Az iráni Ali Abbasi által készített dán Shelley-ben nincsenek olcsójános jump scare-ek és hektorliternyi vérpatakok: a direktor csupán atmosztférát teremt, olyat, amivel szép lassan agyonnyomja a szereplőket, na meg persze a nagyérdeműt is. Már a Rosemary gyermekére hajazó poszter elárulja: anyaság-horror a főtéma, a Shelley pedig van olyan jó, hogy egy lapon említsük Roman Polanski klasszikusával.

A román származású Elena (a pár éve Cannes-ben díjat nyerő Cosima Stratan) Dániába megy, hogy ott egy tehetős házaspárnál vállaljon házvezetőnői állást, hogy megfelelő életkörülményeket tudjon biztosítani otthon hagyott kisfia számára. Az erdő szélén elhelyezkedő, tóval is rendelkező bukolikus tanyán igencsak puritán élet fogadja, a házban nincs elektromosság, csirkék viszont vannak. Sebaj, Louise (Ellen Dorrit Petersen hátborzongató) és Kasper (Peter Cristoffersen) szimpatikusak, Elena hamar összebarátkozik velük, és rövidesen megszokja a vidéki életet. Elena és Louise érzelmes beszélgetéseket folytatnak, az egyik ilyen alkalmával kiderül: a nőnek nem lehet gyermeke. Elena elvállalja azt, hogy kihordja Louise gyermekét, cserébe annyi pénzt kap, hogy talán soha nem kell már arra gondolnia, hogy miből fogja eltartani a családját. Azonban miután megtörténik a megtermékenyítés, furcsa dolgok sora veszi kezdetét: Elena reggelente véres arccal ébred (a gore minimális, finoman kidolgozott), ijesztő látomásai és álmai vannak, és úgy érzi, valami nem emberi növekszik benne. Louise-ék féltik a babájukat, ezért a négy fal közé zárják a lányt. De ők is tudják, hogy valami nincs rendben, a horror szép lassan az ő agyukba is bekúszik.

A Shelley legnagyobb erénye a bizonytalanság, az egész film szorongást keltő, nyugtalanító érzések sorozata. Mi kezdi felemészteni Elenát? A terhesség járó biológiai változások és a béranyaság okozta nyomás okozza a különös tüneteket, vagy az, hogy tényleg magát az ördögöt készül éppen világra hozni? Esetleg az isten háta mögötti környezetben lapul valami veszélyes misztikum? Az utolsó pillanatokig nem lehet eldönteni, hogy mi bűzlik Dániában. Ránk van bízva, hogyan olvassuk a történetet, de igazából mindegy, mert akárhonnan és akárhogyan nézzük, a Shelley egy bitang erős horror.

Abbasi zseniális képi megoldásokkal és egyedülálló hangkeveréssel teremt hideglelős légkört: többnyire gyertyafényben megvilágított szűk belső terekkel és a természetes hangokkal, apró neszekkel éri el, hogy libabőrösek legyünk - egy ponton felmorajlik egy kerepelő hang, ami kiválóan alkalmas rémálom előidézésére (saját tapasztalat).

Elena egy idő után már nem bírja a terhet: "Vedd ki belőlem! Vedd ki belőlem!" - ordítja magából kikelve, hátborzongatóan. Louise viszont mindenáron akarja csöppségét, bármit megtenne a kicsi Shelley-ért, hiszen ő is rengeteget szenvedett érte, bár elfogja a rémület, hogy még sincs teljesen felkészülve az anyasággal kapcsolatos megpróbáltatásokra. A két anya drámája hiteles és végtelenül nyomasztó, Cosmina Stratan és Ellen Dorrit Petersen pedig remekelnek, de a sokáig csak a háttérből asszisztáló apát alakító Peter Christoffersennek is megvannak a maga pillanatai: Kasper a szülés után úgy gondolja, a gyermek nem az övé, egy idegen érkezett a házába, és egyre feszültebbé válik - de lehet, hogy csak a nagybetűs Megmagyarázhatatlan kerítette hatalmába.

Bár észre lehet venni benne néhány apró hibát, hülyeséget (például Elena csak akkor tudja meg, hogy nincs áram a házban, mikor beköltözik), a Shelley egy alattomos, bőr alá kúszó horror, amely igazából teljesen átlagos és természetes aggodalmakat hoz elő, használ fel saját paranoid hangulata megteremtéséhez - az anyaság bizony félelmetes tud lenni.

8.5/10

IMDb | mafab