Biztosan sokan ismeritek és szeretitek a V/H/S-trilógiát, vagy legalábbis egy-egy darabját. A filmek sajátossága volt, hogy egy laza kerettörténet által körbeölelve több rövidebb, egymástól elkülönülő történetet mutatott be. A 2015-ös Southbound is ugyanezzel próbálkozik, annyi különbséggel, hogy kerettörténet helyett az egyes szegmensek többé-kevésbé egymásból keletkeznek, mégis a saját lábukon állnak.

A rövidke bevezető epizódban két férfi kálváriáját követhetjük nyomon, ahogy valahonnan csuromvéresen loholnak kocsijukkal, miközben szemmel láthatólag üldözőik is akadnak. A páros egész éjszaka vezet, reggelre pedig egy kávéház mellett kötnek ki, ahova jobb ötlet híján betérnek. Habár ruházatuk bőven kimeríti a feltűnőség fogalmát, a vendégek és a pincérnő is meglepően közömbösen viselkednek, még akkor is, mikor a föld morajlani és remegni kezd. Hőseink úgy döntenek, hogy jobb lesz, ha innen távoznak, ám kocsijukat elindítva, megindulva az egyenes úton csakhamar ugyanannál a kávézónál kötnek ki. Majd ismét, aztán megint. Türelmüket elvesztve kiszállnak a kocsiból, hogy szembenézzenek azokkal a furcsaságokkal, amik elől már így is eleget menekültek. Minő kár, hogy ezek a lények iszonyatosan gagyin néznek ki.

Bevallom, meglátva őket kicsit megrémültem. Nem akartam másfél órát elpazarolni arra, hogy silányságokat nézzek, de szerencsére bíztam az elkövetkező szegmensekben, és a színvonal – habár nem igazán hittem benne – bizony javult.

A második történet egy, a sivatagon átkelő, vagány csajokból álló társaságot mutat be, akik nemrég vesztették el egyik nagyon jó barátnőjüket. Pechjükre lakókocsijuk lerobban, így a végtelen homoktenger kellős közepén ragadnak, a nap izzik odafent a felhőtlen égen, segítségre pedig nem igazán számíthatnak. Azaz mégis, ugyanis épp arra jár egy idős házaspár, akik segítségüket kínálják, amit kisebb megbeszélés után a lányok elfogadnak. A házaspár elviszi őket a házukhoz, szobát adnak nekik, és marasztalják őket vacsorára. Az eszméletlenül ronda és gusztustalan húsétel mellett a lányok megismerik a család többi tagját is, és egyikük végre kezdi átlátni, hogy talán bajban vannak, ugyanis nem egészen normális itt senki sem. Udvariasan elutasítja a vacsorát, ám barátnői – akik szerint az étel rettentően finom volt – nem hallgatnak rá, mikor a veszélyre figyelmezteti őket, nem sokra rá pedig még meg is betegszenek, innentől pedig az egyetlen épeszű lányon múlik, hogy ő és barátnői kiszabadulnak-e a rejtélyes szekta karmai közül, vagy mindörökre ott maradnak… Élve vagy halva.

A technikai megvalósítás ezerszer jobb, mint a bevezetőben, bár az hozzátartozik, hogy nem is igazán tudom, hol lehetett volna ezt elszúrni. Túl sok speciális effektre nem volt szükség, ha a hangulat megteremtésével sikerrel járnak, lényegében képtelenség is lett volna már túlzottan melléfogni. Hangulatilag pedig minden rendben van, így mehetünk is tovább!

A harmadik szegmens rögtön a második elhagyott szálát kapja föl és viszi tovább, habár egy szereplő személyazonosságán kívül természetesen ez is teljesen különálló történet. Egy középkorú férfi hajt a sivatagi országúton éjszaka, és figyelmetlenségből elüt valakit. A sérültnek többszörös nyílt törése van, végtagjai kicsavarodtak, és láthatólag esélye sincs a túlélésre. A gondatlan sofőr azonban hallgat lelkiismeretére, és tárcsázza a segélyhívót. Mivel azonban arról nem tud felvilágosítást adni, hogy pontosan hol van, azt tanácsolják neki, hogy maradjanak telefonon végig összeköttetésben, a sérültet pedig vigye kórházba. Nem túl rózsás hangulatban kezdi meg útját a gázoló és az elgázolt, akik hamarosan egy lepusztult és kihalt faluba érkeznek. Kései az idő, igazán nem is tűnik fel a férfinak, hogy az utcákon nincs senki, mikor azonban a kórházat is üresen találja, ráadásul úgy, hogy minden jel arra utal, pár perce még voltak itt, már hangot ad nyugtalanságának. Tekintve, hogy se orvos, se ápoló, sőt egyáltalán senki nincs a közelben, a telefonhoz hívnak egy doktort, aki utasítja a gázolót, hogy kövesse utasításait, és hajtsa végre saját kezűleg a műtétet.
Az öt történet közül én úgy gondolom, hogy ez a legeredetibb, és az én személyes kedvencem is. Ismét sikerült tartózkodniuk a felesleges CGI-elemektől, és egy izgalmas és érdekes 20-30 perces történetet vittek vászonra. Szép munka!

A negyedik történet a már előbb említett faluban kezdődik. Újabb idegen érkezik, ám neki konkrét elképzelései vannak arról, mit akar. Történetesen a sok-sok évvel ezelőtt eltűnt húgát keresi, és biztosan tudja, hogy valahol itt van. Az útszéli bisztrókba általában nem töltött puskával szoktak betérni, hősünk azonban tisztában van azzal, hogy az itt tartózkodóknak köze lehet szeretett testvére eltűnéséhez, így nem érzi udvariatlanságnak ezt a gesztust, és csakhamar foglyul ejt egyet a vendégek közül, akik különben nem teljesen emberek. A fogvatartottat aztán fegyvere támogatásával ráveszi, hogy vezesse el húgához, annak ellenére, hogy figyelmeztetik: nem biztos, hogy tetszeni fog neki az, amit talál.

A teljes értékű szegmensek közül számomra ez volt a leggyengébb, kissé zavaros, és ez is rendelkezik azzal a rossz tulajdonsággal, amivel sajnos az összes többi is, de erre később még bővebben kitérek.

Végül – ha már ilyen tematikus heteket tartunk – egy ízig-vérig home invasion történetet kapunk, a szokásos keretsztorival. Boldog család megérkezik elszigetelt házukba, hogy élvezzék egymás társaságát, ám hamarosan kénytelenek lesznek ugyanezt tenni néhány kevésbé kedves személlyel is. A maszkos férfiak tudatosan érkeztek ide, és céljuk, hogy megöljék a család tagjait, vagy legalábbis párat közülük. Akik ismerik a home invasion filmeket, nagyjából tudják, mire számíthatnak, eltekintve a végén megjelenő borzasztó CGI-baromságtól. Ami viszont pozitívum, az egy olyan húzás, aminek még a megemlítése is spoilergondokba ütközne, így legyen elég annyi, hogy az utolsó percekre a film - mármint a teljes film, nem csak ez a szegmens – egy szép kerek egésszé válik.

Mindenképp kiemelendő, hogy habár 4 rendező dolgozott az alkotáson, a hangulat mégis egységes, nem kell részről-részre törölnünk mindent, amit már kezdtünk megszokni, hanem kellemesen átcsusszanhatunk egyik epizódból a másikba. Amit viszont korábban említettem nagy negatívumként, ami (majdhogynem) mindegyik résznél fellelhető, az a befejezetlenség. Egyszerűen vagy nincsenek tisztességesen lezárva a történetek, vagy szimplán csak ott hagynak minket a válaszok leghalványabb jele nélkül. Értem én, hogy korlátozott műsorideje van a szegmenseknek, de plusz 5-10 perc mindegyikhez hozzátoldva még nem lett volna a világ vége. Sajnos ez, és a tényleg iszonytató CGI-förtelmek rányomják a bélyegüket egy egyébként kellemes antológiára, amit azért még így is tudok ajánlani. A kezdő, nagyjából 10 perces kis bevezető ne vegye el senki kedvét, utána négy, nagyjából egységes színvonalú, érdekes történetet kapunk, amiket érdemes legalább egyszer megnézni, legyen szó misztikus, szellemes, szektás, vagy akár home invasion horrorról.

Értékelés: 6/10

IMDb | mafab