Norbi ismét egy könyvkritikával jelentkezett, méghozzá Stephen Kingtől választott ezúttal. Köszönjük ezt az írását is!

Korábban már utaltam rá, hogy Stephen King az egyik kedvenc íróm, és nem csak azért, mert az ő művei által ismerkedtem meg annak idején a horror irodalommal (és még csak nem is azért, amit gyakran a szememre vetnek: hogy alig ismerek más horrorírót rajta kívül), hanem egyszerűen az van, hogy az ő stílusa áll hozzám a legközelebb, különös tekintettel a rá jellemző aprólékos részletességre, a sorok között állandóan ott bujkáló, de még véletlenül sem tolakodó humorra, no meg az intelligensen oda-odakapó vallás-és társadalomkritikára. Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül.

Az elmúlt másfél évtizedben összesen 23 művéhez volt szerencsém, és kevés kivételtől eltekintve, majdnem mind tetszett (egyedül A búra alatt fogott ki rajtam, azon a monstrumon még nem sikerült átverekednem magam, pedig már kétszer veselkedtem neki – legutóbb azt hiszem, az első kötet feléig jutottam). A Tóparti kísértetek azonban eddig valahogy kimaradt.

Véleményem szerint King a 90-es években és az ezredforduló környékén élte második virágkorát – ennek bizonyára köze lehet az azt megelőző egy-másfél évtizedben magába tömött kemikáliákhoz, illetve azok elhagyásához (vagy legalábbis mérsékléséhez) –, ebben az időszakban születtek azok a regényei, amiket máig etalonnak tartok. Nyilván lehet velem vitatkozni, hiszen ez csupán az én szubjektív kirohanásom, de szerintem a Tom Gordon, segíts!/Álomcsapda/Rémautó hármas simán odatehető mondjuk a Borzalmak városa vagy A holtsáv mellé. És most már azt mondhatom, a Tóparti kísértetek is ebbe a csoportba sorolható.

A regény főhőse a sikeres krimiíró, Michael Noonan, aki egy fullasztó nyári napon elveszíti feleségét, Johannát. Hősünk képtelen többé írni, ráadásul rémálmok gyötrik, melyek a tóparti nyaralójában játszódnak. Michael át is költözik a nyaralóba, ahol folytatódnak az álmok és megjelennek a címszereplő kísértetek, én pedig nem is írnék többet a tartalomról – talán csak még annyit, hogy a történet középpontjában a gyász mellett a „férfibánat” áll, vagy valami ahhoz hasonló megfoghatatlan merengő szomorúság, amit talán csak mi, hímneműek érthetünk meg igazán.

Erre a hangulatra csak ráerősít a személyes hangvételű, első személyű elbeszélés, ami számomra még átélhetőbbé tette a cselekményt, ugyanakkor pont a fentiek miatt, nem biztos, hogy a hölgyolvasókat is úgy magával tudja ragadni, mint engem. Lehet, hogy rosszul gondolom, mindegy is, a lényeg, hogy ez egy végtelenül szomorú, mégis megható és felemelő olvasmány (és távol álljon tőlem, hogy elvegyem a lányok kedvét a könyvtől!).

Az sem elhanyagolható erénye a Tóparti kísérteteknek, hogy noha jó vaskos kötetről beszélünk, mégsem tűnik terjengősnek, egy pillanatig sem unatkozunk, nem kalandozik el a figyelmünk olvasás közben. Míg mondjuk a Végítélet vagy a már említett A búra alatt (de még a kikezdhetetlen AZ) esetében is akadnak felesleges kanyarok, karakterek vagy mellékszálak, itt minden mindennel szorosan összefügg, elejétől a végéig koherens egészet alkotnak a leírtak.

A horror elemek is működnek: a megszokottnál kissé visszafogottabban vannak jelen az ijesztgetések, a rémisztő vagy éppen a brutális cselekmények, és pont ettől ütnek igazán, ahol ütniük kell. Idilli és sokkoló pillanatok mesterien váltják egymást, mi meg pislogás nélkül meresztjük a szemünket a lapokra (amikor először hangzik fel a gyereksírás a nyaralóban, az annyira váratlanul ért, hogy – nem viccelek – lassan krisztusi korba lépő, sokat látott horrorrajongó létemre szabályszerűen le kellett tennem a könyvet, hogy kicsit megpihenjek érzelmileg).

Mindemellett tele van a regény kikacsintásokkal, önreflexív humorral, irodalmi utalásokkal és jó adag társadalomkritikával, amik még teljesebbé teszik az élményt.

Stephen King a tőle megszokott stílusban mesél el egy keserédes, mégis magával ragadóan szép történetet a Tóparti kísértetekkel, aminek mind a 714 oldala élvezet. Egyedüli negatívumként csak azt tudom említeni, hogy túl hirtelen (és érzelmi tetőpont nélkül) ér véget a „jó” és a „gonosz” epikus könyv végi összecsapása, emiatt számomra elmaradt a várt katarzis. Ettől függetlenül mindenkinek jó szívvel ajánlom – huzamosabb otthoni tartózkodás idejére kiváló olvasmány.

9/10