Az első horrorfilmemet hétévesen néztem meg. A cápa volt az, és már akkor magával ragadott ez a műfaj. Az idő múlásával már kategorizáltam a horrorfilmeket, és elkezdtem gyűjteni őket. Felfigyeltem arra, hogy mennyire más egy amerikai, mint egy európai horrorfilm, nem is beszélve az ázsiai alkotásokról. Szépen lassan alakítottam ki a műfajon belüli kedvenceimet, már rendezőkre és országokra bontva. Így jutottam el az olasz horrorfilmekig, amik az abszolút favoritjaim lettek. Remélem, sikerül másokkal is megismertetnem és megszerettetnem Olaszország egyik nagy klasszikusát és az én egyik személyes kedvencemet.
A Mélyvörös (Profondo rosso) 1975-ben készült, és Dario Argento rendezte. Mindent ötvöz, amit szeretni lehet ebben a műfajban, vagyis az erős nyitányt, a jól megírt történetet, a nagy fordulatokat a film végén, valamint a folyamatos feszültséget és a szépen használt gore-jeleneteket. Gyönyörűen ötvöződik benne a horror, a krimi és a thriller.
A történet kulcsszereplője Marcus, akit David Hemmings alakít, a korszak egyik legjobb színésze. Mielőtt folytatnám az események rövid ismertetését, hadd jegyezzem meg, mennyire zseniális húzás volt Argentótól, hogy Hemmingsnek adta a főszerepet egy olyan filmben, ami méltó módon idézi meg a szintén zseniális Michelangelo Antonioni által rendezett Nagyítás című filmet 1966-ból, melynek szintén Hemmings volt a főszereplője, és nagyon hasonló a két film alapkoncepciója, vagyis a vélt és valós látottak keveredése. Amiben a Mélyvörös mégis jobb, az a fokozatosan felépített, feszültséggel átszőtt történetvezetés.
A film azzal kezdődik, hogy egy médium előadása közben felfogja egy gyilkos gondolatait, aki a lebukástól való félelmében megöli a nőt. A történet szerint Marcus szemtanúja lesz a gyilkosságnak, és egy újságírónő segítségével próbál fényt deríteni a látottakra. A nyomozás előrehaladtával kiderül, hogy jóval mélyebb és sötétebb titok lappang a háttérben, ami sokkal borzalmasabb és összetettebb, mint azt elsőre gondolnánk. Marcus előtt szépen lassan tárulnak fel azok a múltbéli események, amik nem csak az általa látott, hanem egy régebben történt gyilkosságra is fényt derítenek. A kérdés csupán az, hogy jól értelmezi-e az általa látottakat és helyes következtetéseket vont-e le az általa megtudottakból? Nem véletlen, hogy csupán ennyit írtam le a sztoriról, hiszen annyira szépen egymásba fonódnak a vásznon látottak, hogy kár lenne ecsetelni és bontogatni a szálakat, hiszen ezzel pont attól az érzéstől fosztanám meg a nézőt, hogy ő maga rakja össze a darabkákat és értse meg a történetet. Ráadásul a végén kapunk egy akkora pofont, ami a legjobb krimiket idézi fel.
Amiről azonban érdemes még beszélni az az, ahogyan megmutatják nekünk, mi is húzódott meg az események hátterében. Ez igaz mind a pszichológiai, mind pedig a fizikai történésekre. Dario Argento egy olyan rendező, aki nagyon szép, de ugyanakkor igencsak nyugtalanító képi világot használ, amit megspékel egy olyan zenei alappal, ami képes az ember bőre alá mászni és összefonódni a látottakkal. Sokan idegesítőnek tartják ezt a stílust, szerintem azonban ettől lesznek egyediek és igazán félelmetesek a filmjei. Elég itt a Mama-trilógiát megemlíteni. Argento munkásságára jellemző, hogy sokakat megoszt és sokan nem szeretik, de elmenni mellette nem lehet. Már az első képkockánál lehet tudni, hogy most egy Argento-mozit fogunk látni, ez pedig igen keveseknek sikerül, főleg a horror világában.
Ráadásul Argento képes volt arra, hogy a film kora nem vált az idő előrehaladtával zavaróvá. Le a kalappal a maszkosok és a technikusok előtt. Semmi gagyiságot nem lehet a filmben felfedezni. Ami probléma lehet, az a már fent leírt argentoizmus, valamint a film hossza. Itt-ott vontatottnak tűnhet a sztori. Ez szerintem a kétórás játékidőnek köszönhető, valamint az erős kezdésnek. Ugyanis a kezdő képsorok, majd a látnok által elmondottak és a gyilkosság negyed óra alatt történnek. Ezt követően kezdődik a nyomozás és a fő karakterek személyiségének kibontása, ami elég zavaró lehet azoknak, akik a pörgősebb filmekhez szoktak.
Ehhez a filmhez kell egy adott lelkivilág, hogy az ember leüljön és megnézze. Nem egy olyan film, amit a haverokkal, szórakozásból egy horrormaraton keretein belül nézünk végig. Nincsenek benne jump scare-ek, a gore is minimálisan van jelen, de amikor alkalmazzák, akkor nagyot üt. A korszakban sokan bírálták is a túlzott erőszakosság miatt a rendezőt, ami elég viccesnek hat manapság, hiszen egyáltalán nem hemzseg a durva, naturalista jelenetektől.
Összegzésképpen azt tudom mondani, hogy aki szereti a gyors nyitányt követő lassan felépített történetvezetést, a meseszerű és hosszan bemutatott képi világot, a hihetetlenül idegtépő zenét, a film egésze alatt fenntartott feszültséget és a még nyugtalanítóbb, a felszín alatt meghúzódó, mély és sötét sztorit, annak jó szívvel tudom ajánlani Argento mesterművét, amiben minden megtalálható, ami egy eredeti olasz horrorra jellemző.
- Pro
- Nagyon sötét történet.
- A csavar, ami arcul csap.
- A zene.
- A gyilkosságok nagyon kreatívak.
- Kontra
- Néha kicsit belassul.
Pro | Kontra | 92% |
Nagyon sötét történet. | Néha kicsit belassul. | |
A csavar, ami arcul csap. | ||
A zene. | ||
A gyilkosságok nagyon kreatívak. |