Három év telt el a Beyond Skyline bemutatása óta, amely finoman szólva sem aratott bevételi sikert, azonban a rajongók és a kritikusok körében többnyire pozitív visszhangot váltott ki. Mivel a befejezésből várható volt, hogy legalább még egy felvonás el fog készülni a közeljövőben, így tavaly decemberben befutott a Strause-tesók újabb gyöngyszeme. A készítők gárdája nem változott, a szereplőké részben igen, de büszkén jelentjük: a színvonal megmaradt.

A történet közvetlenül a második rész után veszi fel a vonalat: Jarrod lánya, az idegen DNS-sel rendelkező hölgyike, Rose (Lindsey Morgan) sikeresen elpusztítja a Föld felé igyekvő anyahajókat és szuperfegyverüket, az Armadát, így az emberiség megmenekül az újabb inváziótól. Öt évvel később azonban felüti fejét egy kórokozó, amely a Földön maradt és az emberekkel békességben élő idegeneket (pilótákat) visszaváltoztatja eredeti mivoltukká. Csupán egyetlen módon lehet a folyamatot megállítani: mivel az Armada magja a becsapódáskor nem pusztult el, hanem visszatért a földönkívüliek anyabolygójára, a Kobalt-1-re, ezért Rose és csapata kapja a feladatot, hogy ellátogassanak az idegen planétára, és a meghajtómagot eljuttatva a Földre megállítsák a fertőzést. Azonban a legénység közül nem mindenkinek ez a terve…

Habár a Beyond Skyline a mozikban nem aratott sikert (a 20 milliós büdzséből még 1 millió sem jött vissza), a streaming és a DVD-Blu-ray eladások miatt az előzményt is dirigáló Liam O'Donnell és a Strause-testvérek a visszajelzések és a sci-fi rajongók kedvéért csak azért is folytatták az újabb felvonás elkészítését. A trailerben is látható főcímre (Skylin3s) rákeresve a készítők hamar rádöbbentek, hogy guglizáskor sokkal kevesebb találatot kapnak a számjegy szerepeltetésével, így a premierre már sima Skylines-ra keresztelték az alkotást. A szereplők közül csupán Huana (Yayan Ruhian) és a Rose-t alakító Lindsey Morgan tért vissza (még az idegen Trentet is lecserélték Jonny Westonról egy kaszkadőrre, Jeremy Fitzgeraldra), akik szépen hozzák az elvártat… bár mimikailag nincsenek Meryl Streep szintjén, ehhez a B-kategóriás filmhez előadnak mindent, ami szükséges. Színésztársai, Jonathan Howard, Daniel Bernhardt, Rhona Mitra és James Cosmo sem lóg ki a sorból, amit tudnak, megtesznek, bár a Skyline-szériát sosem a kiemelkedő színészi teljesítmény miatt szerettük.

Sokkal inkább a helyszíneken, a második részben bevezetett harcművészeti elemeken és az egyre brutálisabb vizuális orgián van/volt a hangsúly, ennek megfelelően mindezen tételek ismét szintet léptek. A szkriptért felelős Strause-fivérek (Colin és Greg) próbáltak egy csavaros történetet felvázolni az első két epizódhoz hasonlóan, ami a 90-es években készült alkotásokhoz szokott nézőknek nem tud nagy meglepetést okozni, de remekül épül bele a fő szálba, és ad okot egy újabb nagyszabású és látványos harcjelenethez. Ezekből nem kevés szerepel a 110 perces játékidő alatt, ezért a szereplők ismételten egy háromhetes koreográfiai „kiképzésen” vettek részt a forgatások előtt. Az eredményen ez meg is látszik, impozáns összetett harci jelenetek sokasága növeli az élvezeti faktort. Ehhez társul a pazar látványvilág, amely szintén félig CGI, félig rendesen megépített-elkészített maszkok, helyszínek és eszköztárak által készült el. Az alkotók, amit csak tudtak, kézzel alkottak meg, a karra szerelhető fegyverektől kezdve a térbeli díszleteken át az idegenek páncéljáig. Ezen utóbbiak megvalósítása bámulatos, mely a The Walking Dead zombijaihoz hasonló színvonalat érik el részletességükben és kivitelezésükben, teljesen életszerű hatást keltve. Az effektek, a robbanások, lövések, az űrhajók berendezései által keltett fények ugyancsak mind-mind szemet gyönyörködtetőek, és persze a szériára jellemző becsillanások és lens flare-hatások sem maradnak el. Ezeken ismét a Hydraulx vizuális effektes csapat dolgozott, akik minden egyes belefektetett dollárért megdolgoztak, még részletesebb és szebb hatásokat érve el, mint az első két rész esetében. Természetesen dicséret illeti Alain Duplantier operatőrt, aki kisebb-nagyobb francia filmeken edződve vette kezébe a kamerákat és átugorva a sci-fi műfajába, alkotott egy remekül fényképezett, Michael Bay-szerű mozgásokkal teli művet.

Az események most is három fő helyszínre korlátozódnak, amelyek mindegyike rendkívül változatos képi világot és hangulatot takar: az egyszerű, London külvárosában felvert menekülttábor többnyire nappal látható, így a természetes fényben látható környezet kissé elüt a többi helyszín sötétebb tónusaitól, ám lepusztultságával erős párhuzamban áll az idegenek bolygója, a Kobalt-1 felszínével (utóbbinál érdekes kérdést vet fel, hogy az ott élő lények hogy voltak képesek a mindennapi betevőhöz jutni). A sziklákkal borított, kietlen planétán számos idegen és azok mutálódott fajai találhatóak, így ezen játékidők kvázi az Alien és az Aliens külső helyszínen játszódó, kutatós-felderítéses jeleneteit idézik, némi Pitch Black-es utánérzéssel vegyítve. A harmadik színhelyként szolgáló űrhajó belseje a jelen-jövő technológiáját vegyíti a hagyományos berendezésekkel, amely egyfajta bizarr kapcsolódási pontja az emberiség és a földönkívüliek fejlettségi szintjének. Ez a három helyszín a CGI-valóság legnagyobb kihívását adja a nézők számára, mert valóban nehéz eldönteni, mely elemek készültek kézzel és melyek számítógép által (jó, a külvárosi táborban azért kevesebb az utóbbi elemek előfordulási rátája, jobbára az utolsó negyed itt játszódó részeiben akadnak eldöntendő pillanatok). Ezekhez kis segítséget nyújt a második részben debütált és itt is jelen lévő stáblista alatti bakiparádé, amely által egy kis bepillantást kapunk a díszletek grandiózussága mellett a forgatáson uralkodó jókedvnek is, jómagam a legutolsó bevágásnál konkrétan a hasamat fogtam a röhögéstől.

Van azért kaki is a palacsintában, hiszen hiába ez a rengeteg pozitívum, ha a film nem nyúlt semmi maradandót. Míg az első rész a mai napig etalonnak számít az újításaival, a District 9-cel (aminek épp most készül a folytatása) vagy épp a Cloverfielddel együtt a sci-fi műfaj feltámadásának tekinthetjük, melyekből jó pár jelenetre szívesen emlékszünk vissza, ez már a Beyond Skyline esetében sem mondható el: jómagamnak, aki a kritikáját írta és az egyik legtöbb alkotást fogyasztja el műfajon belül, szégyenszemre fel kellett lapoznom az előző rész kivesézését, mivel alig emlékeztem belőle valamire, és csupán pár év telt el. Ez sajnos már most igaz lesz mostani alanyunkra is: hiába a pazar akció- és CGI-orgia, a Skylines-ban nem fog maradandóvá válni egyik jelenet sem. Alig pár napja tekintettem meg a filmet, de már a kétharmadára nem emlékszem, csak annyi maradt meg, hogy „brutálisan jól néz ki” és „nem aludtam el rajta” (bezzeg a széthype-olt Wonder Woman 1984-en sikerült). Hiányzik az a plusz belőle, ami miatt többször is megtekinthetnénk, mivel egy ilyen kaliberű filmnél alap lenne valamilyen konkrét mozzanat vagy beszólás megmaradása, hogy pár év múlva ne kelljen ismét visszaolvasni eme kritikát. De félreértés ne essék: a mostani felhozatalból a Skyline 3 még mindig toronymagasan emelkedik ki és lehet, hogy csak jómagam hasogatom a szőrszálat (bár az imdb-s kommenteket olvasva ezzel nem vagyok egyedül).

A Skyline harmadik felvonása nem hazudtolja meg a Strause-testvérek zsenialitását és remekül viszi tovább a széria legerősebb pontjait: a történetvezetés elegendően érdekes és csavaros, a színészi gárda belead apait-anyait, a harcjelenetek felidézik a régi küzdősportfilmek legjobbjait, mindezeket megkoronázza az elképesztő látványvilággal felvértezett helyszínek és összecsapások összessége. Habár a többszörnézős faktort nem üti meg, nem kell sajnálni a rá szánt időt. A pandémia miatt a mozis pályafutása rendkívül gyérre sikeredett (mindössze 70 ezer dolláros bevétel), de az előző részhez hasonlóan a streaming és lemezes kiadások, no meg a visszajelzések azt mutatják, hogy az eredetileg trilógiának szánt idegeninváziós franchise még most sem akar kifulladni, és a befejezés alapján bizonyára javában készül a negyedik epizód jelen alkotógárda égisze alatt. Amit persze mi cseppet sem bánunk.

IMDb | mafab