Hogy Gergely Ottó István, a rejtélyesen eltűnt és még rejtélyesebben előkerült férfi nem volt pusztán élénk fantáziájú, holdkóros őrült, afelől immáron nincs semmi kétségem, sőt, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy olyasminek volt részese, amelyről ha végre elismerné a közvélemény, hogy valós dolog, az az emberiség javát és biztonságát szolgálná.

„Kérem doktor, szóljon helyettem is a világnak, ha már végre hisz nekem!” – így könyörgött szerencsétlen férfi, habár én ostoba módon először nem hittem neki, vagy inkább nem akartam. Most mégis ez az, ami eszembe jutott, és úgy döntöttem, igenis szólok a világnak, ahogy kérte, hisz hamarosan engem is utolérhet a végzet, hacsak nem vetek én is véget életemnek, ahogy ő tette… Sőt, talán ez lenne a legjobb lépés…

Az Intaházai Pszichiátriai Intézetben – ezen az isten háta mögötti, elhagyatott helyen – sok furcsa élménnyel rendelkező, fantáziadús páciens megfordult már. Jómagam is sok különös esettel találkoztam az eltelt hosszú évek során, de mind közül Gergely Ottó István esete érintett eddig a legmélyebben, olyannyira, hogy – bár félve mondom ki – az életem is veszélybe került.

A magányos életet élő, rokkantnyugdíjas celldömölki férfi tizenegy évvel ezelőtt, 1995-ben tűnt el. A Kodály Zoltán utca egyik kis mellékutcájának utolsó házában lakott, szomszédai által is alig ismerve. Agglegény volt és a létminimumon tengődött roskadozó házában, ahonnan csak késő esténként jött elő, előbb a közeli boltba menvén, hogy megvásárolja a legszükségesebb dolgokat, majd hogy egyetlen társát, vad és mogorva rottweiler kutyáját sétálni vigye a közeli határvidékre.

A Celldömölk és az ahhoz csatolt Alsóság mellett elterülő szántóföldes vidékről van szó, amelyet kisebb facsoportok és cserjések tarkítanak jó nagy területet lefedve. Sivár és lehangoló, ugyanakkor kísérteties táj ez, melynek kis földútjain sokan szanaszét szórnak mindenféle gyanús szemetet, és a látképet tovább torzítják a megannyi oszlopok, a vasúti sínek és a lepusztult, magányos épületek, köztük a szegényházzá lett félreeső bakterház.

Ezen a vidéken járt utoljára Gergely Ottó, mielőtt nyoma veszett 1995 márciusán. Egyedül rémült kutyáját találta meg a sintér, aki annyira megvadult a félelemtől – minden ízében reszketett valami miatt –, hogy a sintér kénytelen volt elaltatni, véget vetve a szegény állat jól látható szenvedéseinek. Eleinte fel se tűnt a szomszédoknak a mogorva remete eltűnése, csupán egy hét múlva jelentették a Celldömölki Rendőrkapitányságon az esetet, habár az se segített volna, ha azonnal jeleznek…

Becsületükre legyen mondva, a rend őrei minden tőlük telhetőt megtettek, még ha nem is volt az eltűnt egy közkedvelt figura. Sajnos azonban Gergely Ottó tényleg abszolút kívülálló volt, még fellelhető rokonok nyomára sem bukkantak. Így aztán sok-sok hónap eredménytelen kutatás után abbahagyták a nyomozást, miután pedig három év múltán sem került elő – és egyáltalán semmilyen fellelhető nyomot nem hagyott –, a törvény szerint halottnak nyilvánították. Olyan rejtély volt a férfi eltűnése, ami előtt mindenki, még a legjobb szimatú rendőrkopó is értetlenül állt. Az egyedüli, aznap megesett nem mindennapi eseményről csupán egy amatőr csillagász beszélt, aki azon az éjjelen is az eget pásztázta távcsövével, mert egy különös fényt látott, de ezt egyik rendőr se hozta kapcsolatba az esettel, sőt, a fiatal férfit ki is nevették.

Annál nagyobb volt a meglepetés azok számára, akik még emlékeztek homályosan az ügyre, amikor is csaknem tizenegy év múltán, nemrégiben, 2006 januárján, késő éjszaka lakossági bejelentés érkezett egy rendbontó, dühöngő őrültről, aki a városban futkos fel-alá csápolva, és mindenféle ostobaságot üvöltözik, hogy csoda, hogy az autók még el nem ütötték. Hamar rá is leltek a rendőrök egy torzonborz, félmeztelen férfira, akit megnyugtatni teljesen képtelenek voltak, ezért bilincsbe verve kellett bekísérniük az őrsre.

Az elképesztően sovány férfi arca rendkívül el volt torzulva, mintha görcsben lenne, és egyfolytában rémülten makogott valami zagyvaságot, csupán nyugtatóinjekcióval lehetett rá hatni. Az azonnali kihallgatás abszolút nem vezetett eredményre, még a nevét sem tudták meg, csak másnap ismerték fel benne az eltűnt Gergely Ottó Istvánt, akit már rég halottnak nyilvánítottak. Az orvosszakértői-vélemény alapján még aznap Intaházára küldték, mivel továbbra is teljesen érthetetlenült beszélt és folyamatosan reszketett.

A szerencsétlen férfi megfigyelését rám bízták, ám hiába vetettem be minden szakmai tudásom, az első hetekben minden próbálkozásom eredménytelennek bizonyult. Minden éjjel nyugtatózni kellett a pácienst, mert a többi beteget is erősen zavarta őrült rikoltozása. Megpróbálkoztam vele, hogy kiderítsem hol volt az elmúlt majd tizenegy év során, de eleinte semmit nem tudtam meg. Az elmeállapota olyan súlyos volt, amelyet azelőtt sose tapasztaltam, egyik pillanatban teljesen csöndes volt, a világért meg nem szólalt volna, aztán hirtelen kirohanások következtek, összevissza rohangált fel-alá és mintha nem tudott volna beszélni; tökéletesen artikulátlan hangokat adott ki olyan hangsúllyal, mintha nem is tudna magyarul, sőt, mintha nem is bármelyik földi nyelven beszélne…

További rémületre adott okot az a tény is, hogy nem tudtunk neki semmi ételt és italt adni, csupán erőszakkal. Sőt, mintha sosem aludt volna, vagy legalábbis rendkívül keveset. Mintha egyszerre szenvedett volna kóros álmatlanságban és étvágytalanságban is.

Aztán kezdett valami halovány reménysugár felcsillanni néhány hét múlva, amikor is először kezdett érthetően megszólalni. Egyfolytában arról beszélt, hogy valakik elrabolták, és olyan helyre vitték, amelyet mi el sem tudunk képzelni. Biztató volt, hogy leerőltetett a torkán néhány falat ételt és egy-két korty vizet, és mintha éjszaka is nyugton maradt volna: csak utólag tudom elképzelni, ez mennyire nehezére eshetett… És ami még további biztató jel volt, hogy a rohamait visszafogta, sőt, olyannak találtuk az elmeállapotát, hogy talán javul és beszámítható, így próbaképp még a többi beteg közé is beengedtük. Néhány nap múlva megbántuk ezt a lépést, mert minden bizonnyal olyan dolgokról mesélt nekik, amitől a többi páciens csak még jobban eszét vesztette, annyira megrémítette őket.

Újra el lett hát különítve, ámbár ezúttal úgy tűnt, ez nincs rá negatív hatással, legalábbis a rohamait továbbra is visszafogta. Az elkövetkezendő pár napban inkább a sarokban kuporgott és maga elé motyogott. Egyik éjjel ismét benéztem hozzá, próbáltam kérdezősködni az élményei felől, amit minden bizonnyal a többieknek is mesélt, de úgy tűnt, nem hajlandó beszélni. Már épp mentem volna ki az elkülönített kórteremből, amikor utánam szólt egészen normálisnak tűnő, ugyanakkor borzasztó hangon, amelybe most is beleremegek, és belekezdett szörnyűséges mondandójába:

– Tizenegy hosszú év… – mondta, mire én visszafordultam. – Doktor, tizenegy hosszú év, ami számomra örökkévalóságnak tűnt… Valóban arra kíváncsi, merre jártam? Jobb lenne, ha nem szerezne róla tudomást, mert olyan dolgok ezek, amik tönkretesznek bárkit… Doktor, én valóban őrült vagyok, de ha a doktor is átélte volna azt, amit én, bizonyára ugyanolyan őrült lenne. Azok az átkozott arcok a holdfényben… Már akkor óvatosnak kellett volna lennem, amikor először láttam őket…

– Azt kérdezi, miféle arcok? Rendben, hát elkezdem az elejétől. Amikor még tudtam, ki és mi vagyok, mielőtt az a szörnyű utazás történt, minden éjjel útnak indultam, hogy hűséges kutyámat megsétáltassam. Tényleg jól figyeljen, doktor, mert nem fogom kétszer elmondani, nem vagyok hajlandó kétszer elmondani… Az az átkozott határvidék, remélem a közeljövőben beépül… Mert ott ért engem utol a végzet, ott bukkantak fel először az arcok. Nem tudnám megmondani most sem, miféle arcok voltak: kísértetiesen, fehéren fénylettek, és már legelőször beleborzongtam. Nem tudnám megmondani, emberiek voltak-e: talán bírtak emberi jelleggel, de azt hiszem, mégse voltak azok. Olyanok voltak, mintha fehérítő púder lett volna rajtuk, tudja doktor, mint a bohócokon, teljesen szenvtelenül néztek.

– Először egy novemberi éjszakán tűnt fel egy az arcok közül, igaz, ekkor még távolról láttam és… És nem is voltam biztos benne, hogy nem csak a képzeletem űz-e velem csúf tréfát, mivel pillanatok alatt eltűnt. De még oly távolból is vérfagyasztó volt! Talán elmém legmélyén éreztem már akkor is, hogy gonosz erők figyelnek. Igen, mert ők már akkor kinéztek maguknak. De miért engem? Á, miért pont nekem kellett ezt átélnem, tán mert senki nem ismert? Ezer ördög, Hatalmas Isten… Miért?

Ekkor siralmas nyögdécselésbe kezdett és közben hirtelen, gyengén megragadta a köpönyegemet, amitől egy pillanatra meg is ijedtem. Csupán pár perc múlva volt képes folytatni beszámolóját.

– Igen, azért néztek ki maguknak, mert tudták, hogy senkinek nem fogok hiányozni… Azok az elátkozott arcok aztán egyre többször tűntek fel, nemtelenek és iszonyúak és embertelenek… Átkozott a hold! Átkozott, mert amikor felhők takarták el, sose láttam őket, a sötétség talán jótékonyan elrejtette az arcokat. Igen, arcokról beszélek, mert mintha test nem tartozott volna hozzájuk, vagy legalábbis én sose vettem észre. A kutyám mindig rettenetesen megrémült és alig tudtam a séta folytatására bírni, mert én ostoba felülkerekedtem a félelmemen, pedig ha lett volna eszem, messzire menekülök erről az egész elátkozott vidékről!

– Látom magán, doktor, hogy nem hisz nekem. Azt hiszi, hogy kitaláltam, mi? Pedig ez a valóság. Várjon csak, doktor, mert a lényeg hamarosan következik… Tehát ott tartottam, hogy hiába láttam azokat a rémisztő arcokat, pusztán képzelgésnek hittem, hisz mindig eltűntek hamar. Sőt, egy ízben eszembe ötlött, hogy talán egy csapat kölyök szórakozik velem, akik kinéztek engem különcségem miatt, ezért egyik éjjel úgy döntöttem, rémült kutyám nélkül megyek ki, egyenest elébük. Hamarosan meg is pillantottam az egyik facsoport felől a kísértetiesen fénylő fehér arcokat… A tervem az volt, hogy odarohanok, ám ezúttal olyan pánik vett erőt rajtam, hogy földbe gyökerezett a lábam, talán épp hűséges kutyám társaságának hiánya miatt… Ó, az átkozottak! Csupán egy rémült, félig öntudatlan kiáltáshoz maradt erőm, hogy „Hagyjátok abba!”, de az arcok nem tűntek el. Sőt, ezután még jobban megrémültem, mert a szél mintha halk, érthetetlen, suttogásszerű hangot szállított volna felém, földöntúlit és vérfagyasztót… Mi a baj, doktor, csak nem megijedt?

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, rögtön utána betegesen felnevetett. Bevallom férfiasan, ez legalább annyira megrémisztett, mint amit tényleg előtte mondott, aztán rájöttem, hogy mégiscsak erőt kell vennem magamon, elvégre én vagyok az orvos, ő pedig a beteg. Miután rászóltam, hogy hagyja abba, egy rövid ideig ismét csendben maradt, majd mintha lopva körülnézett volna. Hangja ezután nagyon halk suttogásra váltott, így nagyon oda kellett rá figyelnem, hogy megértsem.

– Rendben doktor, bocsánatot kérek… Hol is tartottam? Igen, köszönöm, a hangoknál. Szóval suttogásra emlékeztető hangokat hallottam felőlük. Azt hittem, végleg megőrülök, mert nemhogy egyáltalán magyar szavakat nem hallottam, de még földinek sem mondható emberi hangokat… Hogy is tudnám érthetően elmagyarázni azt, amit egyszerűen lehetetlenség elmondani, mert nem létezik viszonyítási alap? Suttogáshoz hasonlítom, mert annyira halk volt, de ez nem fedi a valóságot egyáltalán, csak elképesztően homályosan! Az elkövetkezendő éjszakákon egyre többször volt holdfény, és az arcok egyre többször, egyre többen és egyre közelebb jelentek meg, főként teliholdkor. Ó, hogy gyűlölöm a holdat, a teliholdat!

– Doktor, így utólag nem is értem, hogy voltam képes folytatni a sétáltatásokat, legalább a kutyámra tekintettel lehettem volna! Azonban értse meg, mielőtt eltűntem, hirtelen mintha ők is eltűntek volna. Ugyanis majd egy hétig nem láttam őket, mintha csupán pillanatnyi elmezavar vett volna erőt rajtam, ami el is illant… Azon az éjszakán ugyan ismét telihold volt, de mondom, mondom, hogy semmi nem utalt a bekövetkező dologra, a baljósan nyugodt szelet leszámítva… Már éppen hazaúton voltam…

Mielőtt folytatta volna, néhány percig némán nézett, de én türelmesen vártam. Furcsa módon hangszínt váltott, rekedt és mély tónusra.

– Doktor… Ahogy áthaladtam a földúton a fák között, egyszer csak ott voltak, a semmiből. Olyan közel éreztem őket, mint még soha, hallottam, ahogy sosem látott lábukkal halkan lépdelnek felém, és teljesen körülvesznek. Azt hiszem, elengedtem a rémülettől a kutyám pórázát, mert az utolsó bevillanó kép az az, ahogy elfut szegény állat. De ők nem törődtek vele, engem akartak. A rémülettől annyira szorongtam, hogy az teljesen lebénított, a fejemet nem bírtam megmozdítani, csak szemem sarkából láttam őket… Egy pillanat múlva pedig minden elsötétült…

Rövid szünet jött, majd hangja ezután ismét változott, ezúttal félhangosan beszélt, ismét teljesen más hangszínben. Eleddig jobbára a padlót bámulta, most azonban teljesen felém fordult és mélyen a szemembe nézett végig.

– Ekkor egy fénysugár jött az égből, éreztem, ahogy lassan felszív, akárcsak az arcokat körülöttem. Teljesen bénultan valami olyan helyre kerültem, ahol semmi mozgásterem nem volt, de valami ablakszerűségen jól kiláttam, méghozzá egyenesen a jéghideg világűrre. Egyre távolodtunk a Földtől, amely lassan parányira zsugorodott, mint egy porszem, akárcsak a Naprendszer… Hatalmas Isten! Nekünk embereknek sejtelmünk sincs arról, milyen világban élünk, doktor! Akár hiszi, akár nem, engem szinte biztos, hogy valamiféle földönkívüliek ragadtak el űrhajójukkal, mint a tudományos-fantasztikus filmekben, ez azonban valódi volt!

– Doktor, ami ezután történt, arról szerencsére nincs sok emlékem, de az a kevés, ami megmaradt, az is végtelenül sok és visszagondolni se merek. Így nem szívesen beszélek, de annyit elmondanék, hogy olyan iszonytató élményben volt részem, amit senkinek nem kívánok… Láthatja, hogy a testem hogy eltorzult. Minden percben éreztem, hogy valamit csinálnak velem, mintha mérgeket fecskendeznének belém majd minden pillanatban. Furcsa, hogy sose voltam éhes, szomjas vagy álmos, de ami iszonyúbb, hogy most se vagyok az… Végig csupán féltudatos állapotban voltam, ahogy szemem sarkából láttam továbbra is az arcokat, amelyek immár bizonyos, hogy nem emberi lények arcai voltak… Jézusom, Szűz Mária! Doktor, én egyszer megpróbáltam elszökni, tudom, emlékszem… Fekete fényű, fantasztikus városokat, nememberi-építésű szürke tornyokat és bizarr épületeket, amelyek az örök éjt ostromolták, holdbéli tájakat meg a távolban végtelen fekete ködbe burkolózó, kísérteties, kietlenül kopár hegyeket láttam. Le se tudnám írni pontosan, és ha megpróbálnám lerajzolni, akkor se menne, de azt hiszem, a vázlatom túlszárnyalná a legőrültebb fantáziájú festő alkotását is, nem művészileg, hanem sokkoló hatását tekintve… Láttam, ahogy a távolban lidércfénnyel világított a sötéten ásító mindenség, és a csillagok a kozmosznak ebből a szegletéből teljesen idegen konstellációkat alkottak. Homályosan rémlik, hogy nem sokáig tartott ez az egész, mert hamar visszakerültem oda, ahol voltam. Felfoghatatlanul hosszú ideig éber voltam és egyszerre álmodtam is, ami itt a Földön, mint megtudtam, csupán röpke tizenegy év volt…

– Fogalmam sincs, hogy kerültem vissza. Egy újabb, elképzelhetetlen, a jéghideg Univerzumot átszelő utazás az utolsó, amire emlékszem. Elképesztően gyorsan száguldottunk, azt hiszem, a fénynél is gyorsabban, mégis lassú volt. Az elképzelhetetlen mély feketeségben mindenütt furcsa színben baljósan tündöklő csillagok, bolygók és galaxisok voltak, ahogy céltalanul lebegtek az óriási, végeláthatatlan és végtelen semmiben. A Föld olyannyira apró, elenyésző és sebezhető… Doktor, én nem tudom, miért kerülhettem vissza! Ha tehetném, örökre elfelejteném az egészet. Amikor magamhoz tértem ugyanazon a helyen, ahol elragadtak, az első teendőm az volt, hogy a városba rohantam, hogy figyelmeztessem az embereket… De azok az ostobák! Senki nem hallgat rám! Kérem doktor, szóljon helyettem is a világnak, ha már végre hisz nekem! Ahelyett, hogy egymással hadakozunk, a mindent fenyegető, külső kozmikus rettenettel kellene, hogy szembenézzünk végre, ez szolgálná hitvány fajunk érdekeit… Igen, elmondtam mindent, amit tudok, a többi a maga dolga…

Ezzel fejezte be mondandóját, elfordítva fejét, és többé nem szólalt meg, kérdéseimre sem válaszolt, hanem végleg csöndbe burkolózott. A lelkem legmélyén valami azt súgta, hallgassak rá, ugyanakkor a józan eszem kétségbe vonta mindazt, amit mondott a szerencsétlen. Pedig valóban ésszerű lenne a tizenegy éves érthetetlen távollétre egy nem földi út, de mi van, ha csak beteges képzelgő, és valójában valahol külföldön volt? De akkor miért nem kapták el a határon? Túl sok volt a kínos kérdés, ami elvetette ezt a teóriát…

Kétségek közt őrlődve hajtottam hazafelé az éjszakai autóúton, amikor megszólalt a mobiltelefonom. Az egyik nővér hívott sürgős ügyben, és én azonnal vissza is fordultam. Gergely Ottó István még azon az éjszakán véget vetett életének, és azt hiszem, az én hibámból, mert nem csuktam be rendesen az ajtót magam mögött: ő ugyanis valahogy kiszökött a kórteremből, besurrant az ápolói szobába – amíg épp csak pár percig nem volt ott a kolléga – és magához vett egy csomó gyógyszert, majd holtan összerogyott. Nem tehetek már mást, csak szívből remélem, hogy a sír homályán túl végre békére lelt.

Ami engem illet, a temetése után pár nappal, azaz éppen tegnap éjszaka tökéletesen meggyőződtem igazáról. Bár ne történt volna meg! Ma reggel felébredvén egy pillanatig ugyan felmerült bennem a kétely, hogy csupán túlzottan fantáziáltam, mégis az lesz az első teendőm, hogy fegyvert vásárlok – ha kell, akkor illegálisan –, és egy detektívet felbérelek, hogy figyelje a házamat.

Ugyanis tegnap elég későn értem haza, a teliholdas éjszakába nyúlóan tartott ismét a munkaidőm. Már éppen lefekvéshez készülődtem, amikor hirtelen hallottam, hogy feltámadt a szél odakint, méghozzá elég erősen kezdett el süvíteni. Valamiért mindig is szerettem nézni a viharokat, ezért hirtelen úgy döntöttem, felhúzom a redőnyt, hogy kitekintsek egy pillanatra az ablakon. Bár ne tettem volna!

Mert amit ezután láttam, attól egy pillanat alatt páni rémület lett úrrá rajtam, majd azonnal hátra is hőköltem és – szerencsére – elájultam. Szerencsére, mert ahogy hirtelen felrántottam a redőnyt, hogy kitekintsek, két fehéren fénylő, szenvtelen, kísérteties és embertelen arc bámult engem majdnem testközelből, csupán a vékony ablaküveg állt közénk – és, mintha az egyikben, homályosan Gergely Ottó István arcvonásait véltem volna felfedezni…