Talán nem túlzás azt kijelenteni, hogy jelen korunk mindennapjait a közösségi média uralja. Fél életünket az interneten töltjük a facebook, a twitter, az instagram, a tiktok, és a youtube bűvöletében. Sokan már a valóságtól is nagyon könnyen elszakadnak, és csak az ezen felületek által kommunikált realitásban tudnak létezni. Hatalmas felelősség és teher hárul egyaránt a tartalomfogyasztókra és a tartalomgyártókra is. A tartalomgyártók részéről egyrészt, hogy még is miféle tartalmat gyártanak, és szolgáltatnak nézőik számára, viszont az mindkét oldal számára hatalmas feladat és felelősség saját magukra nézve, hogy mennyire hagyják magukat befolyásolni ezen platformok és mások véleménye által. Mennyire hagyják, hogy saját énjük összeroppanjon mások elvárása és a megfelelési kényszer hatására, és teljesen kivetkőzve önmagukból, próbáljanak megfelelni egy hamis perszónának. És ez még csak a lelki és szellemi öncsonkítás, ezen felül még sokkal rosszabb következményei is lehetnek ennek a folyamatnak. Minden kornak és kultúrának megvan a maga sötét oldala és rákfenéje, és jelen korunknak egyértelműen ez az egyik legsúlyosabb. Ilyenkor mindig jól jönnek az olyan alkotások, amik kellően tudnak reflektálni az aktuális helyzetre és problémákra, de pont ebben a témában nagyon kell keresni az igazán jó, és figyelemre érdemes műveket. Eugene Kotlyarenko 2020-as filmje pont ezzel próbálkozik meg.

Kurt Kunkle (Joe Keery) már nagyon fiatal korában belekezdett videós karrierjébe, és így a közösségi média világába is szép fokozatosan belecsöppent. Saját csatornája, a @KurtsWorld96 nem nagyon szárnyalt valami fényesen, sőt, alig követte őt bárki is. A nézettség és a népszerűség hiánya az évek során egyre elviselhetetlenebbé vált Kurt számára, és irigykedve szemlélte a többi videós sikerét is, köztük az egyik ismerősét is, aki főleg prank videókkal szerzett hírnevet magának. Kurt végül a teljes kétségbeesést és a depressziót is megjárva, végül előrukkolt egy ötlettel, ami talán fellendíti az oldala nézettségét és sokkal nagyobb népszerűséget hozhat neki. Ehhez kapóra jött, hogy egy Uberhez feltűnően hasonló fuvarozó szolgáltatásnál, a Spree-nél kapott munkát. Az autóját bekamerázta minden jól látható helyen, és ezek segítségével folyamatosan közvetíti is a fuvarjait, és az utasaival való interakcióit. Ám ez még önmagában nem lenne túl érdekes, ezért Kurt egy elég meredek húzással fűszerezi meg ezeket az utakat. Mégpedig azzal, hogy az utasai nagy részét elrabolja, és a lehető legváltozatosabb módon igyekszik kivégezni őket a kamerák előtt. A terv úgy tűnik, hogy beválik, mert valóban egyre többen kezdik követni őt ezek miatt a többség szerint „nagyon jól megrendezett” videók miatt, ám a gyorsan jött nézettség után még sok más nehézséggel kell megküzdenie Kurtnek. Főleg, hogy ha folyamatosan tartania kell a szintet, szállítani az érdekes – egyben brutális – tartalmakat, és megfelelnie a nézői elvárásainak.

Ahogy az már a történet ismertetőjéből is lejön, a film masszívan beleáll a közösségi média egyéniség torzító és egyéb káros hatásaiba, és ezzel hatalmas görbe tükröt is mutat neki. És az ilyen esetekben elengedhetetlen kérdés, hogy az adott film mennyire akar túlózni, kicsit megfűszerezni a témát, vagy pedig minél hitelesebben átadni azt. A Spree az utóbbi mellett teszi le a voksát, és próbál minél inkább a realitás talaján maradni, minden szinten. Nincsenek eltúlzott jelenetek, felesleges és hiteltelen akciók. A cselekmény végig úgy zajlik le, ahogy az a valóságban is megtörténhetne. Mindennek logikus kimenetele és következménye van, és eléggé váratlan szituációk is felmerülnek. Mondhatni, akárcsak a hétköznapi életben, ami el tud romlani, az el is romlik, és a terveink nem mindig úgy sikerülnek, ahogy azt elterveztük. Ezek a szerencsétlenül elsült pillanatok egyébként a film fekete-humorához is hozzátesznek, de ez a humor sem megy át abszurdba és hiteltelenbe. Ezek a pillanatok a maguk elborzasztó vagy szánalmas módján viccesek tudnak lenni, de csak annyira, mint amikor saját hétköznapjainkban látunk valami nevetséges balesetet, vagy egy szerencsétlen helyzetet, aminek abszurd mivoltán valamiért jót tudunk nevetni. Ezt a narratívát pedig nagyon jól megtámogatja az operatőri munka is. Hagyományos kamerakezelés nincs a filmben, mindent vagy videókamerák, vagy okostelefonok felvételein keresztül látunk. Ez pedig még inkább megteremt egy olyan hangulatot, mintha végig egy valóságshowt, vagy pedig valódi felvételeket néznénk. Mondhatni, mintha mi is Kurt nézői lennénk, akik végigkövetjük az ő streamjeit. Itt külön ki kell emelnem, hogy nagyon tetszett az is, hogy ezeknél a streameknél a kommenteket is látjuk a képernyő alján, és ezek a kommentek is annyira hitelesre sikerültek, hogy még hihetőbbé teszik az egészet. Mindegyiket el tudjuk különíteni egymástól, és mindegyikhez oda tudunk képzelni egy valódi személyt, aki ezeket a sorokat írta. Természetesen ez nyilván nem újszerű megvalósítás a filmvilágban, de még is említésre érdemes, amikor ilyen kreatívan használják ezeket a megoldásokat, és ennyire odafigyelnek az ilyen apró részletekre, amik még jobban megteremtik számunkra a valóság illúzióját.

A film az eszközeit kihasználva több ponton is nagyon jól él a feszültségteremtéssel. Van egy jelenet, ahol fantasztikusan használják fel az osztott képernyős megoldást, és ezáltal olyan idegtépő szintre fokozzák a feszültséget, hogy azt tanítani kellene. És még csak baljós zene sincs alatta, pusztán az adott események, ahogy azokat látjuk önmagukban. Zseniális. Ám mindezen zseniális megoldások mellett elengedhetetlen egy jól megírt és jól eljátszott főszereplő is, aki végig fenn tudja tartani az érdeklődésünket. És aki a képet is tudja azért árnyalni, ha már egy szociopata gyilkos ámokfutását nézzük végig. Joe Keery a Stranger Things sztárjaként vált ismertté, de itt lehetőséget kapott, hogy egy másik oldalát is megmutathassa. És ő maximálisan élt is ezzel a lehetőséggel. Keery kiválóan és nagyon átélhetően alakítja Kurt karakterét, akit így végig sikerül egy valódi élő, lélegző karakterként ábrázolni. Ami azért is nagyszerű, mert Kurt tényleg egy eléggé ellentmondásos figura. Bőven tudjuk őt utálni, viszolyogni tőle, és egyben még sajnálni is. A tettei miatt, és ahogy azokat kezeli, az a szenvtelenség és érzelemmentesség valóban visszataszító alakká tudja tenni. Ugyanakkor még is meg tudjuk sajnálni, amikor előjön az emberi oldala, és megmutatja nekünk a film, hogy egyrészt hogyan jutott idáig, másrészt meg azt az érzelmi tortúrát, amit a nézettsége és a nézői követelései miatt él át. Itt tényleg egy lelkileg totálisan megtört srácot látunk, aki elkeseredetten próbál mindent, de tényleg, mindent megtenni a figyelemért, és hogy az emberek foglalkozzanak vele. Emiatt viszont teljesen felőröli a saját lelkét, és kvázi a követői rabszolgájává válik, akiknek minden kívánságát próbálja teljesíteni, csak, hogy nézzék őt, és amikor ez nem sikerül, vagy hibázik, akkor igazi mélydepresszióba esik. Szinte egy tökéletes látlelete ez egy ifjú, szárnyait bontogató szociopatának, akit a modern társadalom és közösségi média torzított el ennyire, Joe Keery pedig igazán fantasztikus színészi teljesítménnyel prezentálja ezt nekünk. Vannak még rajta kívül érdekes karakterek a filmben – többek között David Arquette is felbukkan egy mellékszerepben – de ez egyértelműen Keery filmje.

Sajnálatos módon a Spree nem kapott túl nagy figyelmet a bemutatója idején sem, ami szomorú, mert ha valami, akkor ez a film tényleg megérdemelné a figyelmet. Persze ehhez talán az is hozzájárulhat, hogy tényleg nem annyira filmszerű, és a reálisabb cselekményvezetés pár ponton talán unalmassá válhat egyeseknek. És azt sem érdemes letagadni, hogy minden erénye ellenére a Spree nem annyira kiemelkedő, vagy maradandó, hogy klasszikus mestermű váljon belőle, de még így is egy figyelemre méltó darab. Nem az a fajta film, amit többször megfogunk nézni a könnyű szórakozás reményében, hanem egy valóban súlyos mondanivalóval rendelkező alkotás, de éppen ezért, és sajátos stílusa miatt, megéri rászánni az időt.

IMDb