„…találtunk valakit. Úgy látszott széttépte egy vadállat. Falusi öregasszonyok keresztet vetettek és furcsa, ijesztő dolgokat súgtak egymásnak. Emberekre vadászott a Sátán.”

Ezek a mondatok voltak egykoron a Predator-franchise iránti rajongásom katalizátorai. A mai napig él bennem a kép ahogy Dutch és társai várakoznak a fülledt dzsungelben. Várják a lényt, aki rájuk vadászik. Az 1987-es zseniális Predator után 1990-ben debütált a második rész, ami a fülledt esőerdőt egy nagyváros, harcoktól hangos, mocskos utcáira cserélte. Itt szabadították az alkotók ismét az emberiségre a tökéletes vadászt. A Danny Glover főszereplésével készült sequel ugyan nem érte fel Schwarzenegger klasszikusához, azonban mégis kellemesen bővítette az univerzumot és emlékezetes pillanatokkal ajándékozta meg a nézőket és a rajongókat. Aztán történt valami és a Ragadózót gyakorlatilag elfelejtette Hollywood. Igaz ugyan, hogy az ezredforduló után készült két alkotás, 2004-ben az Alien vs. Predator és annak folytatása 2007-ben, de ezeket a rajongók lelki nyugalmának megóvása érdekében nem említeném egy lapon a két ikonikus szörnyeteget felvonultató szériákkal – az első egy kellemesnek mondható, szórakoztató crossover-nek tekinthető, a második részt pedig jobb lenne meg nem történtté tenni… A Ragadózó újabb eljövetelére egészen 2010-ig kellett várni. Antal Nimród filmje, a Predators, sajnos azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem volt rossz alkotás, de sokkal inkább tekinthető akciófilmnek, mint egy sci-fi alapvetés modern kori inkarnációjának. A 2018-ban készült, Shane Black által dirigált, The Predator című „művet” pedig inkább örök időkre fedje el a feledés fátyla – talán így lesz a legjobb mindenkinek. Azonban ennek a filmnek a megszületése szerencsére nem volt hiábavaló, ugyanis abban az időben kereste meg a film egyik producerét, John Davis-t, Dan Trachtenberg és Patrick Aison alkotópárosa, egy újabb Predator film ötletével, amin már 2016 óta dolgoztak. Sikerült meggyőzniük a befektetőt és ennek köszönhetően elkezdődhettek a film előkészületei. A kezdetben Skulls kódnéven futó alkotás végül Prey címmel debütált az idei Comic Con-on San Diego-ban, július 21-én. A világpremierre végül augusztus 5-én került sor, amikor az érdeklődők streaming szolgáltatók kínálatában tekinthették meg az alkotást. Én is így tettem. Késő este értem haza, de tudtam, hogy ezt a filmet azonnal látnom kell – hasonlót legutóbb a ’19-es Joker kapcsán éreztem –, elindítottam a lejátszást majd a valamivel több, mint másfél órás játékidő után hitetlenkedve álltam fel a képernyő elől. Két dolgot szinte alig tudtam elhinni. Az első az volt, hogy a legújabb Predator-filmet a Disney-nek köszönhetem. A második pedig az, hogy végre azt kaptam, amire már nagyon régóta vártam…

Naru (Amber Midthunder), a fiatal, komancs lány mindennél jobban szeretne testvéréhez hasonló vadásszá válni és túlnőni a törzs női tagjaira osztott hétköznapi szerepeken. Azonban ahhoz, hogy ezt megtehesse, át kell esnie a „küthaamia”-n, egy beavatási rituálén, mely során bizonyítania kell a képességeit. Ez a vadászat viszont más lesz, mint az eddigiek. Az égen megjelenő „Viharmadár” jelzés. Ebben az esetben rossz ómen, ami azt jelzi, hogy ezúttal a vadászok válnak majd zsákmányállatokká…

Dan Trachtenberg, amerikai rendező a Cloverfield Lane 10 című alkotásával bizonyította, hogy jól ért a feszültségkeltéshez és nem riad vissza a thriller, a sci-fi vagy éppen a horror műfajától sem – utóbbiakat jól példázza közreműködése a The Boys és a Black Mirror sorozatokban. Rendezése remek, kellően feszes alkotást hozott létre, amiben minden mellékszál tovább képes építeni a történetet és a karakterek jellemét. Ehhez tökéletesen asszisztál a színészgárda is, akikből a Taabe-t alakító Dakota Beavers-t és a főszerepet játszó Amber Midthunder-t emelném ki. A show-t egyértelműen a Naru-t megformázó Midthunder lopja el, aki hitelesen alakítja a bátor és találékony indiánlányt – alakításában többször véltem felfedezni azokat a vonásokat is, amik engem a Horizon Zero Dawn főhősnőjére, Aloy-ra, emlékeztettek. Az operatőri munka is remek, akárcsak a fényképezés, aminek köszönhetően – főleg megfelelő megjelenítő birtokában – lenyűgöző képeket láthatunk, olyanokat, amik rendkívül jól rezonálnak együtt az alapkoncepcióval.

A film legerősebb pontja azonban maga a Predator, amit – az első filmhez hasonlóan – viszonylag sokáig rejtegetnek a nézők elől. És ezt nagyon jól teszik, mert ennek köszönhetően, amikor először láthatjuk teljes valójában az szinte letaglózó. Sokkal ősibb és vadabb, mint azt az eddigiekben megszokhattuk. Technikai eszközei is „kezdetlegesebbek” modern társainál, amik persze még így túlmutatnak az emberiség által valaha is alkotott fegyvereken. Ennek – és a közel 270 évvel korábbi időpontnak és fejlettségi szintnek – köszönhetően az ikonikus vállra rögzített plazmavető ezúttal elmaradt, viszont a készítők nagyon ötletes és új eszközökkel látták el teremtményüket, amik jelentősen hozzátesznek az akciójelenetek látványosságához és brutalitásához egyaránt. Személyes kedvencem azonban mégsem egy fegyver, hanem a lény maszkja volt. A koponyacsontozatot idéző eszköz egyszerűen zseniális, bár funkcióiban nem – vagy csak minimálisan – marad el az eddig látottaktól, mégis egy sokkal nyugtalanítóbb, vészjóslóbb külsőt kölcsönöz a Ragadozónak. A szemgödrök hiánya egyszerűen páratlan. Erre nagyon ráéreztek az alkotók.

Az készítőkön érződik, hogy tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz és igyekeztek a rajongók kedvében járni – sikerrel. A filmben található utalások – mint például a klasszikus „Ha vérzik, meg tudjuk ölni.” mondat vagy az ikonikus 1715-ös pisztoly – mind-mind a szórakozást és a kellemes nosztalgiát szolgálják. Ennek köszönhető a film sokak által hangoztatott negatívuma is, mely szerint a Prey túl sokat merít a régebbi alkotásokból és nem hordoz magán egyedi jellemvonásokat. Ezzel az elképzeléssel nem értek egyet, bár tény, hogy bátran merített a híres elődökből, mégis egy sokkal elemibb és ezáltal üdítőbb színfoltja lett a franchise-nak, mint az ezredforduló után született próbálkozások. Ott a helye a klasszikusok mellett. Rajongóknak kötelező, mindenki másnak erősen ajánlott.

IMDb