Oh, azok a régi szép idők, amikor járhattunk moziba és beülhettünk olyan filmekre, amikről igazán semmit sem tudtunk, de volt bennük valami vagy valaki, ami miatt azt választottuk. Velem pontosan ez történt 2012-ben. A párommal hetente jártunk moziba és az egyik ilyen alkalmunkon kiszúrtuk a Sinister plakátját. Fogalmunk se volt róla, hogy mi ez a film, de megláttuk, hogy Ethan Hawke játszik benne, így erre váltottunk jegyet. Az élményre pedig azóta élénken emlékszem, mert ez volt az első olyan alkalom, hogy egy horrorfilm úgy rám hozta a frászt, hogy megugrottam a széken és majdnem ráöntöttem az ülemben tartott popcornt az előttem ülő fejére. De csak majdnem...

Ellison író és az a heppje, hogy beköltözik a családjával azokra a helyekre, ahol valami nagyon durva bűncselekmény történt. Szerinte így lehet csak igazán jól írni ezekről az esetekről. Karrierje azonban zsákutcába került, így kapva-kap az alkalmon, amikor a tudomására jut, hogy egy család a fán lógva végezte. Elkezd nyomozni az ügyben, egyre furcsább és hátborzongatóbb dolgok történnek a házban, majd megtalál egy kazettával teli dobozt a padláson és innentől elkezdve lesz csak igazán frászkarikás a történet.

Tudom, hogy sokan vannak, akik fanyalognak erre a filmre, nos én nem tartozom közéjük. 2012-es mozis élményem óta már számtalanszor megnéztem és mind a mai napig a frászt hozza rám. Először is nagyon kedvelem a nyomozós-bűnügyes sztorikat, példának okáért A kört is ezért szeretem annyira. A rejtély pedig a Sinister esetében tényleg kiváló. Ez pedig azért is fontos, mert végre nem arról van szó, hogy van egy család, vegzálja őket valami dög, akinek az a heppje, hogy a függöny meg a kanapé mögül ugrál elő. Amitől persze megijedünk, de valódi hatást nem tudnak elérni vele. Ösztönből ugrunk meg, nem pedig azért mert valóban eltaláltak a látottak. A Sinisterben viszont igazán durva dolgokat kapunk és nem feltétlen akkor ijedünk meg, amikor magunk is számítunk rá. Persze, nyilván alkalmazzák a jumpscare-ket, de szerencsére ezeket nem viszik túlzásba és olyankor használják őket, amikor valóban helye van a cselekményben.

Számomra azonban nem a jól irányzott ijesztgetések miatt maradandó ez a film, hanem a rejtély és a démona miatt. Az valami egészen elképesztő és húsba vágó, amikor kezdünk rájönni, hogy ez a szerencsétlen író, milyen ügybe keveredett. Ethan Hawke nagyon jól alakítja a kiégett, de a reflektorfénybe visszavágyó írót. Együtt tudunk vele érezni, ugyanakkor nagyon sokszor igazán bemosnánk neki egyet. A történet leginkább rá koncentrál, ebben azért van hiba. Elvégre többről van itt szó és jó lett volna, ha a családja, a gyerekei is előtérbe kerülnek. Persze néha foglalkoznak velük, történnek velük dolgok, de korántsem mennek le olyan mélyre, mint mondjuk a Démonok között első részében. Nem mondom, hogy nagyon rányomta a bélyegét ez a felületesség a végeredményre, de az biztos, hogy levont a film összképéből. Ezért is van az, hogy a többi színészre gyakorlatilag nem is nagyon emlékszünk. Nyilván vannak emlékezetes pillanataik és vannak kiváló mellékszereplők is, de mégis Ethan Hawke uralja az egészet. A történetben egyébként kifejezetten tetszett, hogy játszadoztak velünk és beépítették a sorozatgyilkos vonalat is. Az is baromi jó, ahogyan a házat használják. Teljesen másképpen nyúltak hozzá. Ügyesen terelik el a figyelmünket és szerintem arra nem sokan számítottak, ami aztán a film végén történt.

Térjünk azért rá egy kicsit a démonra is, ami itt vegzálja a népeket. Nem kapunk belőle annyit, mint más, hasonló témájú horrorokban és egészen másképpen terrorizál, mint ahogyan megszokhattuk. Ennek én kifejezetten örültem, mert sokkal félelmetesebbé tudták tenni, miközben nem törték össze a misztikumot körülötte. Az pedig, amit leművel ez a gonosz entitás, kifejezetten kegyetlen. Ezért is szeretem ezt a filmet annyira: nem fél kegyetlen lenni. Általában az jellemző erre a zsánerre, hogy végül elpuhulnak az alkotók és nagyon arra törekednek, hogy a nézők minden félelmük és rettegésük ellenére, boldogan távozzanak. Ez pedig a történet rovására szokott menni. Scott Derrickson viszont amellett, hogy igazán emberi dolgokkal foglalkozik, nem fél kegyetlen lenni. Elég csak a The Exorcism of Emily Rose-ra gondolnunk. Ugyanazt a formulát alkalmazza itt is: van szíve a történetnek, de baromi durva és lélekgyilkos a film.

Egy szó, mint száz a Sinister egy nagyon hangulatos, kegyetlen és izgalmas alkotás. Egy eléggé elcsépelt, sokszor látott zsánert újra tudtak gondolni és úgy tudták prezentálni, hogy valóban hatással vannak a nézőkre. Nem csak az olcsó ijesztgetéssel hatnak a nézőkre, hanem tényleg a bőrük alá másznak. Az élmény pedig maradandó.

IMDb | mafab