Újabb vendégcikk érkezett, Murdock ezúttal egy kiváló Carpenter-klasszikus kritikáját küldte el nekünk. Köszönjük ezt az írást is!

John Carpenter méltán vált a horrorműfaj egyik legikonikusabb rendezőjévé. Olyan mesterműveket köszönhetünk neki, mint a Halloween, A dolog, A köd, vagy Az őrület torkában. Sajnos ő is azon rendezők közé tartozik, akik akármennyire is zseniálisak voltak, egy bizonyos idő elteltével valahogy a régi stílusuk, ötleteik és kreativitásuk kezdett kiveszni, és egyre jellegtelenebb (legrosszabb esetben értékelhetetlen) filmeket kezdtek kiadni a kezeik közül. Carpenternek is 1995 után jóformán már semmi emlékezeteset nem sikerült alkotnia, és már nem is nagyon rendez. Régebbi műveit elnézve tényleg értetlenül állok ez előtt az effektus előtt. Most viszont a dicső korszakot szeretném újra feleleveníteni a mester egyik legjobb és egyben talán legvitatottabb filmjével is.

Történetünk egy pap halálával indul. Egyik társa, Loomis atya (Donald Pleasance), miután elolvasta naplóját, megtudja, hogy az elhunyt egy öreg, elhagyatott templom őrzője volt, ami egykoron egy elfeledett szekta székhelyeként szolgált. A titokba beavatja egyik barátját, Birack professzort, és együtt rátalálnak a templom pincéjében egy hatalmas tartályra, amiben egy különös zöld anyag található, és mellette a szekta szent könyvére is. A professzor a hétvégére be is költözik a templomba, egyetemi diákjai és egy rakás műszer társaságában, hogy a segítségükkel fényt derítsenek a különös anyag eredetére és lefordítsák a könyvet. Ám ott tartózkodásuk alatt egyre különösebb dolgok történnek. A környékbeli hajléktalanok, mintha valami megigézte volna őket, elkezdenek gyülekezni az épület körül. Hőseink különös álmokat kezdenek tapasztalni, ráadásul a rejtélyes zöld anyag is láthatóan kezd erőre kapni, és célba veszi az épületben tartózkodókat.

Az alapötletet érdekes módon Carpenter a negyedik Halloween-filmhez szánta, amikor még azt a koncepciót próbálták alkalmazni, hogy minden évben más történettel jönnének ki, de a harmadik rész bukása miatt ez a terv mehetett a levesbe. Így Carpenter úgy döntött, különálló filmként valósítja meg a koncepciót. Mondjuk elég nehéz elképzelnem, hogy nézhetett volna ki a Halloween-széria részeként. Szerintem jobb is, hogy így alakultak a dolgok. Így a film végül Carpenter apokalipszis-trilógiájának második darabjává vált (az első A dolog, a harmadik Az őrület torkában). Carpenter mindig is mestere volt a hangulat és az egyedi atmoszféra megteremtésének. Ez itt is bőven megvan, viszont itt azt is ki kell emelni, hogy talán ez Carpenter legsötétebb, legpesszimistább filmje. Alapból egy elég érdekes témát választott, de ezt nem tartotta meg a szokásos átlaghorrorok szintjén, hanem elvitte a lehető legsötétebb irányba. A forgatókönyv rendesen ki lett dolgozva, a története egyedi és félelmetes. És nem a hagyományos tucathorror értelmében. Carpenter inkább lélektani irányba vitte el a dolgot, és az ősi ismeretlentől, a megmagyarázhatatlantól való éteri félelmet helyezte a középpontba. Itt amúgy kicsit érződik, hogy Lovecrafttől is vett át elemeket, és ezeket kiválóan sikerült hasznosítania. A film még a nagy író munkái előtt is remek főhajtás (még Az őrület torkában előtt járunk). Vicces amúgy, hogy általában azok a filmek éreztetik a legjobban Lovecraft világát, amik legtöbbször nem az ő művei alapján készültek. Az egész filmet belengi egyfajta komor végzet, és valami megmagyarázhatatlan iszonyattól való elemi félelem. Ezt már egyből a főcím alatt is érezteti, és az események előrehaladtával csak fokozódik az érzés, hogy valami nagyon rossz dolog fog történni. A cselekmény szépen lassan építkezik, nem siet el semmit. Aztán amikor már minden szükséges információt megkaptunk, beindulnak a dolgok, és elszabadul a pokol. Ami ehhez a hangulathoz nagyon sokat hozzá tesz még, az Carpenter egyedi zenéje. Ezzel az alkotóelemmel sosem szokott mellélőni a mester, és zenei téren is talán ez az egyik legjobb munkája. Olyan hátborzongató taktusokat hallhatunk, hogy még sokáig a film megnézése után is ott fognak szólni a fejünkben, és folyamatosan valami földöntúli szörnyűségről tanúskodnak nekünk.

Sokaknak talán azért nehezebben befogadható, mert tényleg eléggé elüt az átlagnéző számára megszokott horroroktól. A cselekmény sem pörög olyan gyorsan, szép fokozatosan formálódik. És itt igazi lélektani hadviselésről van szó. Bár megjelenik benne a fenyegetés fizikai megtestesítése a zöld anyag (ami akár a gonosz vagy a sátán esszenciája is lehet) által megszállt emberek képében, összességében mégis a tudatalatti, rejtett félelmeinkre összpontosít. És ez teszi naggyá az igazán maradandó horrort. Viszont itt emellé kapunk még egy plusz adalékot. Ez pedig a vallás és a tudomány témája. Ezzel a momentummal lép át a film egy filozófikusabb irányba. Az egész cselekményt végigkíséri a vallás - de itt mondhatnánk akár magát a természetfelettit is - és a tudomány, vagy fizika és metafizika szembenállása, és ezeknek amolyan közös nevezőre jutása. A problémát, a zöld anyag erejét, és a különös álmokat megpróbálják mindkét irányból megközelíteni, és valamennyire mindegyik oldal tud válaszokat szolgáltatni. Elég komoly filozófiai fejtegetéseket is kapunk itt. Ezek főleg Loomis atya és Birack professzor beszélgetéseinél mutatkoznak meg. Ők ketten képviselik a két világnézetet, és közös vitáik, kölcsönös eszmefuttatásaik adják az egész lényegét. A két színész, Donald Pleasance (Carpenter egyik állandó színésze) és Victor Wong remekül formálják meg a karakterüket. Egyértelműen ők a film legerősebb figurái. A többiekkel sincs gond, mindenki korrekt alakítást nyújt. Bár néha megmosolyogtató tud lenni, hogy jórészt 30 és 40 éves színészek játszanak egyetemistákat. És külön érdekesség, hogy a megszállott hajléktalanok között Alice Cooper is feltűnik egy kisebb szerepben.

Így végszóként kijelenthetem, hogy A sötétség fejedelme mindenképpen Carpenter legjobb filmjei közé tartozik. A rendező rajongóinak szinte kötelezően ajánlott, és azoknak is, akik egy igazán színvonalas, néha kissé elvont elementáris horrorra vágynak. Egy igazi, tartalmas mestermű, ami még a műfajon belül is az élvonalba tartozhat. Az biztos, hogy sokat lehet rajta vitázni, és elmélkedni, ezért is válhat időtálló darabbá. De tényleg szükséges hozzá egy bizonyos befogadóképesség.

8/10

IMDb | mafab