Új novella, Urseste tollából!

Ezer színben pompázó égi tünemény, csak ültél s figyeltél… Figyelted értelmes szemeddel, mi körülötted folyt, oly gördülékenyen, mint csermely csörgedez kivájt medrében. Nyugodtan telepedtél elém, vesét látón vizslattál, te varázsos teremtmény. Megszokottá vált már, jössz s mész, közben vársz rám.

Megmozdultam, bár fájón szakadt fel sóhajom, próbáltalak elérni. Igyekeztem, inam szakadtig mentem volna, de kevéske erőm elfogyott. Elhagyott, midőn feléd siettem volna, súlyos rabigám lábamba mart. Rozsdája festette meg bokám, vagy tán vérem?! Az idő lekoptatta a húst, csontjaimon muzsikált a vas. E zene töltötte meg áhítatos csendünk, te káprázatos! Elrebbentél, közben is engem néztél, rekedten hasított kiáltásom, de csak szálltál s szálltál.

Egyedül maradtam. Fájdalmat ettem, kínnal öblítettem, magányom mellem feszítette.  Ütöttem, vertem, de a fojtogatást ez sem enyhítette. Éles szilánk eső zúdult alá, lágyamba fúródtak ezrével, hiába kapartam, csak mélyebbre hatoltak. Hidege emésztett, reszkettem, sikoltottam, mindhiába. Csontom s a vas muzsikája zörejjé változott, retkes tenyeremmel takartam fülem, óvni akartam elmém, védeni a zajtól! Magányom udvarát sűrű csontváz kerítés vette körül, zsanérjait elhullajtott könnyeimből eszkábáltam. Egyre esik, vér fröccsen, menedékem nincsen. Ajkam halk imát rebeg istenemhez, fohászkodom, ígérgetek, mindent megteszek…

Visszajöttél végre, szemem szúr, de nedvességem elfogyott. Éltetőm megdobban odabenn, ismét kompániát hallok, nem süketít többé. Fájdalmam tompább, mennék utánad, láncaim engedni látszanak, majd visszarántanak. „Ez az életem…”- suttogom feléd, te csoda, te szép! Szemedben pajkos vidámság csillan, még a napsugár is utat tör, kivillan. Felhők, melyek sóhajaim párájából álltak össze, a hideg eső múlni látszik… Tollászkodni kezdesz, színeid mosolyt hoznak magukkal, hiányzik tekinteted. Itt vagy még, de rám nézz! Csak engem figyelj, hozzám jöttél!

Utánad nyúlok, hisz rám vársz, odébb röppensz, nem zavar a csontkerítés. Majdnem elértelek, éreztem árnyad kezemben, de oly könnyedén csúsztál ki markomból, illúziónak tűnt csupán. Csengő hangon hívogatsz, kristály minden szavad! Érezlek, de fogni akarlak! Azt akarom, hogy enyém légy! Nem engednélek el soha, magányom udvarán tartanálak fogva. Ismét felszálltál, megrémültem, hisz még nem telt le az időnk. Tovább szoktál maradni, ne menj még! Kétségbeesésem szúrós szaga szállt feléd…

De hirtelen, láncaim lepattantak, a szabadság hangja volt ez, fel sem ismertem először. Édes s dallamos nesz, melyet megszoktál már, de fülemnek idegen csengett. Hallottam-e valaha? Egyedül a te csilingelő hangod volt hű társam. Megmozdulni nem tudtam, bár szerettem volna, lábaim nem engedelmeskedtek. Agyam veleje újra és újra kiadta a parancsot, de valahol idegszálaim mélyén elakadtak, útját állta a megszokás. S te, te törékeny csoda köröztél felettem, szárnyaidon szikrázott az újszülött napsugár. Úgy tettél, mintha nem vetted volna észre kínlódásom, türelmesen cikáztál. Görnyedve zokogtam, hisztéria terjedt bennem, szívem pumpálta ereimbe.

Hangod újra hívott, bár el sem mertem hinni, elindultam feléd… Magányom udvarán, keservemmel kivert ösvény vezetett végig, hosszú évekig építgettem, követ kőre helyeztem, útépítő lettem. Lábam túl könnyűnek tűnt, hirtelen ijedelem fogott el, megszoktalak ó, rablánc! Igád súlya részemmé vált, lelkem mérlegén te egészítettél ki, miattad voltam nehezebb, hová tűntél ily hirtelen? Lenéztem csupasz, eres lábamra, helyed ott díszelgett, de te elmentél…

De jött a reménymadár, csak jött és jött. Nap nap után látogatott meg, idegenként kezdte, de hamar barátommá lett. Megszoktam jöttöd te sokszínű madár, elérni soha nem tudtalak, mégis akartalak. Néha csak nézni volt jó, néha küzdöttem, leginkább az első időkben. Hosszú évek teltek el, mire feladtam akaratom, s mégis visszajöttél, nem hagytad nyugtom!

Ingatag csonkjaimon indultam utánad, hittem neked! Ígértél… Szavaid balzsamként takarták be elevenem, szárnyaid árnyéka óvón betakart, szenvedésim enyhülni tűntek. Rongyos anyagként lógtak lelkem foszlányai, a szél, melyet gerjesztettél, beléjük kapott, s nyáladdal illesztetted helyükre. Egyre gyorsabban mertem haladni, a könnyűség megrészegített, jelenléted erőt sugárzott. Magam tettem földönfutóvá, nem volt, mit elnyűtt valómra húzhattam volna, csak téged néztelek, s követtelek. A könnyzsanérokat megittad, kitárult a csontváz, az inak megszakadtak. Utolsó tulajdonom hagytam magára, csak hogy veled tarthassak.

Hosszú út kezdődött, de mikor elcsüggettem, méregként csepegtetted belém a reményt. Sivatagban jártunk, megannyi hozzám hasonló követette egy-egy testvéred, de egyik sem volt hozzád hasonló. Enyémnek hittelek… Melegen néztél fekete gombszemeddel, értéknek éreztem magam. Kincsnek, pótolhatatlannak, egyedinek. Te ezt sugalltad, s nem kérdőjeleztelek! Szomjam egyre nőtt, de savaddal itattál, reményt adtál, az édenbe viszel…

Rögeszmémmé váltál, kapaszkodtam hűvösödbe, éheztem, s te ennem adtál. Mohón nyeltem minden szavad, de éhségem egyre nőtt és nőtt. Kihasználva ezt egyre többet adtál, függővé tettél, reménykedtem. Odaértünk a bejárathoz, megláttam mi vár ott. Nyugalom szigete volt az Éden, hol nincs fájdalom s kétely. Vállamra telepedtél, be akartam lépni, lángpallos állta utam, világossá vált, nincs bemenésem, csak hitegettél. Elrepültél tőlem, te gyönyörű madár, s mindent tudtam már.

A remény egy gyilkos! Te voltál gyönyörű mészárosom… A nagybetűs Remény, mi újra és újra útnak indít kopár utakon, végigkísér, majd elhagy. Földön fekvőbe rúgsz, kényszeríted, hogy álljon fel, s ereje utolját adja neked! Barátjává válsz, hogy higgyen benned, de hála helyett sóvárgásba kergeted. Mit ételnek és italnak gondoltam, méreg volt csupán. Te nem fecskendezheted, szabad akartból kellett megtennem… Kegyetlen csoda vagy te, Remény! Elérni senki sem tud, csak futnak utánad, s téged ez tart életben. Mi alkotunk meg téged, de fellázadsz teremtőd ellen, hogy eltipord, s teljes pusztulásba döntsd…