Az utóbbi években tagadhatatlanul fellendült a filmvilágban a retrozás, főleg a nyolcvanas évek stílusának felidézése, de csúnya szóval akár azt is mondhatnám, hogy sok esetben erőltetett divattá vált. Ennek okait és hátterét hosszan lehetne taglalni, de ebbe éppen ezért nem is szeretnék itt belemenni, másrészt pedig azért sem, mert jómagam is több esetben élvezettel és örömmel fogadtam azokat az alkotásokat, amiket ez a retro hullám kitermelt magából. Mindig is hatalmas rajongója voltam a hetvenes, nyolcvanas évek filmvilágának és stílusainak, annak ellenére, hogy jómagam sohasem éltem meg ezeket az éveket, de már egész kiskoromtól kezdve magával tudott ragadni minden ekkor készült film, zene, könyv, képregény, játék, és még sorolhatnám. Éppen ezért nekem nem kicsit volt szívmelengető az utóbbi években, hogy ez a fajta filmgyártás, és stílusvilág visszatért kicsit a köztudatba. És ami külön érdekes, hogy ezen retrozáson belül az utóbbi években, régen jól ismert alzsánerek is visszatértek, mint például a grindhouse, és egyéb régi vonalas B filmes horror, sci-fi és akciófilmek modernkori képviselői. Persze ezekre főleg a kisköltségvetésű produkciók, és a függetlenfilmesek körében figyelhetünk fel, akik közül Steven Kostanski már nem kis nevet szerzett ebben a világban. A fiatal író-rendező olyan munkáiról lehet ismerős, mint például a Father's Day, az Emborg, de főleg a 2016-os The Void volt az, amivel már nagyobb figyelmet keltett a zsáneren belül. Illetve neki köszönhetjük mindenki kedvenc gyilkos koboldjának 2018-as újraélesztését is. Az úriember filmjei általánosságban nézve erősen megosztónak számítanak, ám az tagadhatatlan, hogy maximálisan árad belőlük a régi idők B-filmes és grindhouse szellemisége, ami még a gyengébb produkcióit is valamennyire kedvelhetővé teheti. Nincs ez másként legújabb filmjével, a Psycho Goreman-el sem, ami egy masszív vérgőzös időutazást biztosít nekünk a nyolcvanas és kilencvenes évek őrült világába.

A galaxis távoli pontján, a Gigax bolygón egy megnevezhetetlen gonosz lény uralkodott, aki elhatározta, hogy elpusztít mindent, ami jó és igaz az univerzumban. A világosság erői végül összefogtak ellene, legyőzték, majd sikeresen bebörtönözték, hogy soha többé ne szabadulhasson ki, mert az az ismert világegyetem végét jelentheti. Ám ezt a tervüket nem nagyon gondolták át, ugyanis egy amerikai kertvárosi család két legifjabb sarja, Mimi (Nita-Josee Hanna) és az ő bátyja, Luke (Owen Myre) gond nélkül kiszabadítják ezt a lényt, miután véletlenül kiásták annak börtönét a hátsókertjükben. Ám ez a mérhetetlen gonosz, akire csak a Rémálmok Hercege néven hivatkoztak ellenségei, nem kezdhet bele hatalmas világpusztító terveibe, ugyanis a gyerekek a kiszabadításával együtt megszerezték Praxidice ékkövét is, amiből a lény ereje származik, és az, aki birtokolja a követ, az szabadon utasíthatja és uralhatja ezt a szörnyeteget. Ezen felbuzdulva a kis Mimi kezébe veszi az irányítást, a lényt elnevezik Psycho Goreman-ek (vagy röviden PG), és arra használják, hogy az új, menő legjobb barátjuk és játszótársuk legyen, kellően felforgatva ezzel a környék hétköznapjait. Szegény PG persze ezt a legszörnyűbb, legmegalázóbb földi pokolként éli meg, és minden lehetőséget megragad, hogy megpróbálja visszaszerezni az ékkövet. Ám a galaxis rendfenntartói megneszelik, hogy ez a mérhetetlen gonosz kiszabadult börtönéből, és azonnal igyekeznek gondoskodni róla, hogy végleg eltöröljék ezt a fenyegetést az univerzumból.

Ez a történet már önmagában eléggé elborult, és jól be is lövi, hogy mire érdemes számítanunk ettől a filmtől. Töménytelen őrültségre, eszeveszett akció-jelenetekre, pofás sminkre és maszkokra, fárasztó fekete-humorra, valamint rengeteg lazaságra. Több olyan kommentet is olvastam, amik ezt az alapsztorit a Billy és Mandy kalandjai a kaszással rajzfilmsorozathoz hasonlítják, bár közel sem annyira kifinomult, mint az. Kostanski korábbi munkáihoz hasonlóan a Psycho Goreman sem akar több lenni, mint egy pofás és stílusos múltidéző őrültség, ami nem akarja, hogy komolyan vedd, vagy bármi formabontót várjál tőle, hanem csak el akar szórakoztatni egy laza másfél órára. Hogy ezt mennyire csinálja sikeresen az már más lapra tartozik, de menjünk szép sorjában. Már a The Void esetében is látszott, hogy Kostanskinak anyagi téren egyre több lehetősége van arra, hogy igazán tisztességes látványvilágot, effekteket és maszkokat hozzon össze, ami már önmagában hatalmas előny. Persze ezek itt nem mindig sikerülnek annyira hitelesre, mint a The Void-ban, legyen szó akár a jelmezekről, akár az animációkról, ám ez a félig profi olcsóság ebben az esetben csak még inkább kihangsúlyozza a produkció trash-filmes mivoltát. Ez igaz a hangulatra is, ami sok tekintetben Peter Jackson korai horrorfilmjeit idézi meg. Ugyan az az eszeveszett őrültség, és betegesen kreatív ötletek, nem beszélve a látványos gore elemekről sem. Ezt pedig egy felettébb ütős, és a film stílusához maximálisan passzoló soundtrack támogatja meg, aminek bizonyos tételeit még a filmtől függetlenül is szívesen elhallgatom.

Ez a jól megalapozott stílusvilág az, ami a film fő erősségét adja, és az erre fogékony nézőknek azonnal be is tudja lopni magát a szívükbe. A történet teljesen mellékes, itt tényleg a retro hangulat, az őrült pillanatok és karakterek frenetikus jelenetei, valamint az akciójelenetek uralnak el mindent. Nem mindig szokott jól elsülni ez a stílus mindenek felett hozzáállás, de itt tökéletesen működik, hiszen a készítők is nagyjából ezt a célt lőtték be maguknak, és ezen a téren nem is vallanak kudarcot. Ettől a filmtől szinte tényleg mindent megkap az, aki a régi idők agyatlan, de szórakoztató horror, sci-fi, akció, és fantasy világára áhítozik, nem beszélve a kisebb utalásokról sem. A filmnek felettébb jó humora is van, amitől azért nem kell eszeveszett, hasfalszaggató poénokra számítani, és azt is érdemes kihangsúlyozni, hogy néhány poén még így is eléggé erőltetettnek és fárasztónak hathat. De még ezekkel együtt is képes őszinte, valóban vicces pillanatokat teremteni a maga rajzfilmes gegjeivel és eltúlzott karaktereivel. És ha már karakterek. Az eddigiek után gondolom az mindenkinek leesett, hogy a karakterek oldaláról sem érdemes számítani bármiféle mélységre vagy árnyaltságra. A legtöbbjük a jól ismert sztendert alapokból épül fel, némelyiküket még üres papírmasé figurának is nevezhetnénk. A színészek nagyrészt hozzák a tisztes középszert, de ide ehhez nem is kell ennél több. Többségük még így is bőven jól hozza a rá osztott szerepet, viszont a főszereplő kislányt játszó Nita-Josee Hanna, és az ő apját megformáló Adam Brooks finoman szólva is irritálóak és idegesítőek tudnak lenni, ami még néhol jól is el tud sülni, de teljesen érthető, ha sokan a falra másznak tőlük. De ettől eltekintve a többiek tényleg aránylag rendben vannak, és szórakoztató nézni az ő interakcióikat. Főleg a harcjeleneteket, amik a maguk olcsóságában tökéletesen megidézik a nyolcvanas, kilencvenes évek jelmezes egymásnak feszüléseit, valamilyen szinten egy véresebb power rangers hatást keltve. A különböző lények és idegenek kinézete, valamint a világűr és az idegen bolygók megjelenítése szívmelengetően tükrözi a hőskorszak kisköltségvetésű sci-fi-jeinek világát. Elmondhatjuk, hogy a Psycho Goreman minden tekintetben egy hamisítatlan B-film, annak minden előnyével és hibájával együtt. Persze ez az olcsó és néhol otromba stílus nem mindig válik be, ebből származnak a film gyengébb pillanatai is. Ez alatt viszont tényleg olyan vádakat tudok felhozni, mint a néhol kidolgozatlan történetvezetés, a gyenge, vagy egyenesen arcpirító poénok, néhol már konkrét gagyiságba hajló pillanatok, és ripacs színészi játék.

És ezek komoly vádak is lennének, ha olyan filmről beszélnénk, amit komolyabb célzattal, és hozzáállással készítettek volna el, széles, nagy költségvetésű terjesztésre szánva. De tartsuk észben, hogy ez egy egyszerű kis B-film, ami nem a nagy igényekre lett méretezve, hanem az igazi, nagyvonalas filmrajongóknak, akik élnek-halnak a B-filmek és a grindhouse produkciók vérgőzös, logikátlan és olcsó, de veszettül szórakoztató világáért. Nem kell itt nagy mondanivalóra vagy mindent újraértelmező, csavaros történetvezetésre számítani, helyette viszont kapunk vagány akció jeleneteket, laza, számtalanszor idézhető egysorosokat, frenetikus karaktereket és kreatúrákat, és számtalan beteg, de szórakoztató, humoros pillanatot. Ezeket az igényeket pedig a Psycho Goreman bőven kielégíti, és aki vevő erre, az remekül is fog rajta szórakozni.

IMDb | mafab