Vannak olyan alkotások, amik hibáitól el tudok vonatkoztatni. Ezek a filmek vagy büszkén vállalják egyszerűségüket vagy hibáik ellenére is tartalmaznak olyan aspektusokat, amik ha nem is feledtetik el, de képesek jelentősen elhalványítani az alkotás botlásait. Ilyen volt az idei Mi vagy akár felhozhatnám példának a Mami-t is. Egyik sem tökéletes film, igazán mindkettő a középmezőnyben versenyez – annak alsóbb vagy felsőbb régióiban – mégis képesek kellemes perceket szerezni a filmrajongóknak. Vannak azonban olyan alkotások is, amikkel kapcsolatban egyszerűen képtelen vagyok magamra ölteni a jóindulatú mozilátogató szerepét. Ellenérzéseimet ezekben az esetekben több dolog is kiválthatja, azonban két dolog az, ami igazán képes feléleszteni bennem nemcsak a csalódottság, de a harag démonát is. Az egyik ilyen dolog az, ha az adott film – bár több műfajban is potenciálisan jól teljesíthetne – nem képes a rendelkezésére álló eszközök felhasználásával megtalálni az optimális arányokat vagy megelégszik annyival, hogy a műfaji elemek érzékeltetésével boldogan bevonulhat vélt sokszínűségének elefánttornyába. Tökéletes példa erre a múlt év számomra egyik legnagyobb csalódása, a sokak által az egekig magasztalt Örökség. Furcsa, de a másik indulatokat keltő aspektusra is ezt a filmet hoznám fel példának…

Kedvelem az okkultizmust, a titkos társaságokat, a szektákat és azt a misztikus légkört, ami ezeket és sötét rítusaikat jellemzi. Abban az esetben, ha egy film felvillantja annak lehetőségét, hogy képkockáin ősi, elfeledett tanok, mágia és különböző szertartások lesznek láthatóak azonnal hajlamos vagyok fellelkesülni. Ezért is keltette fel kíváncsiságomat a Ready or Not trailere, ami amellett, hogy egy kellemes kis thriller ígéretével kecsegtetett még okkult tartalmakkal is hívogatott. Aztán beültem a moziba és elszabadult a pokol…

Grace (Samara Weaving – A bébiszitter) életének egyik legboldogabb napját éli meg, épp hozzámenni készül szerelméhez, Alex-hez (Mark O'Brien – Érkezés). A fiú családja, a tehetős Le Domas dinasztia egyes tagjai viszont bizalmatlanok a lánnyal szemben és egy hagyományos játékra invitálják az arát, aki, ha jól teljesít a játékban, a család teljes jogú tagjává válhat. A lány elfogadja a kihívást, ám nem tudhatja, hogy a „bújócskának”, amit játszanak, sokkal nagyobb tétje van egy egyszerű játéknál…

A rendezőpáros, Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett, filmjében szinte minden adott volt ahhoz, hogy egy igazán élvezetes horrorral borzongassák meg közönségüket 2019 minden eddiginél forróbb nyarán. A rendezők munkássága is reménykedésre adott okot, hiszen dolgoztak már együtt a V/H/S és Southbound antológiák egy-egy részén. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy egy üdítően kellemes film szülessen meg a Ready or Not képében. Tökéletes helyszín, kellemes színészgárda, sötét titkok, egy csipetnyi, feszültségekkel teli akció és némi éjsötét okkultizmus. Olyan jó lehetett volna…de nem lett az. Az előbb említett összetevőkből egyedül a helyszín az, ami nem okoz csalódást, a folyosókkal teli hatalmas ház és az azt övező birtok nagyon sokat próbál hozzátenni a nem igazán érezhető hangulathoz.

A színészek hozzák a kötelezőt, ami annak fényében sem mondható soknak, hogy a forgatókönyv néhányukra csupán a vicces karakter szerepét osztotta, akik inkább lennének mulatságosak egy Benny Hill Show-ban, mint egy olykor feszültségkeltéssel és explicit megoldásokkal operáló thriller/horrorban. Szándékosan nem tekintek horror-vígjátékként a filmre, mert nem hinném, hogy ez lett volna az alkotók célja – és igyekeznek is olykor meggyőzni a nézőket ennek ellenkezőjéről. Mégis vígjátékba illő képkockák követik egymást a vásznon, elvéve az nyomokban feszültséget tartalmazó jelenetek élét, ahol pedig erre nincs módjuk az alkotóknak, ott sikeresen oldják meg azt, hogy a nézők – a tapasztalatlanabbak mindenképp – kellemetlenül kezdjenek fészkelődni a székükben.

Ez a két ellentétes pólus pedig módszeresen oltja ki egymást, fájóan nagy hatékonysággal. Ezek már önmagukban is elegek lennének ahhoz, hogy közepes – vagy annál rosszabb – alkotásként tekintsünk a mozira, de ez még nem volt elég. Az, amit az okkult tartalommal – nevezetesen az ördöggel kötött paktummal és az azt övező szertartással – tettek soha nem nyerhet bocsánatot. Az alapvetően az egyesség köré épített történetszállal nincs probléma, de az, ami utána jön… A játék, a szertartás, az ok és az okozat. Minden megmarad olcsó kellékként egy vándorcirkusz mocskos sátrának hátsó, érdeklődőktől elzárt szegletében, miközben a „társulat” készül az igazán nagy előadásra egy neve nincs település falunapjának többnyire részeg közönsége előtt. Az alkotók „zsenialitása” viszont nem állt meg csupán a sötét praktikák szánalmas bűvésztrükké silányításánál, ezekből is sikerült mulattató jeleneteket kipréselniük. Ehhez tényleg csak gratulálni tudok. Ott volt a lehetőség, hogy egy pihentetően könnyed félórás játékidő után kellő bátorsággal és kreativitással olyat szabadítsanak el a vásznon, amire már régen nem volt példa. Nem tették meg. Miért is tették volna? A kasszák így is csengenek majd, a hősnő kellően kemény csaj, a házasság és az új családba való beilleszkedés még akár bele is magyarázható a filmbe, mint fontos mondanivaló, néhány tini majd megvásárolja, ha megérkezik a lemez kiadás – hiszen a barátai mesélték, hogy milyen vicces film, de azért durva is. Aztán ott landol majd a film, ahová való. A kereskedelmi tévécsatornák koraesti műsorsávjába, amikor mindenki egy könnyed mozdulattal ignorálhatja Grace szinte minden izgalmat nélkülöző kalandját a Le Domas birtokon…

Remélem a rendezők a későbbiekben hanyagolni fogják az ördöggel kötött alku mindennemű bemutatását, mert ahhoz, hogy ilyen megvalósítás mellett sikeres legyen a művük a saját lelküket is áruba kell majd bocsátaniuk, de nem hiszem, hogy ezek után bárki is megvenné…

3/10

IMDb | mafab