Gondolom a DC képregényes világát nem sokaknak kell bemutatnom. Batman, Supermen, Wonder Woman és a többi hős alakja napjainkra már teljesen beleégett a populáris köztudatba, és tette híressé a kiadót és annak szellemi termékeit, a képregények lapjain túl a többi médiumon is. Viszont a DC-nek mindig is volt egy sötétebb oldala, ami a megszokott szuperhősös, világmegmentős történetek helyett sokkal közelebb állt a horror és más súlyosabb, felnőttesebb témák világához. Ezt főleg olyan karakterek történetei képviselték, mint John Constantine, Etrigan, vagy a Mocsárlény. A Mocsárlény például tökéletes mintapéldánya a klasszikus horror történetek világának. Adott egy mocsári szörnyeteg, aki számtalan hasonszőrű bestiával, sötét praktikákat, fekete mágiát használó alakokkal, és másvilági fenyegetésekkel kerül szembe. És a történetek nem is spórolnak a vérrel és az ijesztgetéssel, de főleg a látványosan groteszk figurák és képek ábrázolásával igyekeznek hatást elérni. Kezdetben a Mocsárlény füzetek sem voltak többek ennél az egyszerű horror formulánál, ami egy idő után már a népszerűség csökkenéséhez is vezetett. Alan Moore volt az, aki 1984-ben igazi mélységgel és tartalommal töltötte meg Mocsárlény történeteit, és ezáltal egy sokkal magasabb szintre juttatta el a karaktert. Az azóta eltelt időben Mocsárlény az egyik legnépszerűbb DC képregényes karakterré nőtte ki magát, amit a most futó (és tragikusan gyorsan elkaszált) sorozat is bizonyít. Ám nem ez az első élőszereplős inkarnációja a figurának. Még a nyolcvanas évek elején, Alan Moore színrelépése előtt készült el az első Mocsárlény film, ráadásul nem más, mint Wes Craven kezei között.

Dr. Alac Holland (Ray Wise) egy különleges, növényserkentő szérumon dolgozik a kormánynak, egy titkos, mocsárvidéken felállított laboratóriumban. Az anyagra egy felettébb vagyonos és gonosz férfi, Arcane (Louis Jourdan) is szemet vetett, és minden eszközt megragad, hogy meg is szerezze. Magánakciójának eredményeképpen a laboratórium elpusztul, Holland pedig látszólag a mocsárban leli halálát a szérummal együtt. Viszont a békés halál helyett, a férfi átalakul egy növényszerű humanoid lénnyé. A teremtmény pedig minden erejével azon van, hogy megvédelmezze korábbi kollégáját és szerelmét, Alice Cablet (Adrienne Barbeau) Arcane-tól és az embereitől, akik továbbra is a szérum titkát akarják megszerezni.

A film még lényegesen Alan Moore színrelépése előtt készült, így érthető, hogy ebből a feldolgozásból még hiányzik az a fajta mélység, amivel az író bővítette ki a képregényeket, és az olyan témák, mint a környezetszennyezés, az ember szerepe és jelentősége, identitásválság, spirituális olvasatok, valamint lelki és pszichológiai gondok. Cravent is valószínűleg az alapanyag horroros mivolta ragadta meg, amiben azért már akkor is volt potenciál. Viszont Alan Moore előtti korszak ide, vagy oda, azt azért erősen kétlem, hogy az ő érája előtti képregények is olyan bugyuta fércművek lettek volna, mint a belőlük készült első film. Wes Cravent is lehet kedvelni, vagy utálni, de az tény, hogy sokban hozzájárult a horror műfajához, és egy megkerülhetetlen alakjává is vált. Épp ezért jogos is a feltételezés, hogy egy Mocsárlény filmet ő biztosan prímán össze tudna rakni. A valóság ezzel szemben viszont több, mint kiábrándító. Először is filmje eléggé lazán kezeli az alapanyagot. Például Alec Holland felesége, Linda, itt a húga, és Alec karaktere és motivációi is kicsit másabbak, mint eredetileg. A szérum jelentősége is más olvasatot nyer, de erről majd később. Persze az ilyen szabadabban kezelés még alapjáraton nem lenne probléma, hiszen számtalan pozitív példát láttunk már erre is. Itt viszont nem ez történik. Craven önkényesen alakítja át az alap képregény lényeges motívumait, és formázza át azt egy tipikus B, vagy még inkább C horrorrá. Jól ismert, agyonhasznált klisékből építkezik, és sablonkaraktereket sorakoztat fel. És ehhez társul még a néha végletekig banális és bugyuta cselekmény, ami komolyan mondom, inkább üti meg egy gyerekeknek készült szombat délelőtti rajzfilm szintjét, mint egy Wes Craven nevével fémjelzett horrorfilmét. A film nézése közben számtalanszor éreztem azt, hogy én most egy rajzfilmet nézek. Igaz, vérrel, erőszakkal és meztelenséggel dúsítva, de akkor is egy rajzfilmet. És nem az értelmes, felnőttek számára is élvezhető fajtából, hanem abból a bugyuta, gyermekded hulladék fajtából, amit felnőttként már inkább szégyellsz, hogy hogyan tetszhetett ez gyerekként.

Egymás után záporoznak az értelmetlen és fárasztó jelenetek, amik közé valamiféle drámát is próbáltak beleszuszakolni, mondanom sem kell, kevés sikerrel. A súlyosnak és érzelmesnek szánt jelenetek teljesen amatőr módon vannak kezelve, nélkülözve minden komolyabb tartalmat. Ezen pedig nem segítenek az egysíkú karakterek, és azok a borzalmas szövegek, amiket a szájukba adtak. A színészek közül senki sem nyújt semmi kiemelkedőt, sőt, némelyikük már a ripacskodás legmélyebb határait súrolja. Ray Wise keveset szerepel csak a film elején, de még ott se nagyon illik rá az a karakter, akit el kéne játszania. Láthattuk őt már lényegesen jobb formában. A Mocsárlényt életre keltő Dick Durock hozza azt, amit egy ilyen szerep, egy ilyen sablon sztoriban megkíván. Vagyis nagy, erős és szótlan. Ennyiben körülbelül ki is merül az ő karaktere. Adrienne Barbeauot ugyan jó látni, és az ő karaktere még valamennyi színt is hoz az egysíkú figurák tengerébe, de igazából ő sincs megírva, hogy javítani tudjon az összképen. David Hess hozza azt az őrült és agresszív figurát, amit már Az utolsó ház balra esetében is megszokhattunk nála. Viszont aki ilyen téren maximálisan viszi a prímet, az Louis Jourdan a főgonosz, Arcane szerepében. Ez a figura a tökéletesen karikatúraszerű főgonosz mintapéldánya, eltúlzott manírokkal, és banális dialógusokkal. Minden megvan benne, ami a legalapabb rajzfilmes gonoszokat jellemzi, és ezen a szinten meg is marad. Csak Jourdan mindezt olyan arcpirító ripacskodással adja elő néha, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Mindemellett gyakran olyan helyzethez nem illő és random mondatok hagyják el a száját, hogy csak a fejünket fogjuk, hogy most még is mi a fenéről beszél ez az ember. Olyan, mintha nagyon kifinomult és felsőbbrendű akarna lenni, de ehelyett inkább csak összevissza beszél.

A film nagy részében pedig igazából ezeket a figurákat figyelhetjük, ahogy egyik eseményből sodródnak a másikba, és egyre inkább csak elvesztjük a szilárd talajt a lábunk alól. Minél jobban haladunk előre, az a szimplán gyenge és bugyuta alaptörténet, ami eddig volt, csak még nagyobb banális hülyeségekbe csap át. Az egyik ilyen Arcane gonosz terve, és a szérum ebben betöltött szerepe. Aztán ott van még maga a szérum is. Eredetileg ugye ez egy növényserkentő szer volt, ami képes mindenféle növényi faj fejlődését felgyorsítani és felerősíteni. A film végére viszont olyan tulajdonsággal ruházzák fel, amiről ez idáig szó sem volt, és egyáltalán nincs is összhangban a szérum eredeti funkciójával. A legvégére pedig már teljesen szétesik minden és egy Ed Wood fénykorát megidéző végső leszámolásban csúcsosodik ki a sztori. Sajnos technikai oldalon sem muzsikál valami jól a film. Néhány különleges effektet és trükköt sikerült jól megoldaniuk, de ellenben a jelmezek és a sminkek valami kritikán aluliak lettek. A Mocsárlény jelmezén is teljesen látszódik, hogy ez csak valami gumiruha, aminek ráadásul az egyik snittben tökéletesen kivehető, hogy egy lyuk van a hátán. De ez még semmi a film során felbukkanó kis patkányemberhez, és a legvégén megszülető szörnyeteghez képest. Az utóbbi kreatúra, és a Mocsárlénnyel való kardos leszámolása külön megér egy misét. Egyedül talán a zene az, amire még felkaphatjuk a fejünket, hiszen Harry Manfredini szerezte, akinek a Péntek 13. filmek ikonikus dallamait is köszönhetjük. És minthogyha valóban nem is tudott volna elszakadni ettől a szériától, ugyanis a Mocsárlény zenéje több ponton is egy az egyben megidézi Jason kalandjainak aláfestéseit. Hangulatos, csak aztán sajnos hamar észbe is kapunk, hogy nem egy Péntek 13. filmet nézünk.

Az 1982-es Mocsárlény egy hatalmas mellényúlás volt Craven részéről, ami lehetett volna jó film, de a rendező tökéletes hozzánemértéssel nyúlt hozzá az alapanyaghoz. Képregényfilmként teljesen méltatlan próbálkozás, horrorként értékelhetetlen, és akciók terén is alulteljesít. Egy nagyobb baráti társaságban talán kiválthat belőlünk egy amolyan kollektív szenvedve röhögős szórakozást, a sok bugyutaságot látva és hallva, de összességében sem horror, sem pedig Wes Craven rajongóknak nem tudnám nyugodt szívvel ajánlani. Az eredeti Mocsárlény képregények rajongóinak meg aztán főleg nem. Ebből kiindulva el sem tudom képzelni, vajon milyen lett volna a Wes Craven-féle Doctor Strange, mert amúgy egy ilyen terve is volt a mesternek.

3/10.

IMDb | mafab