A filmrajongók a ’80-as évek eleje óta tudják, hogy egy vietnámi veterán katonával szemben, aki PTSD-ben – poszttraumás stressz zavarban – szenved nem igazán áldásos támadólag fellépni. Ez hatványozottan igaz abban az esetben, ha azt a bizonyos katonát John James Rambo-nak hívják. Rambo figuráját David Morell, amerikai író alkotta meg 1972-ben, Első vér címen megjelent regényének lapjain. A veterán katona karaktere azonban igazán csak tíz évvel később, 1982 októberében kelt igazán életre, amikor bemutatták a Rambo – Első vér című filmet, amiben – az akkora leginkább a Rocky miatt híressé vált – olasz származású, amerikai színész, Sylvester Stallone játszotta el a címszerepet.
Az elmúlt 37 év során többször is figyelemmel kísérhettük Rambo – gyakran brutális – küldetéseit éppúgy, mint menekülését a háborús múltja és az emlékei elől. Bár Stallone több filmben is nyújtott emlékezetes alakításokat, legyen szó akár a zseniális Coplandről (1997), a szórakoztató, 1991-ben készült Oscarról vagy éppen Rocky Balboaról a színész számomra mindig is John Rambo maradt igazán. Tökéletesen testhezálló szerep volt ez a színésznek, olyan karakter, amelynek emberi oldalát is sikerült bemutatnia a sztárnak. Azonban az elmúlt közel negyven év nem tűnik, nem tűnhet el nyomtalanul, ezért is aggódtam, amikor először hallottam arról, hogy Stallone ismét visszatér John J. szerepében, hogy immár 73 évesen búcsúztassa el a közkedvelt karaktert. Szerencsére az aggodalmam feleslegesnek bizonyult, azt kaptam amit vártam, sőt annál lényegesen többet is…
Rambo visszavonultan él arizonai farmján bejárónőjével, Mariával (Adriana Barraza – Pokolba taszítva /2009/) és annak unokájával, Gabriellel (Yvette Monreal – Lowriders /2016/). A veterán harcos végre itt, ezen a farmon békére talát, ez azonban nem tarthat örökké, mivel a lány – a férfi intéseinek ellenére – elutazik Mexikóba, hogy megkeresse apját, aki még gyermekkénet hagyta el őt és édesanyját. A lány azonban a hírhedt Martinez fivérek fogságába esik, akik prostitúcióra kényszerítik a lányt. Rambo a lány megmentésére indul, a magánakció azonban nem várt eredménnyel zárul, aminek köszönhetően a harcosnak ismét vissza kell térnie azokhoz a technikákhoz, amikre egykoron megtanították és fel kell ébresztenie azokat a gyilkos ösztönöket, amik az elmúlt évtizedek alatt neki a túlélést, ellenségeinek pedig a biztos halált jelentették…
A filmet az az Adrian Grunberg jegyzi rendezőként, aki 2006-ban Mel Gibsonnak asszisztált az Apocalypto forgatásakor. Munkája pedig most is teljesen meggyőző, ebben azonban nem kevés szerep jutott Stallonenak is, aki íróként és forgatókönyvíróként is részt vett a mozi létrejöttében. A sztori tökéletesen kerekíti le a vietnámi veterán életét és az Első vérrel együtt foglalja keretbe a szériát. Kellő alázattal nyúltak Rambo karakteréhez és remekül mélyítették el személyiségét. A film közel kétharmadát ez teszi ki, ennek köszönhetően pedig sikeresen nő fel a sorozat, a mai elvárásokhoz. Egy akciófilmhez képest ennek köszönhetően lassan építkezik az alkotás, ami valószínűleg sokaknak nem nyeri majd el a tetszését, pedig véleményem szerint ez a film legnagyobb erőssége. Azonban azok sem lesznek csalódottak akik a megszokott keményvonalas akciók miatt váltanak jegyet a filmre, ugyanis az utolsó 30-40 percben olyan fékevesztett erőszakorgiában lehet részük, ami biztosan elégedett mosolyt csal majd az arcukra, ugyanúgy ahogy az enyémre csalt, az olykor a Mortal Kombat kivégzéseit is megszégyenítő gore…
A Rambo ötödik és egyben záró epizódja jól fukcionál akciófilmként éppúgy, mint drámai tónusú bosszúfilmként. Egy tökéletes kerek egésszé téve a szériát. Egy probléma van csupán vele, szerintem későn készült el. Ez a film tisztelgés a karakter és az akciófilmek egykori fénykora előtt, mindezt pedig úgy képes véghezvinni, hogy a mai világ elvárásainak is megpróbál megfelelni – szerintem sikeresen. Úgy érzem, ha ez a film mondjuk a ’90-es évek végén készül el, akkor ma igazi klasszikusként tekintenénk rá, így viszont csak egy jó film, egy igazi akciófilm, amiben méltó búcsút vehetünk John J. Rambotól…
Alapvetően egy erős 7 pontra akartam értékelni a filmet, az alábbiakban látható pontszám azonban mégis több ennél, ennek pedig két oka van. Az egyik, hogy többször is felcsendül benne az egyik kedvenc dalom a The Doorstól, a Five to One, ami nemcsak tökéletes utalássá válik a vietnámi háborúra és annak körülményeire, hanem a húsból, vérből és acélból írt erőszak-szonáta remek kísérőzenévé is képes átlényegülni. A másik pedig a stáblista alatt látható képek sorozata, amik igazán méltó búcsúvá teszik az Utolsó vér című filmet.
Nagyon remélem, hogy soha többé nem nyúlnak hozzá Rambo karakteréhez, sem remake, sem reboot, sem pedig folytatás okán. Így volt szép, így lett kerek egész. Ha valaha mégis megteszik, akkor valószínűleg nem csak Rambo emlékét mocskolják majd be, hanem Stallone-ét is…ebben az esetben pedig remélem lesz valahol egy háborús veterán, aki bosszút fog állni a gyalázatért, mert abban biztos vagyok, hogy lesz rá oka…
8/10
A Rambo V: Utolsó vér szeptember 19-től a magyar mozikban.