Az 1950-es, '60-as években a negyvenen túli színésznők nem igazán kaptak már szerepeket, nem bíztak rájuk filmeket, alig lehetett hallani felőlük, ezért is hozott új korszakot számukra a Mi történt Baby Jane-nel?, mely beindította a psycho-biddy műfaját, és legendás színésznők kaptak újra szerepeket nem más műfajban, mint a horrorban. Joan Crawford igazi utolsó nagy alakítása az előbb említett klasszikusban volt látható, későbbiekben csak pár epizódszerepet és egy-két horrorfilmet bíztak rá. Ilyen az 1964-es Kényszerzubbonyban (Strait-Jacket) is. A forgatókönyvet történetesen a Psycho regényt is megálmodó Robert Bloch írta, így természetesen bizonyos közös vonások is fellelhetőek a két alkotásban.
Lucy Harbin (Joan Crawford) előbb ér haza utazásáról, ennek következtében pedig szemtanúja lesz, ahogy férje egy idegen nővel hentereg a hitvesi ágyukon. Az asszony féktelen dühében baltát ragad, és kivégzi a hűtlen párost, majd valami őbenne is végleg megszakad. A kettős gyilkosságnak szemtanúja is volt, Lucy kislánya, aki ezt követően a nagybátyjához került, anyja pedig elmegyógyintézetbe.
Húsz évvel később Carol (Diane Baker – A bárányok hallgatnak) kész szembenézni anyjával, akit nemrég engedtek ki az intézetből, és nincs hová mennie. Az asszony megtört a két évtized alatt, rá sem lehet ismerni, ezért Carol mindent megtesz, hogy jobb kedvre derítse: új ruhákat, frizurát választanak, és szégyenérzet nélkül mutatja be vőlegényének és annak családjának is. Csakhogy Lucyt minden a húsz évvel ezelőtti őrületre és az intézetben átélt pokolra emlékezteti, a feldolgozást pedig az sem segíti, hogy körülötte ugyanúgy ismétlődni kezdenek a baltás gyilkosságok.
Nem áltatok senkit, a Kényszerzubbonyban egy B film, és ennek tudatában néztem és élveztem, mert bizony élvezetes, főleg ha iróniával közelítjük meg, különösen Joan Crawford játékát. Crawfordot nem tartom kiemelkedő színésznőnek – a Baby Jane sem miatta annyira zseniális –, és nagyon érződik, hogy mennyire beleéli magát a szerepbe, mennyire elhiszi, hogy ismét élete alakítását nyújtja, és szinte pontosan megmondhatóak azok a momentumok, amiket ő talált ki. Mindezek fényében kicsit nevetséges, teátrális a színészi játéka, de pontosan ezért számít guilty pleasure-nek a film. Az utolsó jelenet mindamellett, hogy megidézi a Psychót, az ő ötlete volt, és utólag forgatták, mivel miss Crawford nem akarta, hogy ne ővele érjen véget a film.
A filmben többször is felcsendül egy mondóka, két ugrókötelező kislány előadásában – melyre későbbiekben egy ismert slasherben is utalnak, de egyben egy Lizzie Bordenről szóló vers átirata. "Lucy Harbin took an ax, gave her husband 40 whacks. When she saw what she had done, gave his girlfriend 41." Az eredeti pedig így szólt: "Lizzie Borden took an ax, gave her mother 40 whacks. When she saw what she had done, gave her father 41." Egyébként a film ismét óriási sikert hozott Crawford számára, ezt követően pedig a Della-ben szerepeltették együtt fiatal kolléganőjével, Diane Bakerrel. Természetesen Crawford nem hazudtolta meg önmagát reklám terén sem, mivel az 50-es évektől kezdődően a Pepsi Cola cég vezetője lett, elmaradhatatlan volt, hogy előkerüljön a filmben egy karton Pepsi. Érdekesség, hogy a Mi történt Baby Jane-nel forgatásán Bette Davis direkt rendeltetett egy Coca Cola-automatát, hogy a konkurens üdítő szürcsölésével idegesítse kolléganőjét.
Összességében a Kényszerzubbonyban egy igazi bűnös élvezet az old hollywood és a psycho-biddy rajongóinak, és el kell ismernem, a cselekmény fordulata eredeti és meglepő, éppen az emeli egy kicsit feljebb a filmet a rossz kategóriától.
6/10