Jennifer Lynch munkássága sokunk számára lehet kevésbé ismerős, ám ha családnevére pillantunk vagy éppen utána olvasunk a rendezőnőnek rögtön világossá válik számunkra, miért is lehet ez így. A hölgy ugyanis annak a David Lynch-nek a lánya, aki – véleményem szerint – a ma élő legnagyobb rendezők egyik, olyan zseniális alkotásokkal a filmográfiájában, mint a Twin Peaks, a Mulholland Drive, a Radírfej vagy éppen az Lost Highway - Útvesztőben. A rendezőnő az utóbbi időben leginkább sorozatokban működött közre, több részt is rendezett olyan szériákban, mint a Salem, a The Walking Dead vagy az American Horror Story. Filmjei közül pedig két jelentősebbet tudnék megemlíteni, a 2012-ben készült, nyomasztó Láncra verve című alkotást és jelen írásom tárgyát, a 2008-ban készült Aberrált élvezetek-et, amivel a New York City Horror Film Festival legjobb rendezőnek járó díját is sikerült elnyernie az akkor negyven éves Lynch-nek.
A film középpontjában egy brutális országúti támadás áll. A kevés túlélőt a közeli rendőrőrsre szállítják, ahol megkezdődnek a kihallgatások két szövetségi ügynök, Anderson (Julia Ormond – Szenvedélyek viharában /1994/, Inland Empire /2006/) és Hallaway (Bill Pullman - Lost Highway – Útvesztőben /1997/, Átok /2004/) közreműködésével. Az ügynökök valószínűsítik, hogy a támadás két elkövetője megegyezik azokkal az álarcot viselő, kegyetlen gyilkosokkal, akiket már régóta köröznek. A történéseket fokozatosan, a túlélők beszámolói alapján ismerik csak meg, hogy a végén olyan következtetéseket vonjanak le, ami nemcsak őket, hanem a nézőket is képes meglepni…
Már az első képkockákon megbizonyosodhatunk róla, hogy a „nem esett messze az alma a fájától” frázis itt is tökéletesen alkalmazható. A képek és a hangulat bármelyik, David Lynch által rendezett filmben megállná a helyét – nekem most, egy friss újranézés után, a Lost Highway ugrott be elsőre. A rendezőnő nagyon jól alkalmazza az apjától ellesett fogásokat és technikákat. A karakterek, a szituációk, a párbeszédek. Mindent áthat valamiféle nyugtalanító hangulat, olykor pedig súlyos, éjfekete humor is. Most figyeltem fel arra is igazán, hogy a különböző szemszögekből bemutatott történések – még ha csak kis mértékben is – vizualitásukban is különbözőek. Ez nagyon tetszett. A film szereplői szinte kivétel nélkül furcsa alakok, egy olyan hely lakói, ami távol van mindentől, a semmi közepén derengő délibáb, lehetne a szomszéd megye határában éppúgy, mint egy másik, kitekert dimenzióban is, félúton Los Angeles és Twin Peaks között. Ennek ellenére sikerült őket plasztikussá tenni, még akkor is, ha pár kivételtől eltekintve nem tudunk túl sokukkal azonosulni. Nem biztos, hogy nem tudnánk. Sokkal inkább, mert nem akarunk. Hiszen minden vallomás szöges ellentétben van a néző által látott tényleges történésekkel, majdnem minden hazugság. Mindenki menti saját magát, igyekszik a legjobb arcát mutatni az ügynököknek, az áldozatok személye és halála pedig szinte azonnal elhalványul szavaik nyomán…
Ezt mutatja meg nekünk a film. Senki sem ártatlan. A menekülés csak illúzió. Rajtunk kívül álló erők döntenek a sorsunk felől. Legyen az akár két arctalan gyilkos, a rend hűséges őre vagy a szövetségi kormány ügynöke. Az utolsó pillanatban csak a remény marad, hogy talán tudunk enyhíteni a baljós körülményeinken, de a végső és legfontosabb döntést nem mi fogjuk meghozni…
Mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet, aki szereti a thriller műfaját és nem riad vissza az olykor meglepően kegyetlen képi világtól. Jól megkomponált és olykor elgondolkodtató alkotás, amelynek megtekintése valóban igazi „aberrált élvezet”.
„Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen, ő az egyetlen, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne.” – Mark Twain
- Pro
- Lynches világ.
- A különböző vizuális nézőpontok.
- Nyugtalanító hangulat.
- Kontra
- Nem lehet nagyon azonosulni a szereplőkkel.
Pro | Kontra | 80% |
Lynches világ. | Nem lehet nagyon azonosulni a szereplőkkel. | |
A különböző vizuális nézőpontok. | ||
Nyugtalanító hangulat. |