Kétségtelen, hogy Sylvester Stallone a Rockyval futott be, de a Rambo volt az, ami elindította az akciósztárság halhatatlansággal (és hullákkal) kikövezett útján. Én is ezt a filmet láttam tőle először és azóta is imádom. Sokaknak a Rambo nem jelent többet egy sima akciófilmnél, amiben Sly szokásához híven mindenkit legyak, ugyanakkor akik csak ennyi látnak ebbe a filmbe, azok nagyot tévednek. Mielőtt berobbanna a mozikba a Rambo legújabb része, lássuk, miért imádjuk az 1982-es klasszikust.

John J. Rambo egy veterán katona, aki szeretné megtalálni a vele Vietnamban együtt harcoló társait. Sajnos azzal kell szembesülnie, hogy egysége minden tagja meghalt. Érthető módon nincs túl jó kedve, hiszen teljesen elveszett egy olyan világban, amit már nem ismer. Erre a kiszolgáltatott érzésre csak rátesz egy lapáttal az isten háta mögötti poros kisváros seriffje. Teasle nem látja szívesen a "hobót" a városában, Rambo viszont nem akar távozni, így hamarosan kettejük viszálya gyilkos összecsapásban csúcsosodik ki.

A First Bloodban igen minimálisra vették az eltúlzott erőszakot és a robbantgatást, ugyanakkor nagy hangsúlyt helyeztek a karakterekre, különösképpen Rambora. Nem az volt a cél ekkor még, hogy minél több és látványosabb összecsapás legyen, amikben a főszereplő halomra öli a rosszakat. A vietnami háború traumáját dolgozzák fel és azt, ahogyan a frontról visszatért katonákat magukra hagyták az átélt borzalmakkal. Rambo egyszerűen már nem találja a helyét a társadalomban és a társadalom sem tud, mit kezdeni vele. Olyan szakadék tátong közöttük, amit áthidalni nem lehet, csak megtanulni együtt élni az egésszel. Rambo egyedül van, a társait elvesztette, az életét nem folytathatja ott, ahol abbahagyta és minderről még csak nem is tehet.

Vele szemben áll a seriff, aki a hatalmat jelképezi és azt, ahogyan ezeket a fiatal srácokat kiszolgáltatták egy értelmetlen cél elérése érdekében. Fontos megérteni azért, hogy ez a karakter nem maga a gonosz, tudja, hogy a kialakult háborús állapot a városában az az ő döntése és túlkapása miatt alakult ki. A gond csak az, hogy visszacsinálni már nem tudja. Ugyanakkor Rambo sem ártatlan, ő is választhatott volna más utat, de az az igazság, hogy már régen elfelejtette, milyen is az a más út. Itt jön be az elszakadás és kívülállóság problémája, amiről már beszéltem.

A feszes vágás, a minimalista szemléletmód és szövegkönyv, a nyersesség és a düh az, ami a háttérben meghúzódó vonalat még erősebbé teszi. Az pedig, hogy csak a végére engedték el kissé a gyeplőt ad egy valóságérzetet a filmnek, ami miatt muszáj komolyan vennünk a látottakat. Sylvester Stallone, Brian Dennehy és Richard Crenna alakítása pedig nagyon rendben van, mint ahogyan Jerry Goldsmith is igazán odatette magát, amikor megalkotta a Rambo dallamait.

Az idő vasfoga sem tépázta meg a filmet, újra és újra elő lehet venni és sokadszori megnézésre sem fogunk csalódni. Nyilván megvannak a maga hibái, a szövegkönyv sem mindig sikerült túl acélosra, Rambo igen hihetetlen dolgokat tud túlélni vagy megcsinálni és Galt karaktere is fullba nyomja a nagyon gonoszt, de hát ezek hozzátartoznak a műfajhoz.

Ettől még a Rambo örök klasszikus marad, ami tényleg hosszú útra indította el főhősét, bár úgy néz ki, hogy idén csak elérkezünk a végállomáshoz. Vagy mégsem...

Pontszámom: 8/10.

IMDb | mafab