A mitikus lények közül talán a vámpírok állnak a szívemhez a legközelebb. Azonban nem abban a formájukban, ahogy azt sokan – főleg az Alkonyat-szériának köszönhetően – napjainkban elképzelik. Azt a lényt kedvelem igazán, amit nélkülözi a túláradó romantika negédes jellemvonásait. A szörnyeteget, az éjszaka szülöttjét, a vadászt, aki prédára les. A vadállatot, a démont és a szomjúság által vezérelt őrültet is. Ez a vámpír igazi arca. A halandók számára már-már isteni lény, akit elkerül a halál, mégis súlyos átokként kénytelen viselni az évszázadok egyre növekvő terheit. Egy ilyen entitás – hatalmának tudatában – szinte bármit megtehet, azonban ezt általában nem hangsúlyozzák ki a kapcsolódó filmalkotásokban. Marad a könnyebb út. A szenvedő lény, akit képtelen túllépni szerettei halálán, életének elvesztésén és átalakulásán, önmaga gyilkos természetén. Ebben az esetben a démon, a gonosz istenség, a megtestesült éjszaka végül egyszerű élősködővé korcsosul, piócává, ami ha fájdalmasan is, de eltávolítható. A másik lehetséges megjelenítés sokkal izgalmasabb, hiszen olyan nemezisre lelhetnek a vámpír személyében ellenfelei, ami szinte biblia mértékű. Ebben – is – jól teljesít Chris McKay, amerikai rendező legújabb alkotása, azonban, ha hozzátesszük azt a tényt, hogy a híres/hírhedt élőhalott vérivót Nicolas Cage formázza meg, akkor biztosra vehetjük, hogy egy igazán szórakoztató filmet fogunk majd látni.

Renfield (Nicholas Hoult) régóta szolgálja már gazdáját, Drakula grófot (Nicolas Cage), feladatai azonban kimerülnek mestere etetésében és a véres tettek utáni takarításban. A férfi többre vágyik. Saját életet akar. Független, szabad életet távol a vámpírtól és a borzalmaktól. Erre pedig tökéletes alkalom kínálkozik számára, mikor New Orleans egyik éttermében – a gróftól kapott erejének köszönhetően – megakadályoz egy maffia-leszámolást. Renfield függetlenné válásáért tett lépéseit azonban gazdája nem nézi jó szemmel, hiszen neki más tervei vannak, olyanok, amik az egész világ sorsát befolyásolhatják…

A fenti történet azonban csak egy elnagyolt alap, egy meglehetősen stabil felépítmény szinte láthatatlan tartozéka. Ugyanis a mozi legnagyobb erőssége kétségkívül a két főszereplő jutalomjátéka, amit az alkotók meglepően jól használtak ki. Hoult remekül formázza meg az önmarcangoló, majd később reménykedő kisembert, aki végül képes harcba szállni egy igen komoly ellenséggel is. Cage pedig… nos, ő Cage. És ezt a lehető legpozitívabb értelemben mondom. Egyszerűen fürdik a szerepben. Zseniálisan adja vissza azt a nárcisztikus, elmebeteg karaktert, aki egy szinte isteni hatalommal felruházott halhatatlan. Jeleneteiben maximálisan uralja a vásznat és amellett, hogy hű marad önmagához, mégis mélyen tiszteleg minden idők egyik legnagyobb Drakulája, Lugosi Béla előtt is.

Cage és Hoult párosa rendkívül jól működik a filmben, ehhez pedig a többi színész is remekül asszisztál, az operatőri munka és a képi világ is tetszett – külön kiemelném a gróf fokozatos felépülésének bemutatását, amiért külön elismerésem a maszkmestereknek. A film humora is kellemes és nagyon jól eltalált poénokkal találkozhatnak azok, akik jegyet váltanak az alkotásra. Azonban ezt a pozitívumot sajnos nem tudják majd a nézők a film valamivel több, mint másfél órás játékidejének végéig élvezni. Ennek pedig egy olyan oka van. Bár McKay biztos kézzel vezeti a színészgárdát, a történet lendülete a mozi felénél egyszerűen megtörik, és már nem tud felnőni a saját maga által állított standarokhoz sem. A humor – pár kivételtől eltekintve (például: az utolsó önsegítő gyűlés) – is elhalványul és megszürkül. Egy dolog viszont a film teljes hossza alatt konzisztens tud maradni. Ez pedig nem más, mint a gore. Hihetetlen mennyiségű vért láthatunk a vásznon – a szándékosan trash-be hajló – akciójelenetek közben, amik egyszerűen mosolyra kényszerítik majd a legközömbösebb nézőket is.

A Renfield nem lett tökéletes film, „csak” az utóbbi idők egyik legjobb horrorvígjátéka, ami jó szívvel ajánlható bárkinek, aki egy kellemes és szórakoztató másfél órás kikapcsolódásra vágyik. Cage rajongóknak kötelező, mások fogyaszthatják mértékkel is, mint a jó bort.

IMDb