Szerkesztőségünk tagjai élnek-halnak a horror műfajáért, nem véletlen, hogy minden szabadidejüket feláldozva írják a kritikákat hétről-hétre. A horror azonban rengeteg alműfajjal rendelkezik és nekünk is megvannak a magunk kedvencei (már akinek), az a zsánér, ami valamiért sokkal közelebb áll a szívünkhöz. A mostani cikkünkben a szerkesztők elmesélik, melyik az az alműfaj, amit a legjobban szeretnek és miért, valamint hogy melyik film(ek) áll(nak) hozzájuk a legközelebb.

Gaerity: Slasher. Ennek a szónak a hallatán rögtön képek villannak át agyunkon. Álarcok, gyilkosok, jellegzetes fegyverek, egyre fogyatkozó fiatal áldozatok, bölcs öreg, aki figyelmeztet a veszélyre vagy a hősnő, aki harcos amazonként szembeszáll a rémmel. Mind-mind olyan jellegzetesség, amit ezzel a műfajjal társítunk. Ez a műfaj pedig fénykorában – a ’70-es évek végén és a ’80-as évek elején – olyan gyöngyszemeket adott a világnak, mint a Halloween, a Péntek 13 vagy éppen a Rémálom az Elm utcában.

Mivel a műfajról sokan értekeztek már és még valószínűleg sokan is fognak ezért aprólékosabb bemutatásától most eltekintek. Inkább azt írnám le miért is kedvelem annyira. Az ok számomra egyértelműen a gyilkos. A rém alakja, személyisége, a gyilkos fegyvere. Ez az, ami valóban meg tud érinteni. A szörnyeteg ember és még sem az teljesen, egy szimbólum, egy ikon. A hétköznapokba betörő romlottság, ami általában a jövő letéteményeseit, a fiatalokat veszi célba. Ha sikerrel jár, a reményt pusztítja el. Nem lesz holnap. Csak kétségbeesés és őrület marad utána és a lassan pergő szemek a homokórában, amik egyre csak sürgetik a teljes megsemmisülést. Lehet, hogy most még csak egy adott város vagy városrész felett van hatalma, de ez csak átmeneti, ha nem állítják meg, végül minden és mindenki elpusztul. A hősök pedig küzdenek, az életük folyamatos harc, ugyanaz ellen a rém ellen, hogy végül felcsillanjon a remény lehetősége. A gonosz azonban elpusztíthatatlan. Ők is sejtik, hogy visszatér majd, csak idő kérdése. A remény csak hazugság, amivel ők is csak áltatják egymást és magukat is. A szörnyeteg türelmesen vár. Vár a megfelelő pillanatra, hogy újra lecsapjon, hogy élettelen szemeivel újra áldozata lelkébe tekintsen, és az ráébredjen a tényre, hogy a gyilkos mindig is itt volt, itt van, és örökre itt is marad majd, hogy a következő generációkból vegye el azt, ami az övé. Nincs remény… csak időt nyerhetünk. Zseniális!

A februári szerkesztői Top10-ben már említettem egy filmet és egy karaktert, ami nagy hatással volt rám, Freddy-n kívül azonban van még olyan alakja és olyan filmje a műfajnak, ami meghatározta rajongásomat és gondolkodásomat a horrorral kapcsolatban. Ez olyan szinten így van, hogy általános iskolás koromban a tolltartómban a szuperhősök képei helyett én egy jól sikerült felvételt tartottam erről az alakról… A film az 1978-ban készült Halloween, az alak pedig Michael Myers.

A fentiekben leírtak egyik alaptétele Myers. Indokok, kérdések és szavak nélkül vet véget bárki életének. A megtestesült gonosz. Egy valódi szörnyeteg. A sötétség emberi inkarnációja. Személyével kapcsolatban nincs magyarázat. Tetteiben nincs enyhítő körülmény. Ahogy Dr. Loomis is megfogalmazza, egyszerűen csak gonosz. Elfuthatunk előle, de megmenekülni nem tudunk. Nem siet, nem rohan, mert tudja, hogy a végén úgy is lehetőséget kap elpusztításunkra. Legyőzése csupán illúzió, a lövedékek a végtelen űr hidegét próbálják szétszakítani csupán. Létezése és szabályai irracionálisak. Mégis itt van. Kézzel fogható iszonyat, ami bármelyik pillanatban késével mélyen a húsunkba vág, hogy halálunk után újabb áldozatokat keressen. Michael a bennünk élő gyermekkori kegyetlenség és a felnőtt kori végtelen düh. Mi vagyunk Michael Myers. Mikor bántjuk a gyengébbeket az óvoda udvarának eldugott szegletében, mikor meggátoljuk kollégánk előrelépését, mikor bosszúsan várakozunk a csúcsforgalomban… Nem is gondolunk rá és talán nem is akarjuk észrevenni… ettől függetlenül azonban ez az igazság. Maga a film klasszikus. Olyan megkerülhetetlen alapvetés, ami hatalmas lendületet adott a horror műfajának. Ha létezik olyan ember, aki még nem látta John Carpenter alkotását az sürgősen pótolja. Nem fogja megbánni!

Murdock: Horrorrajongóként alapjáraton mindig is mindenevőnek tartottam magamat, de persze számomra is van olyan kategória, amit sokkal közelebbinek érzek a többinél. Ennek pontos körülhatárolása viszont már jóval nehezebb diónak bizonyul. Így elsőre azt mondhatnám, hogy az én zsánerem a természetfeletti horror kategóriájában keresendő, ami viszont nem merül ki az egyszerű szellemes és démonos történetekben. A természetfeletti fogalma nálam kiegészül az abszurd, szürreális, és az ép elme és őrület határán táncoló rémségekkel, amik túlmutatnak a hétköznapi emberi fogalmakon. Ennek megértéséhez elengedhetetlen, hogy ne hozzam szóba sajátságos nézeteimet és filozófiámat. Magát a valóságunkat, és az ember által felállított törvényeket, fogalmakat és értékrendeket folyamatosan megkérdőjelezem, felülvizsgálom, újraértelmezem, és esetenként még akarva akaratlanul is, de lenézem őket. Alapjáraton azok a módok, ahogyan az életünket éljük, és azoknak körülményei, és úgy egyáltalán a saját valóságunk teljes mértékben megkérdőjelezhető, és nevetségesen szubjektív. Maga az ember szerepe és jelentősége sem biztosított az univerzumban és jobban megvizsgálva, az emberiség által teremtett szabályok, és a világ mai állása is teljesen értelmetlennek hat. Talán ebből is eredeztethető, hogy a horroron belül is mindig jobban vonzódtam az olyan témákhoz, amik túlmutatnak ezeken a törvényeken, és ezekkel a felfoghatatlan hatalmakkal szembeállítva maga az emberi faj, és az általa kreált kis világa is teljesen sebezhetővé válik, feltárva a tényleges értelmetlenségét. Az irodalom világában Lovecraft művei képviselik számomra a legjobban ezt a nézetet, de nyugodtan ide tudom sorolni még Edgar Allan Poe, Arthur Machen, Thomas Ligotti, Clive Barker, és a sci-fi világából Philip K. Dick nevét is. Filmek terén is sok kedvencem van, de kevés az olyan, ami igazán velősen és a valódi formájában meg tudta ragadni ezt a témát, vagy legalább is érzékeltetni ennek hangulatát. Egyik legnagyobb kedvencem például a Stanley Kubrick féle Ragyogás, ami viszont inkább az emberi elme és lélek sötét oldalával foglalkozik, még ha Jack Torrance szemszögéből nézve a saját valósága is kifordul önmagából. Nehéz egy konkrét kedvenc horrort megneveznem, ami jól lefedi az általam behatárolt kategóriát, ezért ezt a részt is inkább háromfelé osztanám.

Dario Argento három anya trilógiája, legalább is annak első két része, mindig is nagy hatással volt rám. Mind a Suspiria, és mind az Inferno is remek képviselői az álom és a valóság határán táncoló szürreális, tudatalatti borzalmaknak, de ha választanom kell a kettő közül, egyértelműen az Inferno az, ami jobban demonstrálja számomra ezt a részben mitikus világot, és annak ébenfekete rémálmaiban bármikor könnyedén el tudok merülni. Ennél sokkal régebbre és sokkal mélyebbre nyúlik viszont a legelső Alien film, A nyolcadik utas: a Halál hatása. A film, és a benne szereplő idegen létforma tökéletesen mutatják be azt az ember számára teljesen idegen, természetellenes, és felfoghatatlan borzalmat, ami a világunkon túl leselkedhet ránk, és pusztán a létezésének a ténye is rémülettel tölti el az embert. Ebben a kozmikus rettenetben valamilyen formában még Lovecraft szellemisége is megidéződik. És ha már Lovecraft, az ő univerzuma is kifejezésre jut, egy az előzőeknél jóval enyhébb, de nem kevésbé elborult filmben, ami nem más, mint Az őrület torkában. Ez az a film, ami szinte azonnal az egyik nagy kedvencemmé vált, köszönhetően John Carpenter stílusának, és sajátos hangvételének, amin keresztül egy tökéletes rémálmot, és azon keresztül a kozmikus rettenet filozófiáját is demonstrálja. A logika és az emberi értelem nem ér semmit, csak a színtiszta, világokon átívelő borzalom az, ami létezik, és hatalma alatt egyszerre rendül meg az ember elméje és hite saját felsőbbrendűségében. Számomra ez a tökéletes horror.

Ákos: Amikor felmerült az ötlet, hogy írjunk a kedvenc műfajunkról akkor nekem egyértelmű volt, hogy a pszichológiai horrorokat választom. Itthon ezt a stílust leginkább pszicho thrillerként emlegetik, de az igazság az, hogy senki sem tudja pontosan meghatározni (szerintem nem is kell), hogy hol van az a hajszálvékony határ, ami a pszicho thriller/horror között húzódik.

Három összetevő az, ami miatt nagyon megszerettem az ilyen típusú alkotásokat. Egyrészt mert fontos szerepet játszik bennük a karakterábrázolás. Általában a cselekmény főszereplője egy pszichésen sérült személy, aki legtöbbször pszichopata, mint az Amerikai Pszicho vagy A bárányok hallgatnak esetében. Ez már alapvetően egy nagyon érdekes témakör, de nem a sorozatgyilkosokhoz kapcsolódó történetek azok, amik igazán megmutatják a műfajban rejlő potenciált. Ugyanis sokkal nagyobb hatást tudnak elérni azok a filmek, amelyekben a főszereplő személyiségtorzulása a történet alatt következik be. Vegyük példának a Ragyogást, ahol konkrétan szemtanúi lehetünk Jack Torrance őrültté válásának. De, hogy ne csak klasszikusokkal dobálózzak, a 2010-es Aronofsky féle Fekete hattyúban ugyanúgy végig kísérjük a Ninában zajló változást.

A másik elem, ami miatt a pszicho thrillerek/horrorok rajongójává váltam az a fordulatosság. Itt nem lehet szó nélkül elmenni a Psycho mellett, hiszen a benne szereplő csavar tucatnyi rendezőt ihletett és ihlet meg azóta is és egyértelmű, hogy a stílus egyik alapköve. Szerencsére a kétezres évekből is számos példa akad erre, kezdve a Fűrésztől (aminek az első pár részét én gond nélkül ide sorolnám) egészen az idén megjelent Ghostland-ig ami ugyanúgy magában foglalja a fentebb említett pszichés zavarok bemutatását is. De ha kicsit kitekintünk a thrillerek felé akkor a felsorolás majdnem végtelen (Viharsziget, Harcosok klubja stb.).

Végül pedig a harmadik összetevő, ami az üzenet. Nem gondolom, hogy minden filmnek rendelkeznie kell mögöttes tartalommal, de az tény, hogy jelenleg sokkal kevesebb olyan mű készül, ami állít is valamit. Ezt persze nem úgy értem, hogy mindegyik pszicho thriller valami elképesztő bölcsességet vagy társadalomkritikát rejt magában (persze ilyenre is van példa lásd. Amerikai Pszicho, Hetedik). Hanem általuk még ha szélsőséges példákon keresztül is de többet tudunk meg a törékeny emberi elméről, az emberek működéséről, vágyairól vagy éppenséggel saját magunkról is. Mert a legfélelmetesebb lények nem a démonok a vámpírok vagy a zombik, hiszen mindegyik egy fajta logika szerint működik. De mit lehet kezdeni az emberi pszichével, aminek pontos működését a mai napig rejtélyek övezik?

K-ED: Nos, mivel anno meghatározó élmény volt számomra egy olasz belezős horror (lásd alant), így az ingerküszöböm a gore, vagy más néven a splatter stílus felé tendált. A műfaj védjegye főként az emberi test csonkolásának minél naturalisztikusabb vizuális ábrázolása erőteljes színekkel és hangeffektekkel, néha egyéb nem humanoid (lásd Deodato filmjeit) élőlényekkel kiegészítve.  A goreon belül további alműfajok léteznek: a humorosabb töltetű „splatstickek” (Hullajó, Holtak hajnala, vagy a japán vonalon a Machine Girl), és a Fűrész óta divathullámmá vált „torture porn” avagy kínzáspornó, amelyben a hangsúly a látvánnyal karöltve a testi-lelki szenvedésen van, többnyire a kitartott jelenetekkel erősítve azt. Zárójelben megemlítendő még a „vomit gore” nevű szubzsáner, amit például Lucifer Valentine a Vomit Gore trilógiájával emelt mesterfokra: ezen filmekben a belső testnedvek felhasználásával (hányás, nyál, vérzés) minél undorítóbb formában történő cselekmények megvalósítása a fő szempont, gyakorlatilag történet nélküli öncélú alkotássá téve az egész művet.

Az évek során eme brutális műfaj vált meghatározó „érdeklődésemmé” a horror berkein belül, és rengeteg beteg alkotás után (még a kínai-koreai-japán vonalon haladva is) mára nem sok film tud kiakasztani. Ám hiába néztem rengeteg splattert, hiába láttam a Cannibal Holocaustot, a Mártírokat, a Köpök a sírodra vagy éppen a Zombik városát, ezek kismiskák ahhoz az egyhez képest, amelyik meghatározó élmény volt és lett is számomra. Csupán egyetlen egy film van, ami a mai napig viszolygással tölt el, és nagy hatással van/volt rám, ez pedig a nemrég kivesézett Joe D’Amato film, az Absurd, másik nevén Rosso Sangue, avagy az Antropophagus második része. Az ebben látható különbféle csonkolások, kínzások a mai napig nem találtak számomra kihívót, a brutális dallamokkal operáló horror egy életre belevéste az agyamba a stílus védjegyeit. George Eastman tekintete a mai napig kísért, a hosszú snittekkel rendelkező gyomorforgató jelenetek totálisan kikészítettek akkor és most is. Nem tagadom, ez az egyetlen olyan film, ami közben ha akarnék, se tudnék nasizni. Megjegyzés: ezek ellenére nem lettem se pszichopata, se degenerált, és habár megedződött rendesen az idegrendszerem, azért a Mamma Mia 2 végét is simán végigsírtam.

Lewis: Kedvenc alműfaj? Nos, nekem nincs favoritom. Jöhet bármi, slasher, démonos produkció, vagy testhorror, a fontos az, hogy legyen egy jó atmoszféra, de ami még ennél is lényegesebb, hogy jelenjen meg a filmben az ember (meg a társadalom), a konfliktusaival, a kétségeivel, az őrlődéseivel, a tragédiával. Tény, hogy fontosak a díszletek, a maszkok és az operatőri kunsztok, de a legfontosabb az ember, hiszen – legalábbis szerintem – az igazi horror belőlünk, a bennünk rejlő sötétségből, bűnből, nyomorúságból fakad.

eN.Dé.: Alapjáraton mindenevő vagyok, ami a horrort illeti. Nincsen különösebben gondom egyik zsánerrel sem és mindegyikben vannak olyan alkotások, amiket nagyon szeretek. Ám belegondolva, van egy olyan alműfaj, amit bármikor meg tudok nézni és aminek a filmjeit a rosszabbakat is idevéve, bármikor képes vagyok megnézni és újranézni. Ez pedig a zombifilm. Nagyon imádom ezt a világot, mert benne van az emberiség haláltól való félelme, a vágy, hogy túléljük saját halálunkat, miközben tudjuk, hogy ez természetellenes, a fogyasztói társadalom kritikája, a rohanó világunk embertelensége, önmagunk és embertásaink elpusztításának hajlama, a kizsákmányolás és az emberhez méltatlan kegyetlenség. Szeretem ezeknek a filmeknek az áthallásait és a nyersességét (ha-ha). Persze van, hogy csak imádom nézni, ahogy megy az akció az élők és a holtak között. A Náci zombik első és második részénél nem nagyon tudok jobb kikapcsolódást elképzelni egy nehéz nap után.

George A. Romero ennek a műfajnak a királya, ez nem is lehet kérdés. A Holtak-trilógia abszolút mestermű, amiben minden megjelenik, amiről ez a zsáner szól. Ugyanakkor, ha ki kell emelnem egy filmet, ami a zombifilmeken belül a legközelebb áll hozzám, az nem Romero nevéhez kötődik. Pontosabban mégis van hozzá azért valami köze.

1979-ben Lucio Fulci megkapta a lehetőséget, hogy megrendezze a maga zombifilmjét. Ez pedig a Zombi 2 címet kapta, miután 1978-ban bemutatták Romero Holtak hajnala című klasszikusát, aminek az olasz címe Zombi volt, ezért biggyesztették aztán a kettes számot Fulci filmjének címe mögé. Ezt egyébként azért csinálták, hogy folytatásnak tűnjön az alkotás és robbantsa a kasszákat. Fulci robbantott is, de saját jogon, nem pedig Romero majmolásaként. A Zombi 2 zseniálisan ötvözte a régebbi és az újabb zombifelfogást. Benne volt minden, ami Romero útján elindult ebben az alműfajban, ugyanakkor beleépítette a vodoo vonalat is, ami az egész zsáner alapját képezte, elég csak a nagyszerű 1932-es A fehér zombira gondolnunk. Mindezeket pedig megfűszerezte a saját stílusával, amiből egy zseniális kultklasszikus született. A történet, a zombik, az effektek, a szimbolizmus, a gyilok mind-mind nagyon a helyén van és az idő vasfoga sem tudta kikezdeni. Nem is beszélve a fantasztikus, elementáris erővel bíró zenéjéről. Lehet, hogy Romero a zombifilmek királya, de nekem a Zombi 2 ennek a műfajnak a csúcsa, amit bármikor, bármennyiszer újra tudok nézni.