1954. Két marsall egy szigeten található elmegyógyintézetbe látogat, hogy egy friss eset ügyében nyomozásokat végezzen. Az egyik beteg (három gyerekével végző nő) rendkívül különös körülmények közt eltűnt. A főorvos és a szigeten található rendfenntartók eléggé hűvösen fogadják a két férfit, csak minimálisan hajlandók együttműködni velük, ráadásul az egyik épületbe, ahol állítólag a legveszélyesebb páciensek találhatók, be sem engedik őket egyedül, a világítótornyot meg elmondásuk szerint már átkutatták.
Érkezésük után kitör a vihar, így a két marsall néhány napra mindenképpen a szigeten reked. Egyikükre egy idő után a helyszín is hatással lesz, fejfájás kezdi gyötörni, és nyomasztó látomásoktól is szenved. Maga előtt látja, ahogy annak idején részt vett egy koncentrációs tábor rémisztő körülmények közt történt felszabadításában, de halott felesége képe is megjelenik előtte, aki egy tűzesetben veszítette életét. Neje különös üzenetet is küld neki: azt állítja, hogy az eltűnt nő valójában még most is az intézetben van, akárcsak a gyújtogató, holott a kórház személyzete szerint utóbbi soha nem is volt ott. Pedig az eltűnt nő egy rejtélyes cetlit hagyott maga után: "Ki a 67-ik?" Közben a marsall egyre kevésbé tud úrrá lenni sötét gondolatain. Tényleg csak a helyszín teszi vele, vagy valami egészen másról van szó?
"Őrült beszéd; de van benne rendszer." Röviden akár ezzel az idézettel is összefoglalhatnánk a miliőt. Izgalmas, agyalós thriller, ahol tényleg minden az elme körül forog. Eleve egy pszichiátriai kórházban játszódik a cselekmény, ráadásul a betegektől kell információt szerezni, és még a látomások is. A hely neve is sugallja, hogy itt az elmét gyógyítani igyekeznek, kezelésekkel, a korábban alkalmazott barbár módszerek (verés, jeges vízben fürdetés stb.) helyett, de látni fogjuk, hogy itt igazi gyógyításról szó sincs, hiába gondolták, hogy a sebészi beavatkozások helyett a pszichofarmakológia majd csodát tesz. (Hogy csoda helyett mit tesz, arról egy külön cikket lehetne írni.)
Szerencsére mi azért nem fogunk megőrülni a szépen fokozatosan adagolt infók ellenére is csak lassan összeálló cselekménytől, mert van annyira érdekes a sztori, hogy szinte várni fogjuk, hogy még jobban összekuszálják a szálakat. Ez utóbbit illetően kiemelt szerepet kapnak a már említett látomások, amiket egy idő után én már kicsit sokalltam, mert némileg belezavarnak a folyamatos izgulásba. Még ennél is hatásvadászabbak a "Hollywood extrém" kategóriába sorolható jelenetek, mint például a sziklamászás meg a viharban rohangálás (bár hol volt még ekkor a medvetámadás :-) ). Bár ha ezeket metaforának fogjuk fel (a vihar esetleg lehet az elmében dúló káosz, a sziklamászás meg az ebből való küzdelmes kilábalás jelképe), akkor tulajdonképpen van helyük a filmben.
Ha már hely, a szigetre és az intézményre egy rossz szavunk nem lehet, különösen a C épületben érezhető igazán, hogy ez tényleg egy creepy hely. Amúgy tekinthetjük ezt is úgy, mint az elme sötét bugyrának jelképét. (Ez az az épület egyébként, amiben a legveszélyesebb, vagyis legőrültebb páciensek találhatók - ennek tekintetében vicces, hogy pont ezt hívják C-nek, ami kiejtve ugye pont úgy hangzik, mint a see, ami a látás mellett (meg)értést-felfogást is jelent). A színészekre ugyancsak nem lehet panasz, gyakorlatilag igazi sztárparádét kapunk: a főszereplő Leonardo DiCaprio mellett láthatjuk az ugyancsak Oscar-díjas Sir Ben Kingsley-t, vagy éppen Az ördögűző Merrin atyáját, Max von Sydow-t is.
Sokszor mondtam már, hogy imádom a csavaros befejezéseket, és erre a filmre is a csattanó teszi fel a koronát, szóval már csak ezért is biztatok mindenkit, hogy kövesse végig a nyugtalan lelkek történetét. Bár pont ez nem biztos, vagyis hogy mi magunk megnyugszunk majd annak tudatában, hogy mindent tudunk. Akkor most tényleg boldogok a lelki szegények? Hááát...
Remek film, ezúton is szeretném hálámat kifejezni drága főszerkesztőnknek, amiért figyelmembe ajánlotta. Magam is jó szívvel javaslom mindenkinek, hogy izgulja végig, és merüljön el a zavart elmék és a pszichiátria "csodálatos" világában.
8/10