eN.Dé. ezúttal egy Polanski-klasszikust hozott el nektek. Köszönjük ezt az írást is!

Roman Polanskit nem kell bemutatni senkinek sem. Az egyik legérdekesebb rendező, akinek a munkássága igencsak szerteágazó, és szerencsére a horror műfajában is maradandóakat tudott alkotni, elég csak a Rosemary gyermekére vagy a Vámpírok báljára gondolnunk. 1965-ben készítette el Iszonyat című filmjét, ami szerintem az egyik legjobb és legfeszültebb alkotása.

A történet főszereplője Carole, a gyönyörű fiatal lány, aki nővérével él egy szép lakásban, van egy udvarlója, és egy kis szépségszalonban dolgozik. Úgy tűnik, minden rendben van, de ez csak a felszín. Carole hiába csodálatos jelenség, hiába tűnik egy kedves, oltalomra szoruló lánykának, valójában komoly gondjai vannak a szexualitásával. Nem tudja, hogyan kezelje a férfiak közeledését és a saját szexuális vágyait. Irtózik a férfiaktól, undorodik a testiségtől, és egyre inkább kezd elveszni elméje sötét rejtekeiben. Ebben a filmben Carole-ra nem egy kívülről jövő elmebeteg vagy szörnyeteg, hanem önmaga tör rá. Fokozatosan bomlik meg és szakad szét az elméje, mígnem teljesen elnyeli a sötétség. Nincs is ennél ijesztőbb, mintha elveszítjük a tudatunkat, önmagunkat és a teljes őrületbe sodródunk, nem igaz?

Polanski nagyon szépen és ízlésesen mutatja be a lány elméjének teljes elborulását, kezdve a nyitó képsorokkal. Egy szemet látunk, közvetlen közelről, teljesen kinagyítva, és baromi ijesztő. Ijesztő, mert ebben a szemben nincsen semmi, teljesen üres. Nem látható benne más, mint a színtiszta rettenet. Mi pedig a továbbiakban ezeken a szemeken keresztül fogjuk szemlélni és megtapasztalni a világot. A világot, ami félelmetes, és tele van konvenciókkal. Polanski megmutatja nekünk hihetetlenül tárgyilagosan és kegyetlenül azt, hogy a nők tulajdonképpen nem mások a társadalomban, mint szép tárgyak, akiknek férjhez kell menniük, és csak addig érnek valamit, amíg fiatalok és gyönyörűek. Nem véletlenül választotta a korszak egyik legnagyobb szeximbólumát, Catherine Deneuve-öt főszereplőnek, és az sem véletlen, hogy a filmben Carole egy szépségszalonban dolgozik, ahol rengeteg idős nő a vendége, akik mindent megtesznek azért, hogy szépek és fiatalok maradjanak. Carole nemcsak a férfiak, hanem a nők vágyainak tárgya is. A nők olyanok akarnak lenni, mint ő, míg a férfiak meg akarják kapni. Carole pedig megpróbál beilleszkedni, megpróbálja elfogadni a neki szánt szerepet, de tudat alatt iszonyodik is tőle, retteg és fél, míg végül megpróbál elmenekülni, és az egyetlen hely ahová mehet, az a teljes sötétség.

Muszáj külön is kiemelnem Catherine Deneuve játékát, ugyanis amit ez a nő művel ebben a filmben, az egyszerűen nem evilági. Olyan, mintha átváltozna Polanski eszközévé, és rátenne egy lapáttal azzal, hogy azt mondja: látjátok, nem egy üres szőke, gyönyörű szeximbólum vagyok, hanem egy kiváló, igazi, mély színészi játékra képes színész. Minden rezdülése, minden pillantása, az egész jelensége tökéletes. Annyira igazi, hogy néha már komolyan megijedtem, hogy nem is a karakternek, hanem neki borult el az elméje.

Polanski olyat alkotott, amire csak nagyon kevesek képesek: egy tökéletesen művészi, ugyanakkor rettenetesen zaklatott történetet vitt a vászonra. Olyan képi világot teremtett, ami leginkább az 1920-as, 1930-as évek horrorjaira volt jellemző, vagyis a festmények szürreális világát mutatta be nekünk úgy, hogy pontosan látjuk és tudjuk, mi megy végbe Carole fejében. Ezt szolgálják a hirtelen megjelenő és felvillanó alakok is, amik miatt szépen lassan a néző is abba a nagyon feszült, nagyon zaklatott állapotba kerül, mint a hősnő.  Ez a film egy igazi mestermunka, ami tökéletesen, nagyon zavaróan pontosan mutatja be az őrület különböző állomásait, a lelkünkben és elménkben lakozó sötétséget és undort. Minden ízében kifogástalan és a bőrünk alá mászó film, amit ha egyszer megnézünk, örökre az elménkbe ragad.

Pontszámom: 10/10

IMDb | mafab