Van, amikor egy vámpírfilm egyedi voltát a benne tetten érhető műfajok keveredése, a színészek hétköznapinak ható alakítása és az atmoszféra adják. A Stake Land teljes mértékben kimeríti ezt a kategóriát. Egetverő újitás, szemkápráztató vérfürdők, de még egy nyamvadt átváltozás sincsen benne, mégis működik a mese.

A kiindulópont a posztapokaliptikus Amerika, ahol Martin, a családját elvesztő tinédzser srác és Mister, a hallgatag vadász, egyben Martin megmentője és mentora utazik a megváltást ígérő Új Éden felé.

Nem mondom, hogy hanyatt esik az ember egy ilyen bevezetőtől, de mégsem fogja kikapcsolni a filmet. Ugyanis a világ, amelyet összehoztak, könyörtelen, de mégis magával ragadó. Kezdve azzal, hogy a road movie jelleg miatt a szereplők szinte folyamatosan más helyszíneken tartózkodnak, amelyek bár nem egyformán érdekesek, mégis egy-egy szeletét adják az egésznek, amelyet a néző ismerni akar. A narratív történetvezetés pedig itt különösen jól sült el, mert bár a Zombielandben ez már egyszer bevált, de itt nélkülöz mindenféle poént vagy iróniát. Martin csak mesél, de nem egy unalomig ismert monológáradat az övé, hanem egy hétköznapi srác benyomásai az őt ért eseményekről.

És talán ez ennek a filmnek a legnagyobb erénye, a hétköznapi ember, mint nézőpont. Sem Martin, sem Mister az a kimondott hősfigura. Csupán két vadász, akiket ugyan öngyilkosjelöltnek bélyegeznek, mégis sokáig érinthetetlennek tűnnek, a maguk alkotta szabályok és életvitel óvó szárnyai alatt.

Később természetesen társakat is kapnak. Egy apácát, aki miatt Mister először fordul ki magából és lepi meg ezzel Martint, aki addig hozzászokott mestere sztoikus nyugalmához. Érdekesség, hogy Isten szolgáját az a Kelly McGillis alakítja, aki évtizedekkel ezelőtt még a Top Gun című filmben hódította meg a főszereplő Tom Cruise-t. Később egy terhes lány is csatlakozik a csapathoz, akit a Halloween-filmekből ismert Danielle Harris alakít, szintén nagyon meggyőzően.

Apropó vallás: a Stake Land is azon posztapok filmek táborát erősíti, ahol az "ember, embernek farkasa" elv a központi szál. A film egy bizonyos pontjától ugyanis már háttérbe szorulnak a vámpírok, és sokkal inkább a többi túlélőt érezzük veszélyesebbnek, semmint a vérszívókat. Köztük is a Testvériség jelenti az igazi veszélyt, akik többségükben egykori katonák, de a káosz napjaiban az emberek helyett Isten felé fordultak, hogy az ő nevével adjanak igazolást szörnyű tetteikhez. Ez a csoport, és a vezetőjük, Jebedia Loven, adja a film fő konfliktusát. Mindenki tőlük retteg, ahelyett, hogy a vámpírok ellen vennék fel a harcot.

De visszatérve a szereplőkhöz, nekem egyértelműen Mister volt a kedvencem. Nick Damici elképesztően jól hozta a csendes, könyörtelen, de mégis védelmező apafigurát, ami mentes volt mindenféle közhelytől vagy csöpögős érzelgősségtől. A film forgatókönyve és alapötlete is részben tőle származik, amelyet a rendező Jim Mickle-lel együtt hoztak össze.

A technikai megoldások terén ne legyenek nagy elvárásaink, ugyanis a film cirka 6 millió dollárból készült, de úgy érzem, hogy a helyszínek és a színészek remekül pótolják ezt a hiányosságot. A zene leginkább a depresszív hangulatot hivatott fokozni, ami szerintem sikerült is. A vámpírokat sajnos kevés alkalommal láthatjuk, de a maszkmesterek jó munkát végeztek és egyedi rémeket hoztak össze. Egyedüli hátránynak talán azt tudnám felróni, hogy időnként akadnak üresjáratok, amikor a szereplőkön vagy a tájon időz túl sokat a kamera.

Végszónak azt tudom mondani, hogy aki még nem látta a Stake Landet, de kedveli a lehangoló, apokaliptikus történeteket, és képes értékelni, ha a közhelyek ellenére mégis stílusos filmet lát, akkor semmiképp ne hagyja ki ezt a darabot.

8/10

IMDb | mafab