozatról beszélünk, ami stílusa és témái miatt alapból kiesik az átlag nagyközönség perifériájából, és így kérdéses, hogy meddig tud egy ilyen széria fennmaradni. Talán még ez volt a legbölcsebb döntés. Viszont annak a veszélye így is fennáll, hogy a befejezés túl összecsapott lehet, túl sok mindent akarnak belesúvasztani az utolsó évadba, és így egy szégyenteljes és kínos búcsút kapnánk csak. De szerencsére, erről szó sincs. Legalább is többnyire.

A harmadik szezon egy eléggé ütős évadzáróval büszkélkedhetett, ami nem kicsit korbácsolta fel érdeklődésünket a folytatás iránt. Ez lenne ugye Cassidy kiszabadítása a Grál fogságából, ám amilyen nagy ütközetnek vezették ezt fel, viszonylag elég hamar le is rendezik ezt a konfliktust. Lényegében az első pár epizódban, amik mindazonáltal nagyon pörgősek és ezzel együtt szórakoztatóak. Az akciók mellett jobban belelátunk a Grál szervezetébe, az új tagok képzésébe, valamint az apokalipszis terv is szép folyamatosan kezd körvonalazódni. Tehát a kezdés remek, de Cassidy kiszabadulása után ismét kisebb váltás következik. Ez egyébként a három főszereplőnk kapcsolata közti feszültségek kibontásához is hozzákapcsolódik. Ugyanis Jesse és Cassidy konfliktusa egyre jobban kiéleződik, amiben Tulipnak is eléggé fontos szerepe van. Ezen a ponton pedig a trió szét is válik egy időre, és egy darabig nem is találkoznak újra. Jesse magányos zarándokútra indul Isten után, hogy ezzel is megóvja barátait, Tulip és Cass pedig szintén a saját útjukat kezdik járni, és közelebb is kerülnek egymáshoz. Ez jó is, meg nem is. Jó, mert ennek a szétválasztásnak számtalan remek pillanatot, és erős, személyes karakterdrámát köszönhetünk, ugyanakkor az évad során nagyon keveset látjuk együtt, egészben a nagy triót. És ha már ez az utolsó évad, a nagy utazás és a történet vége, mindenki utolsó harca, azért nem lett volna rossz, ha együtt vergődnek végig az utolsó megpróbáltatásokon. Már csak azért is, mert a három főszereplő tényleg fantasztikus. Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal kapcsolatban, hogy továbbra is Joseph Gilgun a legjobb mindhármuk közül. Cassidy karakterét már kisujjból kirázza, és szinte már egybe is nőtt vele. Ezúttal viszont sokkal közelebbről és belsőségesebben ismerjük meg őt, mint eddig. Terítékre kerül az eredettörténete, a Jesse-ékhez fűződő barátsága, és Tulip iránt érzett szerelme. Gilgun pedig újfent bizonyítja, hogy a vicces és eszeveszett pillanatok mellett, a drámai részekben is nagyon erős. Ruth Negga alakítását valahogy ebben az évadban éreztem a legerősebbnek. Mostanra ő is teljesen beérett, és az ő jellemvonásai, és személyes pillanatai is sokkal hangsúlyosabbak itt. Tulip figurája talán tényleg itt volt a legátérezhetőbb és legszimpatikusabb, Ruth Negga pedig teljesen korrekt munkát is végzett vele. De a hármas fő mozgatórugója, az maga Jesse. Dominic Cooper valahogy nehezen tudott eggyé válni a karakterrel. Eléggé döcögősen indult, és a játéka sem volt a legjobb. Aztán a harmadik évadban végre azt láttam, hogy most már elkapta, és képes volt hitelesen megjeleníteni a prédikátor figuráját. Most pedig már abszolút révbe ért. Kár, hogy ez csak az utolsó évadra történt meg igazán. De mostanra az elmúlt események, és az eljövendő dolgok súlya erős hatást gyakorolt Jesse-re, és ezt Cooper most már igazán átélhetően képes közvetíteni nekünk. És érdekes módon akkor a legerősebb, és legjobb, amikor Tulip-tól és Cassidy-től függetlenül szerepel. Amikor a saját drámáját és pokoljárását éli meg, azok egyértelműen a karakter legjobb pillanatai, Cooper pedig maximálisan bizonyít is ezekben a részekben.

Az ő szétválásuknak az időszaka pedig egy kis lelassulást is hoz magával. Ezt a lelassulást viszont az évad alaptempójához kell mérni. Mert szó sincs itt arról, hogy a cselekmény nagyon leülne, vagy unalmassá válna. Egyszerűen csak a kezdő akció után, úgy a negyedik és a hatodik rész között a történet hagy nekünk, és magának is egy kis időt. Ez az időszak a lelki drámák és személyes tragédiák ideje, valamint a karakterek lelkivilágában való elmélyülésé. Majd ezután az események ismét durván beindulnak, és mindez csak fokozódik egészen a fináléig. Összességében elmondható, hogy a negyedik évad egy nagyon is pörgős és eseménydús szezon, ami tényleg egy perc nyugtot nem hagy nekünk. Folyamatosan történnek az események, karaktersorsok érnek katartikus végükhöz, és évadok óta előkészített történetszálak tetőznek be. A harmadik évad volt az, amivel az volt az egyik problémám, hogy ott is eléggé beindultak a dolgok, és az őrület, és az abszurd ötletek is elkezdtek csúcsra járni, de az események fele így sem kapott kellő hangsúlyt és jó pár mellékszereplő és azok történetszálai is elsikkadtak. Na, itt viszont egyáltalán nincs ilyen probléma. Hiába történik egy csomó minden, és hiába pörögnek az események, még így is jut idő mindenre. És ami külön erénye ezzel együtt a harmadik évaddal szemben, hogy itt tényleg minden karakterre jutott idő, mindenki megkapja a maga tisztességes játékidejét, és meghatározó pillanatait. Még egy egyszerű epizódszereplőt is sikerül teljesen átérezhető és kedvelhető figuraként ábrázolni. (Figyeljétek pilóta Steve-et! Egyértelműen az egyik legszimpatikusabb mellékszereplő a sorozatok világában.) Ám azt le kell szögezni, hogy ez a lelkesedésem talán túlzónak hathat, mert igenis, akadtak olyan dolgok ebben az évadban is, amik nagyon hírtelen összecsapott és gyorsan letudni való elemeknek érződtek. Kevés ilyen volt, de azért akadt. És itt jön elő az, amit korábban is írtam, hogy a képregény alapján nagyon sok minden lenne még hátra, de a sorozatnak ugye ez az utolsó évada. És érződik is, hogy a készítők ebből a sok mindenből azért próbálták belepakolni ebbe az etapba, amit lehet, és bár ez sok helyen jól sikerült, voltak dolgok, amiknél egyáltalán nem. Ezek a részek pedig fájóan beleerőszakolt és semmilyen pillanatok voltak, amiken tényleg az érződik, hogy ezeket is gyorsan bele akarták pakolni a sztoriba, csakhogy szerepeljen benne és kész, de amúgy csak full lényegtelen töltelékepizód lett belőlük. Jesus De Sade és az ő játszóházának a behozatala teljesen értelmetlen és funkció nélküli volt, hiába szerepel a képregényben is, ide, ebben a formában egyáltalán nem passzolt. Simán ki is lehetett volna hagyni. Ahogy az Alamoi helyszín is eléggé el lett pazarolva az évad végén. Persze nehéz is a képregény ikonikus pillanatai közül válogatni, de akkor már meg lehetne próbálni jobb belátással is szemezgetni, és amit kiválasztunk, azt tisztességesen megvalósítani.

És ahogy az lenni szokott, a főszereplők mellett a mellékszereplők azok, akik rengeteget hozzátesznek az összképhez. Herr Starr továbbra is az egyik legszórakoztatóbb gonosz karakter, és külön vicces nézni az egyre megalázóbb pillanatait. Pip Torrens pedig még mindig remekel a szerepben, ő egyértelműen kiváló választás volt erre a karakterre. Kicsit hozzá hasonló szerepet tölt be Hitler is, aki mostanra ismét vezető szerepbe került, mint a pokol új ura. Noah Taylor egyszerűen lubickol a szerepben, és biztos vagyok benne, hogy a film, és sorozatos történelemben ő is be fog vonulni a legikonikusabb Hitler megformálók közé. Tyson Ritter Balga karaktere mellett most Jézus Krisztus szerepét is eljátssza. A két figura között eléggé lényeges és szembeötlő különbségek vannak, de Ritter remekül megbirkózott ezzel a feladattal. Balga után furcsa is volt egy kicsit egy ennyire épelméjű szerepben. Eugene figurája most megy át a legizgalmasabb karakterúton, és bár az ő útját is tisztességesen végigvezetik, azért egy kicsi hiányérzet maradt bennem. Az ő végső sorsából még egy kicsivel többet mutathattak volna annál, mint ahogyan utoljára láttuk őt. Graham McTavish pedig mint a Gyilkosok Szentje továbbra is hátborzongatóan fenyegető és halálosan menő. Miután az előző évadban kicsit parkoló pályára küldték, most ismét visszakerült a dolgok sűrűjébe, és ismét köszönhetünk neki jó néhány ikonikus momentumot. De aki az igazi nagyágyúja ennek a szezonnak, az Mark Harelik, mint Isten. Most már egyértelműen és megkerülhetetlenül elénk lett tárva, hogy Isten az igazi főgonosza ennek a történetnek. És szerencsére ehhez mérten fantasztikusan írták meg az ő karakterét, rengeteg ikonikus momentumot és szöveget adva neki, Harelik pedig beleadott apait, anyait ennek a karakternek az eljátszásába. Ez az Isten egyszerre tekintélyt parancsoló, félelmetes, és egyben végtelenül szánalmas és szánni való. És egyben egy igazi szemétláda is, aki a saját szeszélyességében manipulálja a dolgokat. A Jesse-vel közös jelenetei az évad legjobb pillanatai közé tartoznak.

Ám egy utolsó évad esetében mindig felmerül az a kényes kérdés, hogy milyen is maga a lezárás, az igazi, nagybetűs befejezés. A Preacher esetében pedig azt kell mondanom, hogy egy kicsit kiábrándító. Mármint persze, az összes karakter történetszála, és a fontosabb események is teljesen, szép kereken le vannak zárva, némelyik elég meghatóan is, de ennek a kivitelezése úgy összességében még is vérszegényre sikerült. Főleg úgy, hogy az azt megelőző események, és úgymond az elő lezárás sokkal érdekesebben és katartikusabban lett bemutatva. Ehhez képest viszont a tényleges lezárás egy lassú, vontatott, és néhol erőltetett hattyúdalba fullad. Jesse, Tulip és Cassidy története egy szép, kerek lezárást kap, és még Isten utolsó jelenete a mennyben is eléggé emlékezetes lett, de ezeken kívül, vagy ezekkel együtt valahogy még sem passzol ez így a sorozat egészéhez. Természetesen a nagy elvárások miatt nem is lehet mindenkinek megfelelni, ezt badarság is lenne elvárni. De még így is azt érzem, hogy az a lendület, és lelkesedés, ami az eddigi évadok folyamán végig kitartott, és itt az utolsó évadban is maximális lángon égett, a legutolsó epizódra valahogy odalett. Kár érte, mert máskülönben tényleg egy minden ízében kifogástalan lezárást kaphattunk volna.

Bár még ha a végső lezárás nem is lett tökéletes, így sincs okunk panaszra, mert összességében nézve a Preacher negyedik évada fantasztikus lett, számomra talán a legjobb a négy közül. És egyúttal tökéletes betetőzése ez egy felettébb egyedi és különleges sorozatnak, amihez fogható nem sok van manapság. Még ha döcögős is volt a kezdés, végül sikerült egy, az alapanyaghoz méltó adaptációt készítenie Seth Rogenéknek, ami önmagában is teljesen megállja a helyét. Hiányozni is fog napjaink felhozatala közül, de abban biztosak lehetünk, hogy nem fog a feledés homályába veszni, és még talán sokak számára fog inspirációként szolgálni.

9/10.