11. század, Magyar Királyság, valahol a Kárpátok közt

A nevem Ketel. Harcos vagyok, és harcos volt az apám, az ő apja, és minden felmenőm. Ősi nemzetség a mienk: Farkas Anya gyermekei vagyunk.

Valaha minden nemzetségnek megvolt a maga ősállata, kitől erejüket kapták. Északi Medve fiai és leányai voltak a legnagyobb táltosok, míg vérünk esküjével kiválasztott vezetőinket, Álmos utódait a Turul oltalmazta.

Több mint fél évszázaddal ezelőtt azonban Géza fia Vajk arra kényszerített minket, hogy elhagyjuk régi isteneinket, és őt, aki a kereszten meghalt, imádjuk. Sokan behódoltak az új hitnek, de sokan a kezdetektől ellenálltak. Köztük volt az apám is, ki Vata oldalán esett el a harcmezőn. Így történt, hogy évekkel később, midőn Vata fia szólított, én is abbahagytam a bujdosást.

A hercegek azonban ugyanolyan hitszegőkké lettek, mint Vajk, így társaimmal elbuktunk. Az utolsó ütközetben kevesebb, mint egy tucat társam küzdött az oldalamon, míg a németek legalább háromszor annyian voltak. Véres és kegyetlen küzdelem volt, valamennyi társam meghalt, én azonban bosszút álltam értük, és az apámért is.

Kardom mint a halál ördögének dühe csapott le rájuk, és ahogy pengéje sorra zsigereikbe hatolt, átkokat szórtam rájuk. Egyre jobban erőt vett rajtuk a rettegés, karjuk megbénult. Éreztem átható izzadságszagukat a levegőben. Kacagtam, és közben arcomra fröccsent vérüket ízleltem. Ezt látván az utolsó három fejvesztett menekülésbe kezdett.

Felüvöltöttem az égre, ahol az Öregisten trónol, aztán utánuk futottam. Újabb kettőt küldtem a Poklokra, mire az utolsó, ki egy pap volt, az undok kereszt jelét mutatta felém, és valami olyasmit üvöltött eltorzult, nyomorult arcával – meglepő módon nem a saját makogó nyelvén, hanem a miénken –, hogy: „Az Úr nevében, távozz innen, fenevad!”

Nem hallgatta meg az istene, mert újabb csapásomtól ő is a sárba hullt kiomló belsőségeivel.

Újra a hegyek közé menekültem, hogy elbujdossak, hisz tudtam, társaik bármikor megérkezhetnek. Nem féltem ugyan tőlük, de ostoba, kötöznivaló bolond az, ki egyedül száll szembe az egész világgal. Nem tudom megmondani, hogy pontosan meddig kóboroltam magányosan. Napok, hetek, hónapok… Egyre megy egy katonának, aki csak a csatákat tartja számon.

Egy idő után azt vettem észre, hogy ezek a hegyek már nem azok a hegyek, melyeket én is ismerek. Egyik éjszaka különös dolog esett meg: bár a hold ezüstjét eltakarták a feketésszürke fellegek, mégis hallottam a távolban egy falka vonyítását.

Talán pont azt üvöltötték, hogy: „Ne tovább, Ketel! Térj vissza az ismerős hegyeid közé, mert közeledsz már az enyészet országához!”

Nem hallgattam rájuk. Azt gondoltam, mit nekem bármilyen enyészet országa: bárki is lakozzék ott, ha fogja a fegyver, megküzdök vele!

Így történt, hogy előbb abba a különös völgybe, a völgyben a még különösebb faluba, majd a koponyák erdejébe érkeztem, hol kis híján elpusztultam. Öregisten legyen áldott, hogy testem és lelkem is megmaradt!

Elmesélem hát pontosan, mi esett meg velem:

Emlékszem, éjnek évadja volt. Tökéletes, mély csend.

Ág nem rezzent, szellő nem suhant. Egyszer károgott csak egy varjú, de az is megfordult a fejemben – erőm fogytával –, hogy a lombok közt suhanó elmúlás szelleme volt az, mely értem jött. De aztán újból csak a csend telepedett a homályra, a csúszós, alattomos sziklák, korhadt ágak köré. Kezdett egyre jobban nyugtalanítani e csend, mert arra gondoltam, ez már valóban az enyészet országa lehet, az ismeretlen rengeteg ismeretlen fái közt akár izzó szemű, ködök közt ólálkodó lüdércek, vagy vérző bundájú, dögletes pofájú ordasfattyak is rejtőzhetnek…

Egyikükkel sem találkoztam, helyettük azonban egy tisztáson váratlanul egy nyomorult, vizeletszagú szerzet jött velem szembe. Sovány, beesett arcú, hiányos fogazatú férfi volt, kezében alig pislákoló fáklyával. Bár megnyugtatott a tudat, hogy hús-vér halandóval találkoztam, mégis felbosszantott, amit elsőnek mondott:

– Jézus Krisztus, halálra rémített, uram!

– Ki ne mondd még egyszer ezt a nevet előttem, hitvány kutya, vagy addig éltél! – kiáltottam rá, kardom pengéjét a szívére irányítva, majd a földre köptem.

– Jaj, jó uram, bocsásson meg, kérem, ne öljön meg! – rimánkodott térdre ereszkedve. – Nyomorult szolga vagyok csupán, az életem mit sem ér, de ne öljön meg!

– És mit keres egy magadfajta szolga ilyenkor az erdőben? Válaszolj, te fattyú!

– Engem küldtek ki a faluból, hogy körülnézzek, uram! – nyögte. – Farkasüvöltést hallottunk, és nagyon megijedtünk! Az új papok azt mondták, ők a Gonosz szolgái.

– Ha így van, akkor én vagyok a Gonosz! – tébolyult kacajomat kissé szándékosan túljátszottam, és ez hatásosnak bizonyult. Túlzottan is hatásosnak, mert hangosan óbégatni kezdett, hogy kíméljem meg az életét.

– Maradj már csöndben, mert még a végén valóban idecsődítesz valamit! – Förmedtem rá, és erre valóban elhallgatott. – Megkímélem az életedet, ha adsz hajlékot és élelmet nekem! Hosszú ideje nem láttam élő embert, úgyhogy vezess el a faludba.

– Uram, uram… – felelt immáron hangját visszafogva, miközben rettegve körbenézett. – Bár megteszem, amire kérsz, de nem javaslom jó szívvel, hogy velem gyere.

– Ugyan, miért?

Újra körbenézett, majd elmesélte falujának baljós történetét:

Elmondhatatlanul sok emberöltővel ezelőtt történt, hogy az akkoriban virágzó völgyet, és a falut egy nagyhatalmú, de már meglett korú táltos védelmezte. Egy reggel ez az öreg táltos megbetegedett: lázálmok gyötörték, görcsök kínozták ernyedt izmait, és a szokásosnál is jobban félrebeszélt. Mindenki aggódott és rettegett, mi fog történni, ha itt hagyja őket, hisz nem akadt még senki, ki helyére léphetne.

Alig pár nappal később, egy teliholdfényes éjszakán titokzatos idegen bukkant fel a falu határában. Rongyos koldusnak tűnt és vízért könyörgött. Mivel táltosuk bajával voltak elfoglalva, a falusiak megpróbálták elhajtani, de ő egy tapodtat sem tágított. Végül, olyan szánni valóan eszeveszettül rimánkodott, hogy néhányuknak megesett rajta a szíve. Vittek neki friss forrásvizet, valamint tüzes nap érlelte bort, mézes kenyeret és lágy sajtot, útravalónak pedig kapott pár pogácsát édes, ropogós mazsolával, és zsíros kecsketejet egy teli kancsóban. Épp befejezte falatozását, és készült elrakni batyujába az útravalót, amikor hirtelen megjelent az öreg táltos. Úgy tűnt, semmi baja nincs, sőt: szeme aranyló tűzben égett, ősz haja mint csillagvilág ezüstje ragyogott.

Így szólt:

- Ne adjatok ennek semmit, azért jött, hogy bajt hozzon rátok!

Erre az idegen, mint egy vadállat, rámorgott, és ledobta rongyos gúnyáját. Aztán pedig, mintha szintén gúnya lenne, darabokban lehullott róla emberbőre, és minden levedlett bőrdarab helyében egy-egy undok, fekélyes méregzöld, kígyópikkelyre emlékeztető gennyedző szelvény nőtt húsára. Koponyája ropogott ezután, ahogy szarvai sarjadtak homlokából, és félelmetesen üvöltött, ahogy csontos karjai hegyes karmokban végződő szárnyakká alakultak.

Az öreg táltos is alakot váltott, de korántsem ily visszataszítóan undok módon: ő aranyszőrű bikává változott át. Jégeső hullott alá váratlanul az egekből, és süvöltő szélvihar söpört végig a házak közt. A falusiak rémülten menekültek e házakba, miközben a két varázsló odakünn harcolt.

Vártak, várakoztak hosszú percekig, mígnem végül elcsendesedett a szélvihar, és vele a küzdők hangja. Félve előbújtak.

Táltosuk nem volt sehol.

Veszített.

Ezután hosszú-hosszú évekig Ürz – ugyanis így hívták a sötét táltost – uralkodott a faluban vasmarokkal. Nem a többi ember között lakott, hanem a falu melletti erdőben vert tanyát egy göcsörtös, beteg tölgy tövében.

Már csak húst, tejet és vért vett magához, így rendszeresen kövér nyulakat, kecskéket, és fácánt vittek neki lakoma gyanánt, és a falu legfiatalabb lányainak hamvas testét is követelte jussaként – valamint véráldozatnak. A falusiak megpróbáltak szembeszállni hatalmával többször is: nyíltan, és merénylettel, fortélyos cselvetéssel, ürömmel és méreggel is próbálkoztak, azonban mindegyre kudarcot vallottak. Ürz levágta a vele dacolók fejét, és a tanyájához közeli fák ágaira aggatta azokat elrettentésül.

Egy napon azonban egy újabb idegen érkezett a faluba. Északi Medve fiai közül való volt, egy fiatalabb táltos, aki kihívta Ürzöt párbajra. Bár nem tudta teljesen elpusztítani, de ravasz bűvigékkel az árnyéklelkét megkaparintotta. Míg ily tehetetlen állapotban volt, Ürzöt élve eltemették a falusiak a göcsörtös, beteg tölgyfa tövébe.

E fiatal táltos védelmezte ezután a völgyet, ám végül ő is elbukott. Nem Ürz okozta azonban a vesztét: az új isten szolgái – kik őt boszorkánynak nevezték – orvul elkapták. A papok parancsára nyelvét kivágták és szemeit kiszúrták, hogy erejét veszítse, majd napokig kerékbetöréssel kínozták, végül máglyán elégették.

 

– Jó uram, azok a fejek újra megjelentek a fákon… – fejezte be suttogva a történetet a férfi. – Azt mondják az öregek, hogy… Ürz… – lopva keresztet vetett, míg kiejtette ezt a nevet. –Szóval ő visszaszerezte az elorzott lelkét, és vissza fog térni. Most, hogy a püspök urat, akinek a birtoka volt a falunk, felkoncolták a pogányok, már semmi nem állhatja útját. Uram… Hallani lehet annál az átkozott tölgyfánál, ahogy kapar a földben.

Nem tudtam, mit gondoljak. Nyilvánvaló volt, hogy az átkozott keresztény papok miatt gyengült meg a fiatal táltos varázslata: már persze, ha igaz volt a történet. Talán erre próbáltak figyelmeztetni a farkasok vonyításukkal?

– Ha ennyire féltek tőle, miért vagytok még mindig a völgyben?

– Jaj, uram, nincs nekünk hova menekülnünk! Rossz a termés, mióta ez a rontás újból ránk szabadult, elhullnak sorba az állatok, mint a kalász a sarló csapásai alatt, és mi is megbetegedtünk. Beteg a testünk minden porcikája, és elvetélnek az asszonyok is magzataikkal. Ki fogadna be egy csapat nincstelen, elátkozott földönfutót, uram? Meg aztán, azt mondják, az ő parancsára ördöngös erők figyelnek minket még nappal is, nem engednek el a völgyből.

– Miféle ördöngös erők?

– Kalamona ivadékai, uram, akiket Ürz most bosszúból megidézett.

Megborzongtam e név hallatára. A mérhetetlenül fekete, üvöltő Legalsó Mindenség telhetetlen férge, a Hétvilág megrontója, ki magányosan szunnyad a feneketlen jégtó börtönében, ahová Szépmezők Szárnya, az első táltos száműzte. Csupán egyik neve Kalamona, valódi, tiltott nevét nem szabad kimondania senkinek sem, mert ha szolgái – kik közé a sötét táltosok is tartoznak – meghallják, akkor odacsődülnek, mint a kiontott vérre a dögevő toportyánok.

– Akármik is legyenek, ha ez – mutattam a kardra. – sebzi őket, akkor nem állhatnak az utamba!

Meghökkenve nézett rám, de aztán tudomásul vette, hogy vele megyek.

Szótlanul bandukoltunk a kopár, meglepően széles és nagy völgy felé, ahol – ha lehetséges –, még nagyobb volt a csend. Néhány csenevész bokor állta csupán utunkat a nyaktörő kaptatókon és sziklapárkányokon, ahogy kiértünk az erdőből. A távolban, a völgy túloldalán megláttam egy másik erdőnek a fáit. Nem messze tőlük mintha valami világosság lett volna: a falu reszketeg fényei.

Aztán eltűntek ama fények, de nem csak azok, hanem a csillagoké is. Szénszín felhők borították be teljesen a menny boltozatát, és vaksötét lett a világ. A szurokfeketeségben még óvatosabban kellett tovább botorkálnunk.

Csupán néhány tucat, fából eszkábált boronafalú tákolmányból állt a falu. Valaha szebb időket éltek meg: kísérőmtől megtudtam, hogy a legtöbbet már szétbontották, és tüzelőnek elhasználták. A keresztény templomnak – szintén fából épült – csak azért nem lett ez a sorsa, mert ott néhány éjszakával ezelőtt megmagyarázhatatlan tűz ütött ki, és porig égett.

Nem láttam senkit sem, ami nem is csoda, hisz éjközép tájékán jártunk. Kísérőm házába mentünk. Úgy döntöttem, majd reggel megismerem a többi falusit. A férfi megkínált némi nem éppen jó ízű élelemmel, majd az egyik, használaton kívüli szobába elhelyezett néhány szőrmét fekhely gyanánt.

Nem bízhattam meg benne teljesen, ezért próbáltam minél éberebben aludni, kardommal a kezem ügyében. Hogy végül mégis miért nyomott el teljesen az álom – ami ritkán fordult elő velem addig veszélyes helyzetben –, arra máig nem tudom a választ.

Egy hatalmas tó partján, csillagfényes éjszakai tisztás füvén feküdtem álmomban. A mozdulatlan víztömegből holt fenyők törzsei meredtek az ég felé, én azonban nem azokat figyeltem, mert egy sokkal szebb látványban volt részem.

Mezítelen testével szerelmem, Gyöngyvér ringatózott forró ölemen. Hosszú, hullámos vadgesztenye haja néhány pillanatig a mellkasomat súrolta. Egy kecses mozdulattal hátravetette aztán fejét, így láthatóvá vált kéjtől remegő arca, és formás keblei.

A szemembe nézett és én a szemébe néztem. Szemének színe olyan volt, mint a kikelet idején olvadó, gyorsan folyó hegyi pataké. Rózsa-ajkaival egy darabig mosolygott, aztán résnyire nyitotta édes kis száját, ahogy tele lett szenvedéllyel.

Én is egyre éreztem azt a szenvedélyt eluralkodni bőröm mélyén, ahogy egyre inkább megdelejezett testének mozgása, és ahogy magamba szívtam bőrének illatát. A szenvedélyt, mely egyszerre teszi a férfit kiszolgáltatottá és isteni erővel bíróvá. Mintha ugyanazok a láthatatlan dobok szólnának koponyánk mélyén, melyek egyre gyorsabb ütemre váltanak, egyszerre mozdult újra és újra testünk.

Aztán a már egészen felgyorsult, láthatatlan dobok hirtelen elhallgattak. Ahogy férfierőm áthatotta, beleremegett és körmei a csuklómba vájtak, szinte felsértve a bőrömet.

Egy darabig még ernyedten feküdtünk a tisztás füvén, majd egy ötlettől vezérelve felugrottam, nevetve felkaptam és a tóba futottam vele. Sikoltozva kapálózott, majd felháborodottan kiabált és fröcskölt. Aztán egy kis úszás után visszamentünk a tisztásra, és némán néztük a csillagokat.

– Szerinted tényleg a Világmindenség Fájának ágain vannak a csillagok, szerelmem? – kérdezte, miközben megszorította a kezemet. – Mert én nem vagyok biztos benne. Abban se vagyok biztos, hogy a Világmindenség Fája egyáltalán létezik

– Nem tudom – válaszoltam. –, de ha egyszer megtalálom azt a fát, felmászok, és az összes létező és kitalált istenre mondom, lehozok neked egy csillagot!

Ezen újra nevetett.

– Tudtad, hogy néhány görög és arab tudós szerint a többi csillag is olyan, mint a nap? – kérdezte. – Csak messzibb vannak.

– Rosszul tudják. – feleltem. – Akkor miért nincs éjjel is nappali világosság?

Csilingelő hangján felnevetett erre. Senki mástól nem tűrtem volna el, hogy kinevet, de Gyöngyvérre egyszerűen nem tudtam haragudni. Még egy darabig beszélgettünk a mindenség vélt természetéről, tréfálkoztunk, aztán váratlanul komolyabb dolgot vetett fel:

– Felelj őszintén, kérlek. Meddig akarsz még a vadonban rejtőzködni, mint valami kóbor állat, Ketel?

– Ameddig csak kell! Amíg újra le nem csapunk! – válaszoltam hirtelen jött indulattal. – Nem fogok szolgaként élni, ezeknek a talpnyalóiként!

– De hisz mi is áldozunk ugyanúgy a régi isteneknek, csak ők nem tudnak róla…

– Sajnálom, de én nem tudok kétlakiként létezni.

– Könyörgöm – mondta. –, gondolj akkor a leendő gyermekeinkre!

Szinte sírt, amitől furdalni kezdte oldalamat a lelkiismeret, ezért átöleltem.

– Sajnálom. – ismételtem magam. – Ne aggódj, eljön még újra a mi időnk!

– Nem fog, Ketel. – csóválta a fejét. – Harcos vagy, tudom, de mondd, minek harcolni, ha a küzdelem értelmetlen? Minden megváltozik, a hősök dicsősége elmúlik, mint a komorabb mesékben.

– Hogy mondhatsz ilyet? – feleltem. – A harcnak mindig van értelme.

– Hát nem érted? – csattant fel. – Az olyanok, mint te, sose győzhetnek teljesen. A harcosokat elfeledik, sőt, elátkozzák őket, és a háborút is elátkozzák.

– Tudom, a nép hálátlan!

– Tévedsz. Az idő az, ami hálátlan.

Nem egészen értettem, mire gondol, és most sem értem igazán, de soha nem vallottam volna be neki. Ilyen ésszel, mint ami neki adatott – és ezt nem elfogultan mondom, hisz nem véletlen, hogy nő létére mégis kitaníttatták –, még a bölcs táltosokat is zavarba tudta hozni.

– Én más vagyok, Gyöngyvér. – tértem ki a válasz elől. – Te is tudod, hogy különbözöm tőletek. Ha nem győzhetek, akkor meghalok. Nincs más út.

Egészen hozzám simult, teste a testemhez, ajka az ajkamhoz. Újra éreztem bódító illatát. Mélyen magamba szívtam, hisz az volt az én éltető levegőm.

– Én jobban szeretném, ha élnél, Ketel. – egy könnycsepp jelent meg bal szeme sarkában. – Nincs semmi dicsőség a halálban. Nagyon vigyázz hát, szerelmem, amikor majd a dicstelen végzetnek fojtó árnya lopakodik feléd!

Még hallottam utolsó szavait visszhangozni elmémben, amikor hirtelen magamhoz tértem. Kísérőm állt fölöttem egy husánggal, csapásra készen. Szörnyen bűzlött, már nem is azt a vizeletszagot éreztem, hanem valami rothadás szagát. Kardomhoz kaptam, és egy villámgyors mozdulattal a derekába vágtam. Meglepetésemre nem halt bele a csapásba, hanem a kard felé nyúlt, de még pár újabb vágás után is vergődött egy darabig.

Talpra ugrottam, és loholva kirohantam a házból. Amikor kiértem, megtorpantam, mert fáklyákkal, fejszékkel és husángokkal felszerelkezett, sovány férfiak és nők vettek körül.

– Add meg magad, idegen! – mondta valamelyikük. Nem is mondta, inkább szaggatottan bőgte, a szó mindkét értelmében: mint a pár napos csecsemő, és mint a dühödt, sebzett bika. Különös, mély hangja nem volt egészen emberi: az volt az érzésem, mintha a közeli házak boronafalai visszhangoznák.

Ahogy jobban megnéztem őket, láttam, hogy beesett, vizenyős arcbőrük rothadó szürke színű, szembogaruk fonnyadt sárga. Egy táltos mesélt egyszer az Ártókról, olyan irtózatosan gonosz szellemekről, akik beleszállnak a holt testekbe. Az Ártók képesek egy ideig élőnek álcázni a gazdatestet, de csak ideig-óráig töltődnek fel az élet pírjával...

– Soha! – kiáltottam válaszul, és remegő kézzel kitartottam a kardomat.

Erre felnevettek pokolian visszhangzó, visító kacajjal, majd megrohamoztak.

Ha az apám nem tanított meg volna a kardforgatás művészetére, és nem edződtem volna meg számtalan csatában, biztosan végeznek velem. Főleg a fáklyáktól tartottam, mert az hamar kiderült, hogy sem a fejszékkel, sem a husángokkal nem bánnak jól.

Ahogy egyre többen feküdtem körülöttem megcsonkítva és levágott fejekkel – sok kardcsapás kellett, hogy kimúljanak az átkozottak! –, azt hittem, meg fognak hátrálni, de nem így történt.

Aztán az egyik közeli ház valahogy lángra kapott az egyik fáklya fényétől, amelyet görcsösen szorított a levágott kéz holtában is. A tűz egyre nagyobb lett, majd továbbterjedt, így végül hátrálni kezdtek ellenfeleim. Úgy döntöttem, nem megyek utánuk, hanem inkább eltűnök én is ebből az átkozott faluból, az enyészet országából...

Véletlenszerűen, vagyis inkább, mit tagadjam, eszemet vesztetten futottam az egyik irányba, nem is törődve azzal, hová vezet. Így történt, hogy a falu melletti rossz hírű, halál szagától rothadó erdőbe jutottam: a koponyák erdejébe.

Már egészen bent jártam a sűrűben, amikor megtorpantam. A hátam mögül, a messzeségből fénylettek a lángok, de semmilyen hangot nem hallottam.

Eleinte.

Aztán, valami suttogott a korhadt fák közül. Az első gondolatom az volt, hogy az elevenholt falusiak valószínűleg már újra a nyomomban vannak, ezért jobb híján, óvatosan elindultam egy sűrűbben benőtt rész felé. Fogalmam sem volt, hogyan lehetne ilyen ellenfeleket lerázni, eddig csak élőkkel hadakoztam.

Egy idő után, ahogy a tövises, szúrós bokrokkal teli sűrűbe beljebb értem, olyan volt, mintha mindenhonnan hallanám a suttogásokat.

Rá kellett döbbennem, hogy mégsem ők azok; nem a sárga szemű Ártók, vagy elevenholt falusiak, vagy hogy nevezzem őket… Mert kezdtek a szavak értelmet nyerni:

„Segíts… Segíts rajtunk…”

„Szabadíts… meg…”

„Segíts…”

„A gonosz…”

„A kín… A kín…”

Homályos sejtelem ébredt a lelkem mélyén, és úgy éreztem, újból erőt vesz rajtam a rettegés – és a tébolyult őrület. Vakon újból rohanni kezdtem, és futás közben majdnem elestem abban a szokatlanul sok döglött állatban, mely az utamba került. Közben bevertem a fejem egy hatalmas, gyümölcsös termés. Vagy legalábbis, azt hittem, hogy termés… Bár az lett volna!

Végül, egy kicsit elkülönülve a többi fától, ott volt előttem. Egy hatalmas, mégis aprónak tűnő, göcsörtös, szikkadt, szánalmasan beteg tölgyfa. Ágairól, akárcsak a környező fák ágairól, emberi fejek lógtak. A legtöbb már csupasz koponya volt, de sok, főleg a tölgyfán természetellenesen ép állapotban megmaradt. Az egész fa körül és a környéken is legyek rajai zsongtak, be-bemászva a koponyák szájaiba és szemgödreibe.

Azok az átkozott koponyák engem néztek!

Az épebbek szemgolyóikkal követték mozdulataimat, és láttam ajkukat mozogni, ahogy suttogták újra és újra kétségbeesett szavaikat:

„Segíts…”

„A kín… A gonosz…”

Fel se fogtam a jelentőségét akkor egy másik hangnak, mely kaparászásnak tűnt, és a föld mélyéből származott. Remegve, kardomat kezemből kihullajtva térdre estem, és egy jó darabig csak üvöltöttem, nem, nem és nem! Nem akarom hallani!! Nem akarom hallani, csönd legyen, csönd legyen, csönd legyen!!!

Amikor magamhoz tértem, egy darabig tényleg csönd lett. Mint kis harangokat, lopakodó szellő mozgatta csupán az élettelen fejeket.

Aztán a tölgyfa alatt megmozdult a talaj.

Nehéz leírnom pontosan, de tán nem is akarom, miképp is kelt a szemem előtt életre a sötét táltos, Ürz. Mint valami hernyók, először két fonnyadt kéz mászott ki a földből, aztán lassan még több testrész bukkant fel. A föld szinte remegett, ahogy a testrészek egymás felé kúsztak, hogy összeálljanak egy testté. Egy hajlott, rothadó, gennyedző és hússzínű testté, melyben férgek, giliszták, és más leírhatatlan undok kis lények csúsztak-másztak. A szörnyű bűzű, görnyedt test feje az alsó állkapocstól a homlokig félig szét volt rohadva, és néhány tő hajcsomó feketéllett csúcsos búbján.

Fekete ajkait szaggatott szólásra nyitotta aztán a szörnyű test, mely körül mintha sárgás fény támadt volna:

– Régóta várok már rád…

Ürz hangja hasonlított az elevenholt falusiakéra, de emellett még olyan is volt, mint a bogarak zümmögése: és valóban, amikor először szólásra nyílt az a száj, apró bogarak rajzottak ki belőle.

– Tudom, mi nyomja a lelked, harcos. – folytatta, én pedig csak dermedten néztem őt. – A vesédbe látok, mindent tudok rólad.

Szinte önkívületi állapotban voltam, mégis gyengén, a halknál is halkabban kérdeztem:

– Mit tudsz?

– Te gyűlölöd az új világot. Tudod nagyon jól, hogy még ha akarnád, akkor sem lenne benne helyed. Ez közös vonásunk, a te fajtádnak és az enyémnek. Régi korok árnyai vagyunk mind a ketten.

– Én… én nem vagyok árny! – feleltem habozva. – Élek, lélegzek, harcolok, és… szeretek!

– Ugyan mire jó a szeretet? Érdekesnek találtam egy darabig ugyan, de akkor még fiatal, el sem tudok képzelni, mennyire nagyon-nagyon fiatal voltam. Rá kellett jöjjek, hogy haszontalan. Te kit szeretsz, harcos? Holtakat, nemde? Az apádat, a kedvesedet…

– Hazudsz! – kiáltottam ekkor. – Gyöngyvér nem halt meg!

– Tudom, hogy mi vagy. – folytatta, ügyet sem vetve kiáltásomra. – Olyanokra van szükségem, mint te. Együtt bosszút állhatunk azért, amit velünk tettek ellenségeink! Elpusztítjuk az én ellenségeimet, és elpusztítjuk a te ellenségeidet is, annak az új istennek a híveit! Eltöröljük még a létezésük emlékét is a Föld színéről!

– Tévedsz. – feleltem végül, némi gondolkozás után. – Te nem tudod, mi vagyok, ki vagyok.

– Miért, te tudod? – kérdezte.

– Igen. – feleltem. – A nevem Ketel, és harcos vagyok!

Kihúztam magam, bár rettenetesen féltem. Ez a félelem adott azonban erőt akkor. A félelem mellett tehetetlen gyűlöletet is éreztem irányába, hisz azt mondta, Gyöngyvér meghalt.

Hazudik!

– És azt tudod-e, én ki vagyok?

Hangjával csontdermesztően jeges szélvész söpört végig a fák közt. Ha igazán odafigyeltem volna a kérdésére, azt hiszem, megbénultam volna valami nehezen kimondható, iszonyatos felismeréstől... De nem figyeltem, hála az Öregistennek, az elmémet gúzsba kötni akaró félelmet valami mássá alakítottam át… Kardom a földön volt, de tudtam, hogy azzal úgysem érnék semmit sem ellene. Így hát felüvöltöttem, pontosabban felvonyítottam az égre, készen rá, hogy újra átalakuljak.

Tulajdonképpen sosem tudtam teljes mértékben akaratommal irányítani, mikor változok át farkasemberré. Igazság szerint, amikor csak tehettem, próbáltam ellene küzdeni, mert olyan pokolian fájdalmas volt minden egyes alkalommal, mintha a csontjaimat és húsomat, sőt, a lelkemet is egy égő kemencébe dobnák. Akkor különösen így éreztem, és az ereimben lángoló furcsa érzés, düh, tehetetlenség és téboly egyvelege valósággal felemésztett. Mégis, most mintha az akaratom valamennyire irányította volna az átváltozást.

Fájt ugyan, ahogy csontjaim és porcaim ropognak, izmaim nyúlnak. Fájt, ahogy fogaim agyarakká, körmeim pedig karmokká alakulnak. És az is fájt, ahogy a szőr sarjad csupasz, védtelen emberi bőrömön, de aztán… Hirtelen, mintegy varázsütésre eltűnt minden fájdalom, és vele minden, ami bennem emberi, hogy helyébe az ösztön lépjen, és mellette semmi más érzelemnek ne legyen helye, csak a bosszúszomjas haragnak, és a holdkóros, gyilkos tébolynak. A világ színei eltűntek, csak a fekete, fehér és a vörös létezett. Valamint, abban az egy esetben, a sárga Ürz körül.

Ahogy fogaimmal és karmaimmal széttéptem rothadó, elevenholt testét – rettentő lehetőség, de utólag visszagondolva úgy látom, nem küzdött ellenem teljes erejével –, a sárga fény körülötte több részre vált: a kárhozat szellemei tébolyultan sikoltoztak, látván mesterük halálát, ahogy vörössé vált a fekete, sáros talaj. Megpróbálták széttépni nem csak a testem, de a lelkem is. Túl sokan voltak, hiába kaptam feléjük újra és újra. Vörössé lett szemem világa is, és éreztem, hogy mindjárt itt a vég.

Ekkor aztán köröttünk a föld megrendült, és jégeső hullott alá – nem a felhőkből, hanem egy másik, üvöltő lelkekkel teli világ csillagtalan boltozatából, mely most néhány pillanatra megnyílt fölöttünk. A kopogó jégeső leverte a koponyákat a fák ágairól, és azok belehullottak egyenesen a megnyíló talaj mélyébe, mely aztán elnyelte a gonosz táltost is. Fekete és fehér lelkek szálltak ki száguldva elő a mélységből – ama másik világ leírhatatlan szakadékai –, rátámadva a sárga szellemekre, kik engem gyötörtek.

Én pedig, mivel súlyosan megsérültem, emberi mivoltom egy részét visszaszerezve, az alkalmat kihasználva felkaptam kardomat és elrohantam. Úgy futottam lélekszakadva, ahogy csak tudtam, és közben néha újból fel-felüvöltöttem a riadalomtól, fájdalomtól és a fáradtságtól.

Már rég magam mögött hagytam az elátkozott völgyet, a koponyák erdejét, amikor a távolból válasz érkezett üvöltésemre. Egy egész falka szürke farkas vonyított. Hangjuk irányába szaladtam, szagukat keresve. A jégeső elmúlt, helyébe rendes eső lépett, és aztán a menny elkezdett dörögni.

Jó jel volt a villámlás. Tudtam, az Öregisten megsegít. Kérdés, meddig még…?

Nem maradtam sokáig a falkával. Nem tartozom sem hozzájuk, és többé már az emberek világához sem. Miután úgy-ahogy meggyógyultam, elvezettek az ismerős hegyekhez, vadászterületük határára, aztán búcsút vettem tőlük.

Magányosan kóborlok most, egy illatot keresve. Azt az illatot, mely az életerőt adja nekem. Remélem, mihamarabb meglelem, mert bár azt mondtam, hogy meggyógyultam, az csak a testemre igaz: szellemem még most is sebzett, lidérces rémálmaim miatt sose tudom elfeledni a koponyák erdejét.

Emellett azt is el kell mondanom – mivel nagyon nyomja a lelkem –, hogy sokat gondolkozom azon: mi van, ha annak az átkozott gonosz táltosnak, vagy ki tudja, mi volt, ki volt Ürz… mégis igaza van? Ha Gyöngyvér – ne adják az istenek – halott?

Nem, erre gondolni sem merek! Keresem tovább, én a bujdosó, az utolsó Fekete Farkas. Én, Ketel a harcos. Ketel, a kötöznivaló bolond. És amennyiben nem lelem meg őt, vigaszomat, és az ő gyógyító, éltető illatát a szélben, akkor megkeresem többi bujdosó testvéremet.

Ha akarják, folytatni fogjuk a harcot. Ha nem, vagy már ők is mind meghaltak, akkor számomra nem maradt más hátra: egyedül szembeszállok az egész világgal.