Rendezte: Joon-ho Bong

Alábbi filmünk, bár nem horror, a témája sajnos olyan, ami mellett nem mehetünk el, ráadásul több, horrorfilmekkel foglalkozó oldal is beszámolt róla, így véleményem szerint határozottan belefér oldalunk témájába.

Történetünk egy lehetséges jövőt vázol fel, amelyben egy második jégkorszak tulajdonképpen kiirtotta az emberiség nagy részét. A megmaradt túlélők egy véget nem érő vonatutazással töltik életüket, ami tulajdonképpen a civilizáció maga. Természetesen egy ilyen világban a társadalmi különbségek közötti szakadék még jobban kiszélesedik, ami azt jelenti, hogy a vonat végén élő utasok hajléktalanként élnek. Egyetlen táplálékuk egy fekete szögletes zselatin, amit csak proteinszeletnek hívnak. A tisztálkodás minimális, a katonák korruptak, a felső osztálybeliek pedig kegyetlen büntetésben részesítik azokat, akik ellenkeznek, továbbá minden kisgyereket időnként elvisznek. Főszereplőnk egy lázadást akar indítani, amit már többen megkíséreltek korábban, éppen ezért az emberek többsége szkeptikusan áll hozzá.

Ez a film nálam a tavalyi év legjobbja. Joon-ho Bong olyan szépen megkomponált képekkel jellemzi ezt a világot, amit legutóbb a Wachowski fivérek Felhőatlaszának jövőben játszódó (Neo Seoul) történeténél éreztem. A hangulat ezen kívül nagyon szépen van tálalva. A kezdeti klisés utópiaképet szépen lassan felváltja a valóság, ami olyan nyomasztó érzést kelt, amit én speciel nem vártam el tőle. A kezdeti időkről szóló, élelemhiány megoldásáról szóló monológ meglepően naturalistára sikeredett ahhoz képest, hogy nem kaptunk vizuális képeket.

Emellett sikerült egy olyan jelenetet is beletenni, ami eszembe juttatta a hírhedt The Man behind the Sun című filmet, igaz itt nem szándékoztak átlépni egy bizonyos határt, vagyis nem kapunk trancsírt, viszont ez így van jól.

A film alapjául szolgáló történet Jacques Lob és Benjamin Legrand 1982-es Le Transperceneige című képregénye, amit még nem volt szerencsém olvasni, de ránézésre a film kisebb változtatásokat végzett a történeten, látványvilágban viszont igyekezett hű maradni. Ennek ellenére önmagában is megállja a helyét, ami nagyrészt a színészgárdának köszönhető. John Hurt, Chris Evans, Tilda Swinton, Octavia Spencer, Ed Harris és Kang-ho Song egyértelműen a film pozitívumai közé sorolhatók, akik a kisujjukból rázzák ki a szerepüket.

A Snowpiercer képes az ember lelkébe gázolni, megbotránkoztatni, mindezt úgy, hogy nem kell hatásvadász brutalitással operálnia, de a rendező korábbi munkájához, a Gazdatesthez hasonlóan itt is megjelenik egy-egy jelenet erejéig a humor, ami a keleti filmek rajongói számára nem idegen.

Ám akárhogy is dicsérem, a film vége kissé kapkodós lett, továbbá egy elég komoly fordulatot nem mert meglépni, amit határozottan sajnáltam, de mindezek ellenére a Snowpiercer nálam a 2014-es év legjobbja.

9/10

IMDb | mafab