Sötét éjszaka van, csak a hold világít. Magas, szakállas arcú férfi rohan a templomkerten keresztül, nyomában egy loholó pappal. Egy vasrácsos kapu állja a menekülő útját, aminek tetején hegyes vasdíszek ékeskednek. A férfi nem tétovázik, felmászik a kapura, és már épp lendülne át a túloldalra, mikorra az atya beéri, és visszarántja, aminek következtében a férfiből fájdalmas üvöltés tör elő; a vasdíszek felszakítják a gyomrát. Vágás, egy idilli családi házban anyuka tüsténkedik, mikor is kopognak, és kisgyermeke kimegy ajtót nyitni. A férfi áll ott tágra nyílt szemmel, arcán fájdalom, két kezével tartva a gyomrából kikandikáló beleit. Majd hirtelen elveszi az eszméletét, és elájulva a padlóra rogy.

Így kezdődik a híres/hírhedt itáliai horrorrendező, Joe D’Amato alkotása, amely a legendás ’80-as években készült, pontosabban 1981-ben, mikor javában dúlt a merészebbnél merészebb horrorok háborúja. Ezen sorok írója kb. hat éves lehetett, mikor kisgyermekként látta, utána évekig nem merte megnézni, és most is csak félve vette elő újra az újrakiadás végett. Az akkori olasz filmekhez méltóan az Absurd is több féle címmel lett forgalmazva, külön az európai és amerikai területeken, ahogyan a szereplők és a rendező sem csak születési nevükön lettek híresek (Joe D’Amato Amerikában Peter Newton, a gonoszt alakító Luigi Montefiori pedig George Eastman néven futott be).

Bár a hivatalos cím a Rosso Sangue (ami mélyvöröst jelent, kicsit áthallásosan Argento művére utalva), ám mivel a főszereplő ugyanaz a George Eastman, aki a híresebb és ismertebb Antropophagus-ban (lásd még Grim Reaper, The Beast, Zombie 7 címmel is) a címszereplő kannibál szörnyeteget alakította, így az Absurd-ot annak folytatásaként tekintik, holott a rendező személyén és Eastman-en kívül semmi köze nincs elődjéhez. A sztori is teljesen más: dióhéjban annyit, hogy míg ott pár fiatal egy szigeten küzd egy szadista emberevő ellen, itt egy, az egyház által támogatott intézményből megszökött görög férfit üldöz egy szentatya. Mivel a férfi a kísérletek során afféle szuperregenerációs képességet kapott, gyakorlatilag halhatatlanná téve őt, a kiiktatására egyetlen megoldásként csakis az agyának teljes elpusztítása jöhet szóba.

D’Amato, akárcsak pályatársai, Lenzi, Bava, Fulci, Romero és sorolhatnánk, igyekezett kitűnni valamivel a műveivel a többi rendező közül. Míg Romero főleg az élethű maszkjaival, Fulci a gore túlzott használatával és Argento a szimbolikával telipakolt művészfilmjeivel próbált érvényesülni, D’Amato jellemzően azt a vonalat követte, hogy a történetmesélést beáldozta a groteszkebb, nyers látványvilágú, már-már undorítóan kegyetlen halálnemekre. Az Absurd-ban szereplő helyszíneken, legyen az kórház vagy akár egy családi ház, szinte mindenhol történik valamiféle mészárlás, így ennek nem vagyunk híján, és bőven láthatunk nagyon pofás elhalálozásokat: van itt szemkiszúrás, orvosi fúróvillával agyátfúrás, szalagfűrésszel koponyavágás, fejeltávolítás baltával, a kedvencem a gáztűzhelyben való megpörkölés. Ezeket szépen lassan, ráérősen, közeliben és mindent megmutatva tálalják elénk. Nincs a mai horrorfilmekre jellemző finomkodás, a film hű a címéhez, valóban abszurd gyilkosságokat láthatunk, amelyek nagyon részletesen ki vannak dolgozva, vér és más belsőség is akad bőven. A fentebb emlegetett tűzhelyes jelenet külön kiemelendő, ahogyan a haj és a bőr rásül, füstöl majd felválik az ember arcáról, szinte érezni lehet az égett szagot… én még azóta sem láttam hasonló megoldást egy filmben sem.

Érdekesség, hogy a filmben egyáltalán nincsenek az akkoriban természetes jelleggel bevetett szex- vagy erotikajelenetek, a történet szempontjából viszont érthető, miért is nem akartak beletenni. Sokan bírálták emiatt az Absurd-ot, hogy csak egy gyenge koppintás az amerikai Halloween-re hajazva, ami annyiban megállja a helyét, hogy valóban hasonló az alaptörténet, és a film is amerikai hangzású nevekkel és helyszínekkel kooperál, továbbá látni benne amerikai futballmeccsekről snitteket (valójában mindent Olaszországban, Róma mellett vettek fel), ám Carpenter klasszikusának durvasága nyomába sem ér a Rosso Sangue-nak. Mai szemmel tekintve a haláleseteknél észrevehető, hol mi a trükk és milyen megoldást választottak a készítés során, de a nyolcvanas évek elején ez abszolút újítónak hatott, és a nagyszerű hangulatteremtés és a borzongás elfeledteti velünk ezeket a hiányosságokat. Ehhez jön még nagy pozitívumként, valójában a film egyik erősségeként Carlo Maria Cordio szintetizátorral komponált muzsikája: egyszerre fenyegető, dallamos és káoszt idéző futamokat hallhatunk, mely annyira emlékezetesre sikerült, hogy ennyi év távlatából is a frászt hozza az emberre. Szinte az egész játékidőt végigkíséri a zene, ami egy idő után kicsit zavaró lehet, mivel akkor is kapunk valamilyen erősebb szólamot, mikor semmi nem történik a vásznon. Itt jegyzem meg, hogy nagy hiba volt D’Amato-tól a film utólagos monó hangzássá tétele, mivel a párbeszédek és a háttérzörejek alig hallhatóak, ellenben a zene domináns szerepet kapott.

A színészi alakításról (ha lehet annak nevezni) is essen pár szó: itt bukik el a film, a főszereplő Montefiori, az atyát alakító Edmond Purdom már rutinos színésznek számítottak, így velük nincs gond, és a mozgásképtelen lány, Annie Bell (aki a zseniális Ház a park szélén című horrorban alakított maradandót) is vállalható teljesítményt nyújt, de rajtuk kívül szinte mindenki csak papírmaséként funkcionál. Nagyon érződik, hogy volt, akinek ez volt az első szerepe, és némely ismertebb színész is csak egy statisztaszereplő szintjén képes valamit alkotni, egy-két esetet leszámítva szinte csak kínos párbeszédeket hallhatunk. Az utolsó jeleneten, mikor a kis csapat összegyűlik, nagyon kiütközik a színészek alkalmatlansága, és hiába fogják ezt a rendkívül alacsony büdzsére, a tehetségtelenségre nem lehet kifogás. Egy nívósabb gárdával bizony a film is bekerülhetett volna a klasszikus olasz horrorfilmek, a Holtak hajnala és a Cannibal Holocaust közé, a lehetőség benne volt D’Amato rendezésében.

Ami a népszerűséget illeti, az Absurd sok más filmhez hasonlóan megjelent számos országban VHS-kiadásban (magyarul csak hangalámondással), és bár nem sikerült tökéletesre, hamar kultstátuszt szerzett a műfaj keretein belül. Kivétel volt Anglia (hol máshol, ugye?), ahol elsőként kapott 18-as karikát a szigetországban bemutatott filmek között, így már a mozikban is két perccel rövidebb változatban vetítették, és ez volt az az alkotás, amelynek az 1984-es videómegjelenését követően azonnal betiltották a forgalmazását. Ennek okaként helyet kapott a híres 74-es listán, amelyen az Egyesült Királyságban betiltott filmek szerepelnek, és sok-sok év múltán csak idén jelenhetett meg újra, ám kárpótolva a rajongókat egy szépen felújított, vágatlan BluRay-változatban. Az eredeti változat ugyanis 96 perces, ezt azonban Olaszországon kívül sehol nem hagyták meg teljes egészében, Németországban példátlan módon 13 percet vágtak ki belőle, de az USA-ban is erősen csonkítva jelent meg. Azonban 2017. februárjától bárki beszerezheti szabadon a teljes, cenzúrázatlan verziót, véleményem szerint erősen ajánlott ráfordítani azt a csekély 4 ezer forintocskát.

10/7

IMDb | mafab