Norbi ezúttal egy igazi klasszikussal jelentkezett.
Arthur Conan Doyle egyik legismertebb műve abban különbözik a legtöbb Sherlock Holmesról szóló detektívregénytől és novellától, hogy ebben a történetben – legalábbis látszólag – természetfeletti jelenségekkel kerül szembe a mindenki által jól ismert nyomozópáros. Ettől válik a regény többé egy átlagos kriminél, és emiatt van helye a horrorirodalom klasszikusai között, még ha magának a műnek vajmi kevés köze is van a műfajhoz.
Bevallom, csak felületesen ismerem az író munkásságát, így az először 1887-ben felbukkant Sherlock – Watson duó univerzumáról is mindössze annyit tudtam a könyv olvasása előtt, amennyit életem során a filmekből, sorozatokból és egyéb popkulturális produktumokból felcsipegettem. Vagyis gyalázatosan keveset. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – nem voltak túl magasak az elvárásaim a regénnyel szemben, ugyanakkor azt is figyelembe vettem, hogy egy 120 éves műről van szó, így összességében kijelenthetem, hogy egész jól szórakoztam rajta.
„Az ősi Baskerville családon a legenda szerint átok ül: Hugo nevű gonosz ősüket egy hatalmas fekete kutya ölte meg, s a kutya ugatását még a történet idején is hallani lehet a családi kastélyt környező lápokon. Sir Charles halálát is a kutyával hozzák összefüggésbe, s amikor fiatal örököse, Sir Henry hazatér Kanadából, mindenféle gyanús körülmény arra utal, hogy életét veszély fenyegeti. Mortimer doktor, a család barátja, Holmes segítségét kéri, s a detektív meg is fejti a hátborzongató rejtélyt...” Ennyit a sztoriról. Mélységeket, magasságokat kár is keresni, itt nincs többrétegű mondanivaló, elvont üzenet – A sátán kutyája nem akar többnek látszódni annál, ami: egy kissé súlytalan, felszínes, ugyanakkor néhol izgalmas és szinte végig szórakoztató ponyvaregény.
Ami engem kissé meglepett az az, hogy maga a legendás nyomozó kevesebbet szerepel az olvasmányban, mint vártam, helyette Watson gondolatai, naplóbejegyzései adják a történet gerincét. Persze, most már tudom, hogy a Sherlock-sztorik legtöbbjénél ez így van, általában a detektív társa narrálja a cselekményt. Az is érdekes, hogy mindennek ellenére (az amúgy egyáltalán nem szimpatikus) Holmes még ebben a kvázi mellékszerepben is elviszi a show-t, az ő jelleméből, egyéniségéből kapunk a legtöbbet, érződik, mennyire hozzánőtt az íróhoz a karakter az évek során. Watson, ezzel szemben sokkal inkább az egyszerű, mindenre rácsodálkozó és mindent utólag összerakó, kissé naiv „átlagembert” testesíti meg, gyanítom, Sir Athurnak az volt ezzel a célja, hogy az olvasó minél jobban azonosuljon vele. Ez, 1902-ben minden bizonnyal így is volt...
Bizony, az a legnagyobb baj ezzel a könyvvel, hogy régi. Eljárt felette az idő és csúnyán öregedett. A mai olvasó avíttnak, zavaróan naivnak, néhol kiszámíthatónak találhatja, de erre is van megoldás: egyszerűen a helyén kell kezelni a művet, rá kell hangolódni, s hagyni, hogy elkezdjenek érdekelni az események. Ha így teszel, egy valóban kellemes olvasmányélménnyel leszel gazdagabb. Ebben segítenek a klasszikus rémhistóriákra jellemző elemek: a sok-sok rejtély, az éjszakai köd, a titokzatos lápvidék, a viktoriánus kori gótikus horrorhangulat és az ismeretlentől való ösztönös félelem – mind-mind olyan komponensei a műfajnak, melyek sosem mennek ki a divatból. Attól sem kell megijedni, ha az elején kissé zavarosnak tűnik a cselekmény, az utolsó oldalakra szépen összeáll minden, még egy leegyszerűsített összegzést is kapunk a végén, arra az esetre, ha ne adj’ isten kimaradt volna valami.
Nem mondom, hogy kedvet kaptam a detektívregényekhez, de egyértelműen megérte levenni a polcról Doyle egyik legismertebb alkotását. A hibái és a kora ellenére még ma is lekötheti az olvasót, arról nem is beszélve, hogy ez a mindössze 200 oldalas regény igazi alapmű, (majdnem) minden misztikus krimi őse, mondhatni tananyag, kötelező olvasmány a horrorirodalom kedvelőinek.
- Pro
- Gótikus hangulat.
- Sherlock Holmes elviszi a showt.
- Megfelelő hangulatban, még mindig magával ragadó.
- Kontra
- Kicsit nehézkes a cselekmény.
- Kicsit poros, régies már.
- Túl sok Watson.
Pro | Kontra | 70% |
Gótikus hangulat. | Kicsit nehézkes a cselekmény. | |
Sherlock Holmes elviszi a showt. | Kicsit poros, régies már. | |
Megfelelő hangulatban, még mindig magával ragadó. | Túl sok Watson. |