Rendhagyó és különleges vendégírást kaptunk: Lejka Stephen King egyik novellájáról ír, ám ezúttal nem egy átlagos ismertetőt-kritikát, hanem egy hamisítatlan műelemzést olvashattok! Nagyon köszönjük ezt az igazán színvonalas írást! (Előre szólunk, hogy jellegéből adódóan erősen spoileres (és a könnyebb olvashatóság érdekében csak az elején rejtettük el), így aki szeretné végigizgulni a történetet, a filmadaptációról írt cikkünk alapján tájékozódjon!)

Jelölők harca
A vágymechanizmusok szubjektumképző szerepe
Stephen King Titkos ablak, titkos kert című regényében

A Titkos ablak, titkos kert című regény 1990-ben jelent meg. Írója, Stephen King nem népszerű irodalmi körökben, hiszen „csak” a horror műfajában alkot, pedig az elemzett mű nincs híján cselekménynek, narrációnak, ötletnek, jelölőknek és jelölteknek.

A King regényében megjelenő eseménysor legegyszerűbb összefoglalása:

{spoiler}A főszereplő író fiatalkorában ellop egy novellát, és megjelenteti a saját neve alatt. Később, traumák hatására (válás, írás) személyisége kettéhasad, és Shooter nevű része zsarolni kezdi, hogy ellopta a novelláját. Nyomatékosításként több gyilkosságot is elkövet, gyújtogat, majd megpróbálja megszerezni a novella eredeti kiadását, ezzel bizonyítva, hogy nem lopott. A novella bennég egy házban, majd megérkezik hibásan. Ekkor döbben rá saját hasadt személyiségére, de ekkora már Shooter átveszi rajta az uralmat. Végül mikor volt feleségét próbálja megölni, a nyomozó lelövi. King nyitva hagyja a kérdést, hogy Shooter valóban létezett-e, vagy csak egy agyszülemény volt.{/spoiler}

Ahogy Freud szerint is bizonyos viselkedési minták ismétlődnek egy ember életében, úgy a regényben is három ember többértelmű viszonya tér vissza. Nem csak a személyiség „ismétlődése” – ketté-, sőt hárommá hasadása – a fontos, hanem a helyzet egésze: a gyilkosságok ismétlődése és a keresett novella esete, valamint az, hogy saját pozícióját mindhárom személyiség máshová helyezi. A hármas egység visszatérő motívuma, a szereplők viszonya s a novella útja is felírható a lacani Poe-háromszögbe, ahol az első pozíciót elfoglaló „nem lát semmit”, a második tekintet „látja, hogy az első nem lát semmit, s azt hiszi, titokban marad, amit tesz”, a harmadik „látja, hogy a két első pozíció szabadon hagyja, amit el kellene rejteni”. A regény főszereplői és tárgya egymás után foglalnak el három funkcionális pozíciót ebben az előre meghatározott struktúrában. Természetesen másfajta elrendezést kíván meg ez a szöveg, nem mindenki lép egymás helyébe, stabilan maradnak a saját nézőpontjukban, ahonnét nincs kiút – a vágy strukturálódása számukra csak a hiányt mutatja meg.

A regény „eredendő felállása” szerint Mort, a regényíró van az első pozícióban, ő az, aki nagyon sokáig nem vesz tudomást az elnyomott, tudatalattijában száműzött vágyairól, szinte teljesen vak. A második pozícióban Shooter van, aki azt hiszi, hogy Mortot kijátszva tudja véghezvinni, amit akart, így vágyai végül kielégülnek. A harmadik pozícióban Mort belső hangja áll, aki látja, a másik kettő mit tett, és ami csak előtte nyilvánvaló.

A második felállásban, ahogyan haladunk előre a történetben, ismétlődik az előző pozíció, de a belső hang és Shooter helyet cserél, s ez utóbbi lesz az, aki „mindent visz”, azaz lát és tud mindent. Ahogy ebbe a pozícióba kerül, átveszi az uralmat Mort elméje felett is, kiirtja a másik pozícióval együtt. A freudi pszichoanalitikus háromszögként is felfogható felállásban az ösztönén felülkerekedik, és megszünteti az egót (Mortot), aki nem látja, mi folyik a háta mögött, és kiiktatja a felettes ént is (a belső hangot). Az ösztönök elszabadulnak, a tudattalan kitör a vágy és a nyelv közt megnyíló résen, áttör a „jelölő hegyszorosán”, hogy egy feltételezett jelöltet találjon.

Shooter megjelenése Mortnál, s kijelentése, hogy az író nem ismeri őt, de ő az írót igen, a tudatalatti-ego párhuzamnak feleltethető meg. A lacani imaginárius diskurzus ’én’-je (Mort) azt hiszi, tudja ki önmaga. Írásai egyértelműek és önmagát jelképezik, de valójában retorikája egy képes beszéd, sűrítés és eltolás. Sem ő, sem az alkotása nem az, aminek látszik. Tudata – ami sosem lesz azonos a saját létével – a Gestalt, amit lát a tükörben, azt az illúziót kelti benne, hogy ellenőrzést gyakorol a teste felett, pedig nem képes rá. Ezt a tükröt töri össze a valóságban is, és ismeri be magának később, hogy megőrült. Egóját egy imaginárius kivetítés, egy idealizáció hozza létre, amely már nem tartalmazza a gyermeki én gyengeségeit: ő Shooter. Mort önmagát egyre jobban Shootertől teszi függővé, egyre jobban uralma alá kerül, ahogyan a traumák miatt egójának instanciája megrendül, és ebben a résre tágult nyílásban megtörik a fikció, az én önáltatása lelepleződik: megjelenik az elnyomott, az erős és agresszív torz (?) tükörkép.

A tudatalatti megháromszorozódásának freudi oka az ellopott novella iránt érzett bűntudat. Ez olyan mélyre lett temetve a főszereplő tudatában, hogy csak sokára eszmél rá, hogy ez nyugtalanítja. Két novella is fontos szerephez jut, mindkettőről azt hisszük, Mort írta, de az egyikről kiderül, hogy Shooter, míg a másikról, hogy Kintner. Kintner, akitől el lett lopva az eredeti novella, a háromszögben az első pozíciót képviseli, hiszen sosem tudta meg, hogy mi történt. Itt Mort kerül a másodikba, hiszen az első nem tudja, mit tett, és Shooter a harmadik pozícióban áll, ahol is látja, mit tett az első kettő (akár Kintner reinkarnációja), és felfedi azt, ami titokban maradt.

A novella, mint metafora esetében a vágyra az utal, hogy az elfojtott jelentést metaforikusan egy felületi jelentés helyettesíti: a novellában próbál a ki nem mondott vágy strukturálódni, ez az, ami a bűntudatot jelöli. Mivel csak a szavakban tud megjelenni, és a főhős egy író, logikusan következik, hogy a bűntudat leképezésére ez alkalmas forma, hiszen magának a bűntudatnak is a kiváltó oka egy novella.

A metafora alapja az a strukturális hasonlóság, ami a novella kapcsán létrejövő hármas felállás pozíciói és azok közt áll fenn, akiket a valóságban egy jelölő határoz meg, amelyet öntudatlanul ruháznak fel saját vágyaikkal. Ez ismétlődik különböző eltolások formájában, anélkül, hogy a főszereplő észrevenné. Freudi szemszögből nézve a novella áttolásként manifesztálódik Shooterben, az agresszívan kikövetelt mű pedig a vágynak a sűrítése, esszenciája. Azonban ő is foglya marad a történetnek, hiszen nem képes céljára összpontosítani, hanem megbosszulja sérelmeit, átveszi az uralmat, és áttételesen megöli Mortot. Ezzel önmagát is kivégzi, és örökre a kör rabja marad, nem tud a pozíciójából továbblépni.

Az utolsó háromszögben Mort van ismét az első, ’vak’ pozícióban, és Shooter a ’rejtegető’ másodikban, de most a harmadikba Evans, a biztosítási nyomozó kerül, aki sejti (ha nem is tudja), hogy Mort tudathasadással küzd, de a vágyak szubjektumkivégző szerepének csak asszisztálni tud azzal, hogy lelövi, s így ő is foglya marad a történetnek.

A bűntudat és büntetés, mint jelölő a végtelen jelölőláncon keresve az ellopott novellát találja meg mint kielégülést, útja a tudatalattiból indul, és oda tér vissza, miután beteljesült egy szinten. A lopás először a tudatból mint Shooter manifesztálódik, majd miután Mort bizonyítani akarja igazát, és útnak indítja az eredeti példányt, az elég a tűzben, majd eltűnik belőle a szöveg (Mort/Shooter kitépi). Így a vágy nem tud benne megjelenni, ahhoz a főhős tudatalattijából kell előkerülnie a régi lopási esetnek. Tudjuk, hogy a jelölő elcsúszhat a kontinuum mentén, eltávolodhat attól a mezőtől, ahonnét a jelöltet kiválasztotta, hiszen a vágyott tárgy sosem az, amire valójában vágyakozni vélünk. A vágy itt is kibújik a jelölőrendszer logikájából: mire megtörténik a ráismerés, és a tudattalan megtalálja az egyik jelölőjét, és feldolgozásra kerülne, addigra az már elenyészett a boncasztalon.

A történet az olvasás lacani allegóriája is, mivel az irodalmi és a pszichoanalitikus elbeszélés is az ismétlődés struktúrájára támaszkodik. Ebben az esetben nem lehet olyan fantasztikus pozícióváltásokat eszközölni, mint a poe-i történetben, mert itt bonyolultabb játszmák zajlanak. Itt egy emberen belül foglal el a három rész három pozíciót, majd váltogatják egymást. Ez így önmagában a teljes egész psziché: a pozíciók váltakozásával tulajdonképpen leírható az elme megbomlása: akár az Id, akár a Szuperego kényszeríti ki a váltást, megborítja az addigi status quót, majd saját jelölőik felülkerekedésével borítják el és meg az elmét.

A sémák ismétlődnek, a tudatok és jelölők sorrendje váltakozik, minden új szereplő belépésével a háromszög fellazul, próbálják egymást kiszorítani az előző pozícióból, saját vágystruktúrájukat kényszerítve rá a történetre. Ezek az ismétlődések és egyensúlybomlások szemléltetik azt, hogy a múlt eseményeit csak akkor vagyunk képesek megérteni, ha rájövünk, hogy bizonyos jeleneteket/cselekedeteket megismétlünk (bár legtöbbször ez csak egy déjà vu). A történetben pedig azt jelenti, hogy maga a cselekmény jelöli ki a személyek helyét, a fikció és a valóság árnyékában. A lacani értelmezés szerint a történet a jelölő átadásának hatásait mutatja egy tudatalatti cserefolyamat által, s ezért lehetséges az, hogy alig ismerik a szereplők egymást. Általában ketten „látják” egymást, a többiek rejtve maradnak a szemük elől.

A szöveg olvasása közben az jön át, amire nekünk olvasóknak szükségünk van, ami a legjobban hiányzik. Ez a hiány a pszichoanalízis szerint a rejtett jelentés, de Lacan szerint egy retorikai eltolás, melyet mindenki lát, akinek van hozzá szeme. Esetünkben talán Shooter nevezhető ennek, de mivel ő is egy imaginárius öncsalás, nem állíthatjuk biztosan, hiszen ő sem tudja megtörni a szöveg kényszereit, így a kreatív tudattalan új kitörést keres a nyelv struktúráján belül.

Elmondható, hogy tulajdonképpen lényegtelen, ki írt mit és mikor, az egész inkonzisztens helyzet az író instabilitásának a jelképe, apperceptuálása. Az olvasó diszkurzív stratégiája ennek a gombolyagnak a szétbontása az eredeti – de már akkor sem egyenes – szállá. A lacani olvasási folyamat modellje (szerzői ego, kompetens olvasó, dekonstruktivista) segíthet abban, hogy a dekonstruktivista olvasó pozícióját megtartva a másik kettő bizonytalanságait elvethessük, és egy olyan olvasatot vezessünk be, melyben a szerző és szöveg, valamint a szöveg és olvasó viszonya is hangsúlyt kap. Így a három olvasó egymás után próbálja ki a reprezentációkat, ellenőrizve saját világáról alkotott képét. A harmadik pozícióban az olvasó, a szereplő és az író is eljuthat oda, hogy tudatára ébred saját elidegenedésének attól, aminek eredetileg ábrázolva (elgondolva) volt. Ezt nézve, reménység szerint én a harmadik pozícióban voltam, akit majd a bírálója szintén dekonstruál, azaz azon melegében kitesz ebből a kényelmes, kritikai lőállásból.

Bibliográfia

STEPHEN King, Titkos ablak, titkos kert, Bp., Magyar Könyvklub, 1998.
BÓKAY Antal, Bevezetés az irodalomtudományba, Bp., Osiris Kiadó, 2003.
Bevezetés a modern irodalomtörténetbe, szerk. Ann JEFFERSON, David ROBEY, Bp., Osiris Kiadó, 1995.
BÓKAY Antal, Pszichoanalízis a világnézet után [link] [2010.09.24.]
KATONA Gábor, Modern pragmatizmus és pszichoanalízis (Rorty ironikus esztétikája az analitikus díványán) [link] [2010.09.24.]
RITTER Andrea, Stephen Hawking csodálatos utazása [link] [2010.09.24.]