Örömteli, hogy az ijesztegetésekre és a belezésekre alapozó horrorok mellett mostanában egyre több olyan alkotás jelenik meg, amelyek nem egy ügyes (vagy éppen kevésbé jól kivitelezett) sokkeffektussal, hanem maradandóbb megoldásokkal, érdekes történettel vagy pszichológiai hadviseléssel próbálják meg lenyűgözni a nézőket. Adam MacDonald (Backcountry) jó pár ismerős elemet tartalmazó, ugyanakkor rendkívül hatásos rendezése, a Pyewacket is abszolút beleillik ebbe az új, a Babadook és a Valami követ által fémjelzett trendbe.

A történet fókuszában egy diszfunkcionális család áll. A családfő nemrég vesztette életét, aminek köszönhetően az anya (Laurie Holden) mély depresszíóba süllyedt. Gyermeke, a tini Leah (Nicole Munoz) a metálzene és az okkultizmus felé fordulva próbál megbírkózni a gyásszal. Édeklődési köre segítségével barátokra lel, és az első szerelem is rátalál, ám alig van otthon és nem támogatja édesanyját, ezért nem túl jó a kapcsolatuk. Mivel az anyának levegőváltozásra van szüksége ahhoz, hogy feldolgozza a történteket, elköltöznek egy vidéki háziókba. Leaht természetesen megviseli az átcuccolás, hiszen emiatt kevesebbet láthatja barátait. Úgy érzi, édesanyja be akarja őt zárni. Feldúlva megy az új otthonuk melletti erdőbe, ahol végrehajt egy gondviselője elleni rituálét, de nem is sejti, hogy ezzel egy elképesztően gonosz erőt szabadított magára és anyjára.

MacDonald jump scare-ek helyett fokozatosan épülő feszültségkeltést alkalmaz. Az Evil Dead-ből átemelt lebegő, a fák között lavírozó kamera érzékelteti, hogy a gonosz elindult az erdőből a ház irányába. Megérkezését apró neszek és kopogások jelzik. Ügyes húzás, hogy a démont teljes valójában csak a John Carpenter remekművét, A dolog c. inváziós-testrablós filmet és Takashi Shimizu rendezését, az Az átok című j-horrort megidéző fináléban láthatjuk, és bár rá lehet jönni, hogy végződik a sztori, igencsak le lehet izzadni a film végére.

A Pyewacket legnagyobb érdeme azonban kétségtelenül az, hogy egy átélhető, emberi történetet mutat be. MacDonald pontosan tudja: a hús-vér emberi dráma sokkal megrendítőbb tud lenni, mint egy démonpofa, ezért aztán végig Leah és anyjának gondterhelt kapcsolata van a középpontban. Az erdőben megidézett entitás csak asszisztál a perpatvarhoz, csupán felerősíti azt. Bizonyos jelenetekben látszik, hogy Leahék nagyon szeretik egymást, azonban a viszonyuk sosem tud tartósan jó irányba haladni. Az igazi démon tehát nem az erdőben (vagy a padláson, vagy az ágy alatt) van, hanem a kapcsolatokban. A indulat szülte kemény szavakban, a szúrós tekintetekben, a frusztrációk miatt bekövetkező meggondolatlan cselekedetekben. Bennünk, emberekben dúl a valódi horror, és ennél nincs félelmetesebb.

Persze a csonka család kálváriája nem lenne ilyen erős a kiváló színészi alakítások nélkül: Laurie Holden remekül hozza az alapvetően szeretetteljes, de a veszteségei miatt folyton folyvást kiboruló, zárkozottá váló családanyát, Nicole Munoz pedig meggyőzően alakítja a lázadó, ám érzékeny lelkű fiatal felnőttet.

Apropó felnőtt: a Pyewacket nemcsak egy tragikus családi történet, hanem egy felnövéssztori is. Leah hirtelen felindulásból elkövetett tette komoly hatással van rá és környezetére. A lány ezáltal tanulja meg, hogy a felnőttek világában a kimondott szavaknak és a tetteknek bizony komoly következménye van.

Tartalmas, okos és feszült légkörű alkotás a Pyewacket, amit leginkább azoknak ajánlanék, akik már megunták James Wan és követőinek pofás kiállású, de meglehetősen felszínes zsánergyakorlatait, és mélyebb és félelmetesebb filmélményre vágynak.

8/10

IMDb | mafab