A sorozatgyilkosok és a velük foglalkozó történetek mindig is nagy népszerűségnek örvendtek, ám az elmúlt években ez a népszerűség, a True Crime műfajjal együtt, szépen megugrott, és talán elmondhatjuk, hogy a sorozatgyilkosok (legalább is a filmek és sorozatok világában) napjainkban ismét virágkorukat élik. Hogy mi ennek a nagy érdeklődésnek az oka, arról sokáig értekezhetnénk, de azt talán elmondhatjuk, hogy az emberek fantáziáját könnyen megmozgatják az ennyire valódi és kézzelfogható borzalmak, amik akár velük is megeshetnek, plusz, ezen esetek közepében ott van maga az elkövető, aki egyszerre egy valódi, hús-vér ember, és egyben egy szinte már mitikus szörnyeteg, akinek indítékai és sötét elmélyének mélységei jelentik a valódi rejtélyt és misztikumot. A legtöbb film, ami ilyen témát dolgoz fel, általában három módon közelíti meg a történteket: vagy az áldozatok szemszögéből, vagy a nyomozás oldaláról, vagy pedig magának a gyilkosnak a szemszögéből. Akár valós eseteket feldolgozó műről, akár fikcióról van szó, ezek mind remek narratívát nyújtanak a téma bemutatására. Ám néha olyan alkotások is felbukkannak, amik ezeken az ismert narratívákon képesek még egyet csavarni, és egy még hatásosabb és egyedibb megközelítéssel szolgálni a nézők számára. Ez a helyzet a Strange Darling esetében is, amit a külföldi sajtó és a szakma szinte az egekig magasztalt, és a helyzet az, hogy nem ok nélkül.

A film a jól ismert, klasszikus feliratokkal indít, miszerint a film, amit látni fogunk, az egy valóban létező sorozatgyilkos államokon átívelő terrorjának utolsó állomását mutatja be (nagy valószínűséggel ilyen gyilkos nem létezett soha, és az egész történet csak fikció, még ha a rendező csak sejtelmesen utalgatott is erre). Ez már alapból megidézi kicsit a Texasi láncfűrészes mészárlás, és a hozzá hasonló, dokumentaristább horrorok stílusát és hangulatát. Ezután történetünk egy fiatal nőt (Willa Fitzgerald) követ nyomon, aki véresen és kimerülten menekül egy erdőt átszelő úton az őt puskával üldöző, megveszekedett férfi (Kyle Gallner) elől. Ám a kegyetlen macska-egér játékot megszakítja a nem lineáris cselekményvezetés, így a véres végkifejlettel együtt megtudhatjuk azt is, hogy milyen események vezettek el idáig. Hogy hogyan vált egy kellemesnek ígérkező egyéjszakás kaland egy brutális, vérre menő hajtóvadászattá.

Már ebből a leírásból is kivehető, hogy a film egyik nagy különlegessége a történetmesélése. Alapból a cselekmény hat fejezetben van elmesélve, ami kölcsönöz neki egy kis irodalmi, vagy színpadi jelleget. Ám ezek a fejezetek nem sorrendben vannak elmesélve. Ez elsőre egy olyan érzést kelthet bennünk, hogy a rendező talán Tarantinot utánozva próbálja kicsit érdekesebbé tenni a filmjét, ám hamar rájövünk, hogy nagyon is van jelentősége annak, hogy milyen sorrendben tárja elénk az eseményeket. Ez egy nagyon jó példája annak, hogy egy jó történetet egyáltalán nem szükséges lineáris sorrendben elmesélni, hanem pont az események sorrendjének ez a fajta összekuszálása az, ami még különlegesebbé teszi az egészet, és így másabb aspektusait is megismerhetjük a sztorinak. És jelen esetünkben ez a fajta elbeszélésmód valóban sokat dob a filmen, mert amúgy vannak még egyéb erényei is, de ezzel a megoldással tényleg még inkább sikerül kiemelni a többi hasonló film közül, és egy kicsit más megvilágításba helyezni az ismert toposzokat. Ez magában foglalja azt is, hogy a cselekmény tartogat számunkra néhány igazán frappáns fordulatot is, amik valóban meglepőek, és már ezek is biztosítják a későbbiekben, hogy legalább még egyszer újranézzük a filmet.

A történet nagy előnye még, hogy mer kicsiben játszani és nem vállalja túl magát. Már a bevezető feliratok is azt ígérik, hogy egy sorozatgyilkos utolsó óráit és rémtetteit fogjuk látni, és ehhez tartja is magát a film, de nem túlozza el a dolgokat. Úgy majdnem huszonnégy óra eseményeit látjuk egy maroknyi szereplő közreműködésével, és ennyi bőven elegendőnek is bizonyul. Mind cselekményben, mind szereplőkben. Amit ebből lehetett, azt a rendező maximálisan ki is hozta, és így ki tudta bontani az igazán lényeges dolgokat, mint például az idegtépő feszültséget és a szereplők közti viszonyokat. Ez a „kispályás” attitűd pedig csak még hitelesebbé teszi a látottakat, és egyben megidézi a hetvenes évek stílusát is. Egyébként ez nem csak történetmesélésben és karakterábrázolásban mutatkozik meg, hanem a film egy kicsit tényleg olyan, mintha a hetvenes vagy nyolcvanas években készült volna. Erre külön rájátszik a képi világ és a színhasználat, ráadásul már a film elején is jelzik nekünk, hogy ez a produkció teljes egészében 35 mm-es filmre készült, és ez nagyon jót is tesz neki. Ez a kopottasabb, celluloidra vett látvány sokkal különlegesebbé teszi, és rá is erősít a dokumentarista narratívára.

Az előbb taglalt cselekményvezetés előnyeiként mindenképp ki kell emelni azt a feszültséget, ami az egész filmet áthatja. A kezdő jelenetből már tudjuk, hogy itt nagyon rossz dolgok fognak történni, így amikor ezután visszaugrunk az előző éjszaka cselekményéhez, végig amiatt izgulunk, hogy mikor és hogyan fog itt elszabadulni a pokol. Majd, amikor lassacskán visszatérünk ennek a következményéhez, és már minden információ adott nekünk, ott pedig amiatt téphetjük le a karfát, hogy az aktuális szituációból hogyan menekül meg főhősnőnk. Ezek a pillanatok mind iszonyatosan feszültek és idegtépőek. A rendező remekül adagolja ezeket, és látszik, hogy nagyon ért a suspense használatához. Története inkább támaszkodik erre a pszichológiai hadviselésre, de azért a véresebb jelenetek terén sem finomkodik. Bár ezek a pillanatok is alapjában véve visszafogottak, de az erőszak végig realistán és hihetően van ábrázolva. Kevés, de akkor eléggé húsbavágó. Ezen pozitívumok halmazára pedig a karakterek és a színészi játék teszi fel a pontot. Azt említettem, hogy alapból kevés szereplője van ennek a történetnek, és közülük is elsősorban kettőre fokuszál, de az ő esetükben mind a karakterek, mind pedig a köztük lévő dinamika is fantasztikusan lett kidolgozva. Mind Willa Fitzgerald, mind pedig Kyle Gallner kiváló alakítást nyújt, és a kémia is remekül működik közöttük. Gallner egyszerre gáláns és vészjósló, Fitzgerald pedig egy jól kibontott final girl alapanyag, még ha van is egykét furcsa momentuma. Ám kettejük közül egyértelműen Fitzgerald játéka az, amit mindenképp ki kell emelni, és simán megérdemelne valami díjat a színésznő azért, amit itt leművel. Rajtuk kívül is van még pár érdekesebb szereplő a filmben, ám ők túl keveset szerepelnek, és eléggé háttérbe is vannak szorítva, pedig némelyikükből szívesebben láttam volna még többet.

A Strange Darling egy kiváló thriller, ami nagyon sajátos és frappáns módon csavarja meg a műfaj jól ismert toposzait. Mindenképpen egy egyedi és emlékezetes filmről van szó, ami idővel nem kizárt, hogy akár még kult státuszba is emelkedhet. Aki kedveli a sorozatgyilkosos témákat, vagy a különlegesebb filmélményeket, és nem zavarja a kicsit megkavart cselekményvezetés, annak mindenképpen tudom ajánlani ezt a filmet, ami az utóbbi évekből is talán a zsáner egyik legjobbja.

IMDb