Kicsit elfogult vagyok, mert néhány olyan film bemutatása következik a következő pár hétben, amik nagyon közel állnak a szívemhez, így lesz olyan alkotás, amin bár az IMDb-s-pontszámok alapján az éppen nézhető kategóriába sorolnánk, azonban a rám gyakorolt hatásuk miatt simán felértékelem őket. Kezdetként jöjjön egy 2010-es tudományos-fantasztikus produktum, amely szerény véleményem szerint az egyik legjobban sikerült sci-fi a mozitörténelemben.

Végy egy kicsi Függetlenség napját, keverd hozzá a Crysis című játék idegenjeit, majd fűszerezd meg Michael Bay effektjeivel és megkapod a Skyline-t. Alig egy évvel a District 9 után ismét örülhettek a sci-fi-rajongók, mivel a Strause tesók jóvoltából egy olyan alkotás került a filmvilágba, ami amellett, hogy méltóképpen állít emléket a nagy klasszikusok előtt, van annyira különleges, hogy nem csak lemásolja az addigi sémákat, hanem újat is mutat az idegeninváziós filmek palettáján.

Jarrod és friss állapotos barátnője New Yorkba tartanak a srác egyik gyerekkori barátjához, Terry-hez, aki időközben sikeres filmmogul lett, és az újabb sorozatának debütálását megünnepelendő partit csap az egyik felhőkarcoló luxusemeletén. A buli utáni reggelen kék fénycsóvák jelennek meg az égen, és kisvártatva kiderül, hogy idegen űrhajók és utasaik szállták meg a Földet. Miközben az amerikai hadierő sem tétlenkedik, Jarrodnak és kicsiny kompániájának menekülnie kell az életükért az invázió elől.

Számtalan filmhez hasonlóan az alapsztori itt is kissé egyszerűnek tűnik, azonban az apró kis fordulatokon csak kapkodjuk a fejünket. Bár főszereplőink Jarrod és párja, Elaine, és az ő szemszögükből látjuk a legtöbb történést, a mellékkarakterek gyakran kerülnek olyan helyzetbe, amin tudunk izgulni, gondolok itt a gondnok szerepére, aki végső megoldásként magára robbantja az egyik alient lakásostul együtt.

Kiemelkedővé teszi a Skyline-t a többi tucat sci-fi közül az audiovizuális élmény, amely tényleg megdöbbentőre sikeredett. A Strause fivérek, Greg és Colin sok évnyi látványtervezői munka után nem fukarkodtak a vizuális jóságokkal: mivel már volt tapasztalatuk ilyen téren, hiszen a botrányos Alien vs. Predator: Rekviemet is őnekik köszönhetjük, ám az abban eltúlzott sötét tónusú képi világ miatt szinte semmit nem láthattunk a filmből (pedig a DVDn található werkekből kiderül, hogy nagyon is pofásan alkották meg akár a helyszíneket, akár az idegeneket és a ragadozókat, illetve ezek szerelemgyerekét is),  így tanulva a hibáikból a Skyline eseményei 90%-ban fényes nappal játszódnak. Ennek köszönhetően mindig képben vagyunk, hogy mi történik a vásznon. Az extrák között is elhangzik, hogy bár a film mintegy 10 millió dollárba került, ebből csak 500 ezer volt maga a forgatási, reklám- és színészi költség, a maradék összeget a közel ezer (pontosan 875) vizuális- és audióeffektusok megalkotására fordították. Meg is látszik az eredményen, ilyen gyönyörű látványt és hangzást az ID4 óta nem láttunk még sci-fiben. A többségében az említett Roland Emmerich-alkotás előtt tisztelgő filmben jó pár műfajbéli utalást fedezhetünk fel, kezdve a Harmadik típusú találkozásokon át a Mátrixon keresztül a Jelekig, de például a játékidő utolsó negyed órája a District 9 és az Aliens egyes részeit idézik vissza Érdekesség, hogy bár a film már 2009 közepére elkészült, azonban a hálaadás előtti próbavetítésen csak egy negyed órás előzetest mutattak be a produkció egyes részeiből, és a reakciók hatására még egy fél évet rááldoztak a tökéletesítésre. Ezek után kijelenthetjük, hogy a Skyline messze kimagaslik a hasonló témájú, idegeninváziós filmek közül, egyedül a Michael Bay által előszeretettel használt lens-flare (becsillanás) effektust vitték túlzásba a fivérek. Mentségükre szóljon, hogy ezt az apróságot leszámítva a látványvilág olyannyira jól sikerült, hogy pár évvel később a Csata: Los Angeles készítői nem titkoltan ebből a filmből másolták az effekteket.

Aki ismeri a Crysis nevű játékot, (ami arról híresült el anno, hogy a megjelenésekor brutális látványvilágot produkáló termék futtatásához egy kisebb erőmű Kellett), azoknak ismerős lesz a film idegenjeinek kinézete, ugyanis gyakorlatilag dettó ugyanazok a monszták kerültek megvalósításra, mint amit a játékban is láthattunk. Bár itt is többféle idegennel van dolgunk, mindegyikük kidolgozottsága csillagos ötöst érdemel, csupán a fentebb is említett, általuk és űrhajóik által kibocsájtott kék fények csillanásai vannak kicsit túltolva, túlművészieskedve.

Az egyik pozitívuma egyben a negatívuma is a filmnek, ez mégpedig a lezárás: egy érdekes cliffhangert kapunk az arcunkba, ami után az egyszeri néző csak szájtátva néz maga elé, magában morogva, hogy “ne már, nem lehet így vége”, és epekedve várja a folytatást. Nem titok, hogy az azóta elkészült sequel-ben, amelynek Beyond Skyline a címe, és a premierje már másfél éve tolódik, az eddig kiadott előzetesek alapján egy teljesen más történetet kapunk. A folytatás az első rész történései alatt játszódik, csupán más szereplőkkel. Így aki azt várja (sokan vagyunk így), hogy Jarrod történetét fogják folytatni, csalódni fog. Hacsak nem az alkotók direkt félre akarnak vezetni és valamilyen módon választ kapunk az első rész végét követő eseményekre is.

Térjünk ki a szereplőkre és a színészekre néhány mondat erejéig: a főhős Jaroddot a 24 sorozat Miloja, Eric Balfour alakítja, akinek minden egyes megnyilvánulásán a tettrekészség és az aggódás érzelmei mutatkoznak meg. A kimondottan érdekes fizimiskájú, egyébként roppant szimpatikus fickó a végsőkig küzd barátnőjéért és barátaiért. Bár szinte csak sorozatokban szerepelt, azok remek ugródeszkák voltak a nagyjátékfilmek felé, így Balfour a Skylineban kibontakoztathatta a tehetségét. Kedvesében (ahogyan az összes többi karakterben is) szintén egy sorozatsztárt (N.C.I.S., 12 majom), név szerint Scottie Thompson-t köszönthetjük, aki méltó párja Jarrod-nak. Bár a terhessége miatt aggódnunk kéne érte, ugyanolyan elánnal küzd az idegenek ellen, mint szerelme. A karrierista Terry egy érdekes figura: nagy kanállal falja az életet, azonban a tönkrement párkapcsolatát megmenteni szándékozó srác alakítása kettős érzéseket ébreszt bennünk, egyidejűleg kellene aggódnunk érte és drukkolunk neki, de az elég hamar bekövetkező halála után nem érzünk ürességet a hiánya miatt. Továbbá több olyan karakter is akad, (pl. a nagyszerű David Zayas Oliver, a gondnok szerepében), akiknek a történetszála nem ad időt a kesergésre.

Az árnyoldalak következnek: fájó, hogy bár a főszereplőkről elég sok mindent megtudunk, ez sajnos nem igaz az idegenekre. Nem tudjuk meg, honnan jöttek, mi a céljuk az eszetlen pusztítással és az emberek elrablásával, és bár az utolsó pár percben kapunk némi magyarázatot a céljaikra, a hirtelen befejezés miatt így sem leszünk sokkal okosabbak. Vagy nem volt már elég gógyi kitalálni egy épkézláb lezárást, vagy direkt hagyták ilyen nyitottra egy esetleges második rész reményében az alkotók, mindenesetre mikor eggyel magasabb fordulatszámra kapcsolna a film, akkor hirtelen jön a stáblista. Másik fájó pont a szereplők dialógusai, amelyek pár kivétellel rendkívül egysíkúra, már-már parancsszavakra korlátozódnak, és emiatt nem tudunk meg bővebb információkat a kialakult helyzetről illetve a válaszlépésekről sem.

Összegezve egy nagyon alulértékelt darabbal van dolgunk, amely megérdemelné a legjobb sci-fik között az egyik helyezést. Láttunk már sokkal-sokkal rosszabbul megvalósított filmeket is, amikről süt az izzadtságszag (példaként ott van John Travolta egyik legborzasztóbb alakításával a Háború a Földön), nem beszélve az Asylum stúdió remekeiről. A Skyline-ban a parádés színészi játék és a lélegzetelállító látvány megtette a hatását, bevétel szempontjából (66 millió jött össze) is jól teljesített, és megérdemelten kap(ott) folytatást. Nálam pedig egyik kedvencemmé lépett elő. Soha rosszabbat.

10/8

IMDb | mafab