A környezetszennyezés és a természet kipusztítása a 20. század egyik legégetőbb problémája volt, és sajnos ez a probléma még napjainkban sem oldódott meg, sőt, egyre csak fokozódik. A filmművészet mindig is lehetőséget biztosított az ehhez hasonló komoly témák ábrázolására, de ezt sokan csak drámákban, vagy katasztrófafilmekben tudják elképzelni. Amikor olyan zsánerek kerülnek megemlítésre, mint a horror, vagy a sci-fi, az emberek többsége összeráncolt szemöldökkel tekint rájuk, és egyáltalán arra az ötletre, hogy ilyen komoly témákkal foglalkozzanak, pedig a valóságban ezek a műfajok talán a legalkalmasabbak erre a feladatra. A science fiction e tekintetben már sokkal nagyobb elismerésnek és tiszteletnek örvend, ám a horrort sem szabad figyelmen kívül hagyni. A horror mindig is egy kiváló médium volt a komolyabb társadalmi, egyéni, szellemi és pszichológiai témák és problémák boncolgatására, pont azért, mert ezeket mind kendőzetlenül és mindenféle finomkodások nélkül tárja elénk, a legnyersebb, legfájdalmasabb valójukban. És bár lehet vádolni a horrort azzal, hogy ezeket néha eltúlzott, szürreális vagy banális módon ábrázolja, de ahogy a mesékben is sok dolgot eltúlozva ábrázolnak, úgy a horrorban is ehhez hasonlóan ugyanezzel a cél, hogy minél közérthetőbben és a szimbólumok, és ősi archetipikus képek univerzális nyelvén közvetlenül és azonnal jusson el az információ a néző tudatába. És hát ezek a tiszta, szépítéstől és ámításoktól mentes képek sokszor megterhelőek tudnak lenni. John Frankenheimer rendező 1979-ben ezt a formanyelvet választotta, hogy a környezetszennyezés nagyon is komoly veszélyéről meséljen nekünk.

Rob (Robert Foxworth) egy állami egészségügyi felügyelő, akit a Maine-i vadonba küldenek ki, hogy utána járjon, hogy a helyi fakitermelő cég mekkora károkat okozhat a környező erdőségekben, illetve, hogy valahogy csillapítsa a feszültséget az indián lakossággal is, akik egyre agresszívebb eszközöket készülnek bevetni a területeiket fenyegető cég embereivel szemben. Rob a feleségével, Maggie-vel (Talia Shire) együtt érkezik a békésnek tűnő vidékre, remélve, hogy ez talán a kapcsolatukra is valamennyire jó hatással lehet. Bár ezt nem nagyon támogatja az a tény, hogy a fakitermelő cég és az indiánok mindennapos összetűzései mellett egyre több ember kezd eltűnni az erdőben, és némelyikük csak megcsonkítva kerül elő. Ahogy Rob egyre jobban beleássa magát az ügybe, nem csak arra jön rá, hogy a vállalatnak valószínűleg nem kis szerepe van a terület környezetszennyezésében, hanem arra is, hogy ezzel összefüggésben, van valami az erdőben. Valami vad és kegyetlen, ami emberi prédákra vadászik.

Ami először eszembe jutott a Prophecy nézése közben az az, hogy a hetvenes években még mennyire máshogy kezelték a horror műfaját. Természetesen a horror mindig is egy mostohán kezelt műfaj volt, de a hatvanas és hetvenes években valahogy mégis sokkal több lehetősége volt közelebb kerülnie a filmművészet elismertebb köreihez, és nem egy horrorfilm vált kasszasikerré, kulturálisan is közismert darabbá, és még a nagyobb stúdiók, és az A kategóriás színészek is szívesen foglalkoztak ilyen produkciókkal. A Prophecy nem az a fajta darab, ami a nagyok ligájába tartozna, de ez a fajta szellemiség ezt a filmet is átjárja. A fő témaválasztása is ezt támasztja alá, ugyanis a film teljes cselekménye a környezetszennyezés szélsőséges, de érzékletes bemutatására szolgál. A történet is intelligensen és körültekintően van megírva. A cselekmény első fele még inkább a nyomozásra fekteti a fő hangsúlyt, amit főszereplőnk végez a fakitermelő üzemmel szemben, illetve a helyi indián közösséggel való kapcsolatteremtésre, és az ő problémáik bemutatására. A filmnek ez a fele tényleg úgy működik, mint egy tisztességesebb dráma, vagy egy egyszerűbb krimi, ami súlyos ökológiai kérdéseket vet föl. Ami viszont már itt is felkavarja az állóvizet, az a finoman, és minimálisan belengetett feszültség, és a sejtetés, hogy itt valami sokkal borzalmasabb is fog történni. A nyitójelenet már egyből egy erdei kutatócsoport lemészárlásával kezdődik, akiknek a maradványait ezt követően egy egészen groteszk módon gyönyörű zenei aláfestéssel megáldott beállításban csodálhatjuk meg. És ezután, miközben főszereplőink a vállalat és az erdőségben történő környezeti furcsaságok ügyében nyomoznak, néha-néha történnek hasonlóan aggasztó, de hátborzongatóan sejtelmes apró események vagy jelenségek, amik fokozatosan érzékeltetik, hogy van itt valami sokkal borzalmasabb fenyegetés is. Ez kitart egészen a film feléig, ahol már lehull a lepel, és maga a film is elkezd innentől szörnyes horrorként funkcionálni, de még ebből is az intelligensebb és izgalmasabb fajtából.

Ahogy ez alapján is érezhető, a film eleinte a lassú bevezetés módszerét alkalmazza, ami inkább épít a feszültségteremtésre, és sokkal karakterközpontúbb is. Van időnk bőven megismerni a teljes szituációt, a környezetet, és legfőképp a szereplőinket. Viszonylag minden szereplőről elmondhatjuk azt, hogy jól megírt, háromdimenziós karakterekről van szó. És mivel a film kellő időt szán arra, hogy megismerjük őket és a problémáikat, így később őszintén tudunk értük izgulni, tudjuk őket sajnálni, vagy esetleg egyeseket még utálni is. A színészek teljesen korrekt munkát végeznek, és bár többségük nem annyira ismert, a csapatban még is csak felbukkan például Talia Shire, aki ebben az időben még a Rocky és a Keresztapa filmekkel vált ismertté. A horror rajongók számára még említést érdemelhet a főszerepet játszó Robert Foxworth, akit korábban az Ómen második részében láthattunk, illetve Richard Dysart, aki A dologból lehet ismerős. Ezek mind elengedhetetlen elemi annak, hogy a film megteremtse a szükséges alapokat, ám tény, hogy sokak számára talán emiatt válhat a játékidő első fele kicsit unalmassá vagy vontatottá. Legalább is annak, aki egyből egy kemény horrora számít. A vállalati nyomozós vonal jól működik, bár ezt is megtartják az átlagosan jó szinten. Lehet a készítők nem akarták, hogy túlságosan eltolódjanak az arányok, mert amikor a film felétől már minden egyértelművé válik, és kiderül, hogy van itt egy szörny is, ami embereket öl, akkor váltunk már át a tényleges túlélő horrorba. Ez a váltás szerencsére nem hirtelen történik, hiszen a cselekmény első felében belengetett baljós elemek és a feszültség fokozása ezt már megelőlegezte nekünk. Viszont itt is jól érvényesül a horror egyik alapszabálya. Ugyanis a korábban lassan építgetett feszültség tényleg nagyon hátborzongató volt, és már félelemmel vegyes kíváncsisággal figyelgettük az erdő minden szegletét, viszont amikor már nyíltan megkezdődik a terror és a szörny elől való menekülés, az már nem üt akkorát, mint ahogy vártuk. Félreértés ne essék, a film ezután is jól használja a horror elemeket, és a szörny felbukkanásai is eléggé ijesztőek tudnak lenni, de ezt megelőzően túlságosan fel lettünk spannolva, hogy ez elegendő legyen a számunkra. Talán tényleg igaz, hogy minden borzalom addig marad igazán félelmetes, amíg nem látjuk, és nem tudunk róla semmit. Pedig a sminkesek és a jelmeztervezők azért odatették magukat a szörny kinézetét illetően. Persze nem kel itt csodát várni, de amit ki lehetett hozni egy vegyi anyagoktól mutálódott medve ötletéből, azt azért kihozták. Talán csak a nappali meg a közeli jeleneteknél lóg ki kicsit a lóláb, de a legtöbb jelenetben teljesen működik. Viszont a gore eléggé minimálisra van véve a filmben, és fájdalmasan érződik, hogy a készítők szerettek volna teret hagyni a vérengzésnek, de talán a stúdió visszafogta őket, és ez az utólagos visszafogottság meg is látszik a kész jeleneteken. Viszont még így is kapunk egy olyan hálózsákos kivégzést, amit még Jason Voorhees is megirigyelhetne, a maga vértelenségével együtt is.

Viszont itt a szörny kapcsán, és a film üzenetét is figyelembe véve kénytelenek vagyunk tenni egy kis kitérőt a South Park felé. Ugyanis az említett sorozat nem kis inspirációt merített a Prophecy-ből egyik legikonikusabb szereplőjük megteremtéséhez. Ez pedig nem volt más, mint a medvedisznóember. A medvedisznóember eredetileg úgy bukkant fel a sorozatban, hogy Al Gore, volt alelnök kezdte el felhívni a figyelmet erre a veszélyes fenevadra. A sorozat itt Gore Kellemetlen igazság című filmjét parodizálta ki, amiben a globális felmelegedés okait próbálta leleplezni, elég nagy vehemenciával. A South Park alkotói ezt az ökológiai problémát a medvedisznóember veszélyével helyettesítették be, amit senki nem is akar komolyan venni. A későbbi évadokban persze már felbukkant a medvedisznóember, és komoly mészárlásokat is rendezett. Az ökológiai problémákkal való áthallás a Prophecy esetében az még csak egy apróság lenne, viszont a filmben szereplő mutáns medveszörny konkrétan úgy néz ki, mint a későbbi medvedisznóember. A filmben egy indián mítosz alapján a szörnyet Katahdin-nak nevezik, aki a legendában azért jön elő, hogy megvédje a természetet, és annak népeit. Nos, a vegyi szennyezés miatt megszületett mutáns medve ennél sokkal kegyetlenebbnek és pusztítóbbnak bizonyul, aki az indián közösséget, és az ősök földjét sem kíméli, de az stimmel, hogy az ember önkényes beavatkozása a természet rendjébe, és annak meggyalázása hívta életre ezt a szörnyet. Az áthallás az egyértelmű külső megjelenés mellett még érzékletesebb a medvedisznóemberrel, ami az ember által komolyan nem vett ökológiai problémákat és a globális felmelegedést képviselte a South Park-ban, és ami végül neki is látott a lakosság pusztításának. Ezért a magam részéről úgy is hivatkozom a Prophecy-re, mint „Medvedisznóember – a film”.

A rövid kis kitérő után összességében azt mondhatom el, hogy a Prophecy egy elég jó kis öko-horror a hetvenes évek végéről. Külön pikantériája, hogy a horror nagymestere, Stephen King kifejezetten kedveli ezt a filmet, mindazonáltal azt még így sem mondanám, hogy a Prophecy méltó helyet foglalhatna el a korszak legnagyobb horrorjai közt. Amit felvállal, azt korrekt módon prezentálja is nekünk, de nagyrészt ennyi. A film első fele tényleg sokak számára lehet lassú, vagy unalmas, hiába történnek itt fontos és karakterépítő pillanatok. A második fele pedig az átlagosan jó szörnyes horrorok szintjét hozza, amit tényleg a szörny, Katahdin alakja tud igazán feldobni. Viszont az üzenete, és ahogy ezt érzékelteti velünk, az nagyon erős és nagyon fontos. Tényleg egy olyan problémára hívja fel a figyelmet, aminek a megoldásán még ma is keservesen dolgoznak, és talán az emberek elsősorban nem egy horrorfilmtől várnának ilyen üzeneteket, de mi más tudná ennyire zsigerien érzékletesen felhívni rá a figyelmet. Emellett tényleg egy kellemes nyár esti kikapcsolódást tud nyújtani a retro-horror kedvelőinek, ami azért sokszor képes tényleg félelmetes lenni. Szóval, még ha nem is annyira kiemelkedő darab, de megérdemli, hogy a filmrajongók felfedezzék maguknak. A Prophecy egy értékes kis horror gyöngyszem, ami nem szabad, hogy feledésbe merüljön, akárcsak az üzenete sem. Mert ha ezekről megfeledkezünk, ha ezeket a figyelmeztetéseket figyelmen kívül hagyjuk, egyszer csak azt vesszük majd észre, hogy szép lassan tényleg bekövetkezett a legnagyobb természeti katasztrófa. És akkor a medvedisznóember eljön értünk.

IMDb