Áldozatnak lenni általában nem túl nagy kiváltság. Bár a vallásban felmagasztalnak néhány áldozatot, és mártíromságnak nevezik, valljuk be, azért nem szívesen lennénk egyik mártír helyében sem. A világ jórészt túlhaladott már azon, hogy az áldozattá válást pozitívumként ismerje el, olykor egy adott ember annyi áldozatot sem hoz, amennyi a társadalom jobbá tételéhez szükséges lenne.

Másrészt viszont néhányan akaratuk ellenére válnak áldozattá mérgező emberi kapcsolatokban. A pszichológia folyamatosan keresi a választ arra, hogy ezt milyen behatások okozzák, és hogy miként lehetne jobbá tenni ezeknek az embereknek az életét, hogy lehetne elegendő erőt adni nekik ahhoz, hogy kilépjenek az elnyomott, bántalmazott szerepből. Ebből az alapkoncepcióból építkezik a Rupture című film is.

Renee Morgan (Noomi Rapace - Prometheus) egyedülálló anyuka, aki 12 éves fiával, Evannel él nyugis külvárosi otthonában. Nem tudjuk, hogy mi miatt nem él együtt gyermeke apjával, de az hamar kiderül, hogy a férfi pszichikailag bántalmazza a nőt. Látjuk, hogy Renee képtelen megvédeni önmagát, ennek analógiájaként megkapjuk a pókfóbiáját, ami miatt a fiának kell “megmentenie” őt. Mindeközben minden lépését megfigyelik titokzatos idegenek. Egy nap aztán, amikor lerobban a kocsija, egy csapat idegen elrabolja.

Ami ezután következik, az gyökeresen megváltoztat mindent. Az elrablói azt állítják, hogy Renee-ben olyan genetikai kód van, amit kínzások és különféle szerek elegyével felszabadítva erősebb lehet minden átlagos halandónál.

A film szinte végig kétségben tartja a nézőt, hogy valóban létezhet-e ilyen mértékű mutáció, és azt a képeken bemutatott kínzásokkal elő lehet-e csalogatni, vagy csak néhány őrült embereket rabol el, akiket valamilyen mesével megetetve halálra kínoz. A nő nem egyedül vendégeskedik a különös rejtett laboratóriumban, és lesz alkalma bepillantani a többi lakó tortúrájába is, köztük a “felszabadítási” kísérlet eredményébe is. A képi világ a különös, nem emberszerű fények használatával és a színészi játékkal egy olyan gyomorszorító miliőt teremt meg, amiben a pókoktól való félelem a néző számára eltörpül.

Steven Shainberg rendező, bár nem túl termékeny, de ha ismeritek egy korábbi munkáját, a Furt, akkor tudjátok, hogy van érzéke ahhoz, hogy a valóságot és a fikciót zavarba ejtő módon elegyítve létrehozzon valami egyedit. A Rupture-ben is sikerült véghezvinnie ezt, a filmben a leghétköznapibb cselekedetek is indokolatlanul nagy feszültséget tudnak kiváltani a nézőben.

Ettől függetlenül Shainbergnek nem sikerül az egyszer nézhetőn túl a Furhöz hasonlóan nagyot alkotnia. Valahogy hiába a jól bevilágított sok ijesztő jelenet, semmitmondó marad a történet. Nincs benne sem elégedettséget okozó feloldozás, sem elégtétel, sem a zsigeri, embert jóllakató brutalitás.

Ez a film amolyan jó is lehetett volna mű lett. Sok pozitívum van benne kezdve a rendezésen át, a világítással folytatva, és még Noomi Rapace játékára sem lehet panaszunk, valahogy mégsem áll össze többé, mint gyorsan elérhető instant borzongássá.

Végső soron nem kell, hogy minden film meg akarja váltani a világot, olykor én magam is beérem egy-egy “agydörzsi” filmmel, ami nem igényel sok gondolkodást. De láthatóan ez a film akart valamit mondani, akarta, hogy valamit gondoljunk, ami aztán menet közben elsikkadt, és így egy kicsit torz, ijesztő felemás alkotással kerülünk szembe.

Összességében, egy kellemes látványvilágú helyenként ijesztő, legtöbbször pedig gyomorszorító film lett, amiből én hiányolom a mögöttes tartalmat, amitől teljesebb, kerekebb lehetett volna.

5/10

IMDb | mafab