Folytatjuk tovább a Szerkesztőség kedvencei rovatunkat. Ezúttal a CreepyShake írói a kedvenc rendezőiket nevezik meg, valamint azt a filmet, amivel az adott alkotó igazán betalált náluk.

K-ED: Mint azt az előző szerkesztőségi cikkben írtam, a gore műfaj a kedvencem, ahol a legbrutálisabb gyilokokat és leglátványosabb szenvedéseket lehet látni. Kevés olyan rendező van, aki a zsánerben igazán meghatározót alkotott, és kettőnél több művet tud vagy tudott felsorakoztatni. Eli Roth személyében egy olyan direktort üdvözölhetek, aki már a legelső filmjével kiérdemelte a figyelmet, és a 2002-es Kabinláz óta sorra gyártja a változó megítélésű, ám kínzásokban gazdag műveit. 90%-ban saját maga írja és rendezi filmjeit, producerkedik (néha színészkedik is), mentorának és barátjának tarthatja Tarantinot és Ruggero Deodatot, emellett az egyik legszimpatikusabb rendező, akikkel örömmel dolgoznak a színészek és stábtagok is. Műveire jellemző a nyers, premier plánban arcunkba tolt brutalitás és a kissé bugyuta, de annál lélekrombolóbb történetmesélés.

Rendezései közül nehéz kiemelni egyet is, mert szinte mindegyikben megvan az a plusz, ami egyedivé teszi a többi filmtől. Sokaknak a Kabinláz, másoknak a Motel vagy a Kopp-kopp maradt emlékezetes, mégis számomra a 2013-as Green Inferno, avagy a Zöld pokol a kedvenc. Roth exfelesége, Lorenza Izzo játéka zseniális, a dzsungelbéli kaland pazarul idézi a legendás Cannibal Holocaustot, ami nem meglepő, mivel Ruggero Deodato is segédkezett tanácsaival az elkészítésében, sőt, olyannyira jóban lettek Roth-tal, hogy megajándékozta őt a filmje egy speciális vágatával, ami Roth elmondása szerint többszörösen brutálisabb az eredetinél. Emellett a gyilkolások nagyon látványosak, vér és belsőség is van bőven, illetve a film végi cliffhanger különösen elnyerte a tetszésemet. Bízok benne, hogy az elég gyengécske Bosszúvágy remake után hamarosan meglep minket egy újabb agymenéssel.

Ákos: Akármennyire is egyszerű kérdésnek tűnik az, hogy ki a kedvenc horrorfilm rendezőm a válasz mégsem volt annyira egyértelmű. Döntésem végül James Wan-ra esett, többek között azért, mert az ő alkotásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy megszeressem a műfajt, valamint az általa teremtett univerzum minden alkalommal rabul ejt. Filmjei olyan atmoszférával bírnak, ami utánozhatatlan, és pont ez az oka, hogy bármikor szívesen újra nézem a Fűrész, Démonok között vagy akár az Insidious széria részeit. Persze nyilván nem az összes epizódot. Akármennyire is szeretem a rendező munkásságát azért azt el kell ismerni, hogy a fent említett franchiseok között azért szép számmal akadnak mellényúlások is... De ennek ellenére én mindig várom az univerzum újabb darabjait. Az, hogy a Fűrész a kedvencem tőle valószínűleg nem okoz nagy meglepetést, hiszen a toplistám első helyén is ő végzett. Kevés olyan film van, aminek a zenéjét, ha meghallom a mai napig libabőrös leszek, de a Hello Zepp közéjük tartozik. Ennél a filmnél minden egyben van, a feszültség, a mondanivaló, az atmoszféra és persze ide tartozik a filmtörténet egyik legnagyobb csavarja is.

Murdock: Kedvenc műfajunk jó pár kiemelkedő mesteremberrel rendelkezik, akik az évek folyamán számtalan megkerülhetetlen klasszikussal ajándékoztak meg minket, amik az egész horror műfajra is jelentős hatást gyakoroltak. Nem ok nélkül tettek szert ezek a filmrendezők és írók akkora hírnévre, és mint sokaknak, nekem is vannak közülük olyanok, akiknek a stílusa és filmjeinek egyedi hangvétele nagy hatást gyakorolt rám, és műveiket bármikor képes vagyok újranézni, és a mögöttük álló személyt is vizsgálni. Két ilyen kedvenc rendezőm is van, név szerint John Carpenter és Dario Argento. Kettőjük között dönteni nem egyszerű dolog, már csak azért sem, mert mindketten eléggé más stílust képviselnek, de ha már mindenképp választanom kell, úgy a döntésem az olasz mesterre, Dario Argento-ra esne.

Argento rémségei egy sokkal líraibb síkra vannak helyezve, mint Carpenter borzalmai, és még ha a történet néhol nem is a legkidolgozottabb, maga a film még így is képes egy olyan erőteljes hatást kiváltani, ami könnyen a hatalmába tudja keríteni az arra fogékony nézőket. Argento le sem tagadhatná művészi vénáját; rendkívül erős képekkel dolgozik, amiknek többsége már egy mozgó festmény benyomását kelti. Saját elmondása szerint mindig is képekben gondolkodott, és sokat merített az álmaiból is. Ezeknek a régi álmoknak, és rémálmoknak, valamint korábbi olvasmányainak az élményeit próbálta újraalkotni a mozgóképen. Az ilyen álomszerű világok ábrázolásának az oltárán sokszor áldozta fel a koherens cselekményvezetést, ezzel fel is rúgva jó pár a filmezésben megszokott alapszabályt. Edgar Allan Poe-t idéző víziói mellett az olasz giallo műfajában is igen kiemelkedő teljesítményt ért el a zsáner tisztára csiszolásában. Ezek a filmjei sok mai krimit és thrillert is bármikor kenterbe vernek, nem nélkülözve a rendezőre jellemző álomszekvenciákat, és a gyilkos pszichéjében való elmélyedést sem.

A Sóhajok volt az a film, ami megismertette velem Argento munkásságát, és a mai napig is kiemelt helyet foglal el a kedvenceim között. Mégis azt kell mondanom, hogy nem ez, hanem a folytatása, a Pokol az, ami sokkal közelebb áll hozzám. A Pokol már teljes egészében egy szürreális rémálom a tudatalatti félelmek fátylába öltöztetve, és ez az elborult világ sokkal jobban magába tudott szippantani, mint a Sóhajok esetében. Itt már nincs szükség sem logikára, sem realitásra, egyedül a színtiszta, túlvilági őrület az, amivel szembekerülünk.

Persze nem vagyok elvakult rajongó, ezért tisztában vagyok azzal is, hogy akárcsak Carpenter esetében, Argentonál is elérkezett egy pont az életében, ami után filmjeinek színvonala egyre inkább hanyatlásnak indult, és a rá jellemző mesterien egyedi stílusjegyek is megfakulni látszottak. Vannak elkerülhetetlen dolgok az életben, egyszer minden nagy csillagnak leáldozik az órája, de az tagadhatatlan, hogy Argento mélyvörös csillaga bő húsz éven át ragyogott, és elkerülhetetlenül rányomta hatását a horror műfajára, és vele együtt magára a filmművészetre is. Egy igazi európai művészember ő, akinek delíriumos, az emberi elme és lélek mélyére hatoló rémlátomásai nem mindenkinek nyerik el a tetszését, de akinek igen, azt egy életen át elkísérik.

Lewis: Kedvenc horrorendező? Egyértelműen Wes Craven. Zsenge tiniként többek közt az ő filmjei rántottak be a horror világába. A kedvencem tőle a Rémálom az Elm utcában, amitől a mai napig rámtör a frász. Freddy Krueger a horrortörténelem legnagyobb antagonistája, gyilkosságainak módja pedig a mai napig különlegesnek számít. Azt pedig egyetlen egy másik horrorendezőről sem lehet elmondani, hogy három évtizedben is nagyhatású, a műfajt (de olykor az egész filmtörténelmet is) meghatározó filmeket alkotott. A rendkívül kényelmetlen Utolsó ház balra olyan öntörvényű exploitation-öknek ágyazott meg, mint A texasi láncfűrészes mészárlás, a Rémálom az Elm utcában friss vért pumpált a slasherbe, a Sikoly pedig újra a mainstreambe emelte a horrort, és nélküle talán nem létezne ennyi meta, a valóság és a fikció kapcsolatát boncolgató darab. Nem feledlek, Wes!

Gaerity: Ha meg kell neveznem egy rendezőt, akinek munkássága nagy hatással volt rám nem kérdés, hogy kire esik a választásom. David Lynch, amerikai filmrendező egy igazi ikon, olyan zseniális alkotó, akit lehet nem kedvelni, munkáit lehet nem érteni, sőt akár gyűlölni is, mégis filmjei megkerülhetetlenek. A világ, amit elénk tár pártlan, groteszk és túlvilági ennek ellenére mégis kínosan közel van az általunk ismert valósághoz. A történeteiben szereplő emberek élete folytonos keresés. Hol önmaguk, hol a boldogság tűnékeny illuziójának keresése, hol pedig válaszokat próbálnak kapni, olyan válaszokat, amik idővel nem csak magát a kérdést lehetetlenítik el hanem a világ szövetének sérülékeny vásznát is képesek visszafordíthatatlanul kikezdeni. A keresésük véget nem érő és gyakran eleve bukásra rendeltetett. Nem járhatnak sikerrel… Mert védtelenek, mert esendőek, mert emberek. Úgy mint a nézők. Sodródnak az ismeretlen felé, kietlen országúton pislákoló reflektorok világítják meg az utat a sötét éjszakában és bár úgy tűnhet ők irányítanak, ez csak álom. Valójában csak elszenvedői helyzetüknek, a hátsó ülésre száműzött szemlélődők csupán, életüket és épp elméjüket pedig nem csak ellenséges személyek veszélyeztetik, melletük ugyanúgy fenyegetik őket természetfeletti entitiások vagy akár az életre hívott bűntudat is. Nincs menekvés. Ezért kedvelem nagyon a rendező munkásságát. Alapvetően sötét világot vázol fel nézőinek, amiben bár léteznek segítő személyek, lények vagy akár angyalok is mégis fényük csak időlegesen szorítjhatja vissza a sötétséget, ami a kulisszák mögött, csendben, de érezhetően morajlik tovább, erőt gyűjtve, hogy visszatérjen…

Amikor azon gondolkoztam, hogy mit emelhetnék ki igazán a munkásságából, tudtam, hogy ez nem lehet igazán kérdés, bár szeretem a többi filmjét is, mégis számomra David Lynch neve összefort a Twin Peaks című sorozattal. Ez a rendező valódi magnum opus-a, világának alfája és omegája. Laura Palmer halála alapjaiból fordítja ki a nyugodtnak vélt amerikai kisváros életét, a nyomozás pedig szinte mindenkit érint, titkok és hazugságok kerülnek a felszínre, ahogy a békés polgárok álarcai fokozatosan repednek szét, hogy később súlyosan hulljanak a padlóra. A karakterek zseniálisak, Dale Cooper, Harry S. Truman, Tommy "Sólyom" Hill, Audrey Horne, Jocelyn "Josie" Packard, a „Tuskó Lady” és a többiek, mind-mind egyszerű emberek és korántsem azok, jellemük, személyiségük kirántja őket a sorozatszereplők szürke tömegéből. A túlvilági entitások, mint a Törpe, az Óriás vagy akár Bob úgy égnek bele retinánk legmélyebb rétegeibe, hogy alakjukat soha nem felejti el az, aki valaha is látott egy hozzájuk kötődő epizódot. Csakúgy, mint a zene, amit akkor is hallunk, ha nem látjuk a zenekart, hullámokban önt el minket és hidegrázással jutalmazza a félelemmel telített gyermekkori emlékeinket.

A Vörös Szoba pedig csak arra vár, hogy időről időre visszatérjünk, addig amíg elhagyhatjuk azt, álmainkban kísért, hogy egyszer már ismerősként köszönthessenek az árnyékvilág lakói és talán mi is őket, addig amíg emlékszünk önmagunkra és arra, hogy milyen is volt élni…

„Látni vágy a varázsló szeme, a jövő sötét rejtelmeibe. A két világ közt számkivetve egy hang hasítja szét tudatom és azt mondja: Tűz kövess mindig utamon.” – David Lynch – Twin Peaks: Tűz jöjj velem!

eN.Dé.: Amikor azon agyaltam, hogy melyik rendezőt nevezzem meg kedvencemként, akkor rájöttem, hogy nem is lesz olyan könnyű dolgom. Ha általánosságban kellene mondanom valakit, akkor pofon egyszerű lenne a helyzet, mert nekem Quentin Tarantino a rendezőisten, de műfajon belül már nehezebb megneveznem valakit. Mondhatnám Alfred Hitchcock-ot, elvégre ő is benne van a top5 kedvencem között, de azért ő is kilógna a zsánerből. Craven és Argento nálam is versenyben voltak, de a kollégáim már fent nagyon precízen kifejtették, miért őket szeretik és igazság szerint mind a két alkotónak van olyan filmje, amit én nem szeretek, nálam pedig az az alap, hogy a kedvenc, az tényleg legyen kedvenc és imádjam, még a gyengébb munkáit is. Nyilván, amikor kritikát írok ezekről, akkor teljesen máshogy tekintek ezekre a filmekre, mint amikor rajongóként ülök le. Tudom én, hogy mik a hibák, miért nem tetszhet valakinek az adott alkotás és igazat is tudok adni a reális alapokon nyugvó kritikáknak, ám amikor belemerülök a filmekbe, akkor ez engem már nem érdekel. Amikor pedig ezt végiggondoltam, akkor ugrott be a név, annak a rendezőnek a neve, akinek minden gyengeségét, agyamentségét bármikor el tudom felejteni, mert igenis az őrülete alatt ott lapul a zseni. Az a zseni, ami miatt én annyira tudok szeretni egy alkotót. Az a kérlelhetetlen, senki másra nem jellemző plusz. A horror világában pedig nekem ebbe a kategóriába tartozik Lucio Fulci.

Mindig is bírtam az olaszokat, nem véletlen, hogy olasz horrorokkal kezdődött meg a creepyshakes pályafutásom is. Lucio Fulci pedig egy kiemelkedő zseni, aki ugyan sok-sok műfajban tevékenykedett, mint beugró rendező, de igazán a horror műfajában teljesedett ki és itt bizony olyanokat alkotott, amik megkerülhetetlen alapdarabjai szeretett zsánerünknek. Minden filmjét nagyon bírom annak ellenére, vagy inkább éppen azért,  mert igazi lázálmokat kapunk tőle, sokszor teljesen összefüggéstelennek tűnő képsorok váltakozásában. Az pedig tagadhatatlan tény, hogy Fulci nagyon közelről és hosszan elnyújtva szereti bemutatni a szenvedést, igen megrázó és gyomorfogató jelenetekben. A szemeket pedig kifejezetten szereti roncsolni, ha 20 perc eltelik egy szemkinyomás nélkül már nem is igazi Fulci-film.

Az én kedvencem a rendezőtől egyértelműen A pokol hét kapuja. Pedig nem rajongtam a színészekért benne, ám valahogy ennek a filmnek még ez is olyan nagyon jól állt és persze nagyon sokáig tudnám boncolgatni, mi zavart a filmben, de ez se tud érdekelni. Mert Fulci ilyen és kész. Odadob neked valamit, hogy rágódj rajta és ezzel ő be is fejezte. Nem akar semmit elmagyarázni, nem ragaszkodik semmilyen konvenciókhoz, nem érdekli a történet koherenciája és az sem, hogy az emberek reakciói a filmjeiben nem mindig nevezhetőek életszerűnek, sőt általában nem azok. Ő bele akar mászni a fejedbe, sokkolni akar, felrázni, az arcodba csapni és azt akarja, hogy kényelmetlenül érezd magad. Érzéseket akar kiváltani és közvetíteni, de nem a karakterek, hanem a képsorok által. A számunkra felfoghatatlan és értelmetlennek tűnő dolgokat nem megmagyarázni akarja, hanem bemutatni a maguk valószerűségében. Ehhez pedig a rendezői módszere és stílusa nagyon passzol, mint ahogyan a zenék is. Bírom a víziója miatt, bírom a zsenije miatt, bírom, mert senki és semmi máshoz nem hasonlítható és bírom amiatt, mert ugyan tudom, hogy ő milyen, mégis mindig el tud rukkolni valami egészen zavarba ejtővel és váratlannal. Ő a Gore Keresztapja, akinek bármikor megengedem, hogy kiakasszon. :)