A kísértethistóriák szinte egyidősek az emberiséggel. Amióta történeteket mesélünk, örökítünk meg jelen vannak a szellemek. Ez teljesen természetes, hiszen a mi lesz velünk a halálunk után? kérdésre senki nem tudja a választ, viszont rengeteg értelmezést adhatunk a feltett kérdésre. A horrorfilmesek pedig pazar válaszokat tudnak adni. Most elmondjuk nektek, melyek a mi kedvenc kísértet alzsánerbe tartozó horrorfilmjeink.

Gaerity: Szellemekkel, kísértetekkel vagy éppen a nekik otthont adó házakkal, kastélyokkal foglalkozó filmet véleményem szerint meglepően nehéz alkotni. Ennek pedig az az oka, hogy ezek a filmek a horrortörténetek egyik alapkövét próbálják meg masszív alapjukba olvasztani. A kiválasztott kő azonban véngséges vén, azóta létezik, amióta a halandók félni kezdték az elkerülhetetlen halált. Azt a halált, amit a kőnek valószínűleg soha nem kell majd megtapasztalnia. Hiszen már ősidők óta az emberiség mellett van és néhány formája az emberek alkonya és elmúlása után is fennmarad majd. Ez pedig hatalmas teher azon alkotóknak, akik megpróbálják materializálni a kő felületén olvasható időtlen rúnavésetek jelentését. Súlyos teher, hiszen oly sokan, oly sokszor elmondták már a történeteket. Használták és értették az olvasott sablonokat és hozzá tudtak adni valamit. Valamit magukból, aminek köszönhetően ismerős, mégis egyedi alkotások születhettek meg. Sajnos az ilyen alkotások elég ritkák és a legtöbb megmarad a témában készült – maximum közepes – tanulmánynak. Sablonok és klisék egymásra dobált halmazának, amiken csak még tovább rontanak a teljesen felesleges jump scare betétek. Vannak azonban igazi remekművek, olyan alkotások, mint a valaha készült egyik legjobb kísértetházas történetet bemutató, 2018-ban debütált sorozat, a  The Haunting of Hill House vagy éppen az én személyes kedvencem, Stanley Kubrick – Stephen King azonos című regénye alapján készült – klasszikusa, az 1980-as The Shining.

Az amerikai rendező nem félt módosítani King egyik legjobban sikerült regényén. Bátran változtatott, hogy olyat mutathasson, amit soha nem lehet elfelejteni. Jack Torrance elmerülését a színtiszta őrület bársonyos habjaiba vagy éppen felesége – Wendy – és kisfia – Danny – elkeseredett küzdelmét az életbenmaradásért, amit nem csak a férfival kénytelenek megvívni, hanem a kálváriájuk kulisszáit biztosító épülettel is. Magával a Panoráma Hotellel. A szálloda a megtestesült sötétség. Egy fekete lyuk, ami mindent és mindenkit képes magába szippantani. Érzéseket, emlékeket vagy éppen lelkeket is. Ezek táplálják, általuk létezik. Mindent megront, amivel kapcsolatba kerül. A hotel „lakói” is egyszer vendégként éreztek a falai közé, hogy végül megtalálják valódi helyüket az univerzumban. Lehet, hogy alapvetően nem voltak rossz emberek, a szálloda viszont biztosította azt, ami talán soha nem volt igazán az övék, a valahová tartozás édes érzését. És talán még valami ennél is fontosabbat nyújtott át nekik. Egy darabot az ősi, végtelen sötétségből, amit – Jackhez hasonlóan – oly sokan fogadtak el, akik pedig nem így tettek, azoknak lassan, de visszafordíthatatlanul vált  a részévé…

Stanley Kubrick, Jack Nicholson, a Panoráma, a színek, a hangok, a megfoghatatlan érzések, Danny triciklijének zaja a padlózaton és az a bizonyos 237-es szoba… Zseniális!

Murdock: A szellemek és maga a túlvilág kérdése mindig is foglalkoztatta az embereket. Ez érthető is, hiszen a halál, ami sokak számára iszonytató jelenség, egyben a legnagyobb misztérium, és egyáltalán fogalmunk sincs róla, hogy mi történik velünk utána. Rengeteg elképzelés született már erről az évek során, és ezek megítélése is eléggé változatos. Sok reményteli, és fantasztikus elmélet is született a halál utáni életről, és más létsíkokról, amik a vég után várhatnak ránk. Ám érdekes módon még is jóval nagyobb számban vannak azok a történetek és elképzelések, amik sokkal inkább hátborzongatóak, félelmetesek, és ijesztőek. Ez a hozzáállás ismét csak magából az emberből ered, hiszen a halál számunkra teljesen érthetetlen és felfoghatatlan jelenség, és örök igazság az, hogy amit nem értünk, és nem tudunk felfogni ép ésszel, értsd, nem tudjuk bekategorizálni a mi kis szánalmasan szűk világunkba, attól eredendően rettegünk. Ez nyújtott igen termékeny táptalajt a kísértethistóriáknak, amik az irodalom világában is már külön alkategóriát képviselnek, és később, a mozgókép megjelenésével, a filmek világában is töménytelen szellemtörténet készült, értelemszerűen főleg a horror műfajában. Ezek a filmek igen széles skálán mutatták be azokat a lehetőséget, amik a halál utáni létezéssel, és a szellemek ártó jelenlétével foglalkoznak. A többség eléggé gyenge, és manapság nagyon is közhelyessé vált toposzokkal dolgozik, de van jó pár igazán kiemelkedő alkotás, amik tökéletesen ragadták meg azt a túlvilági iszonyatot, ami ott lakozik mindannyiunk elméjében, ha szellemekre és kísértetekre gondolunk.

Jó pár ilyen remek alkotással találkoztam én is, de ami talán a legmélyebb nyomot hagyta bennem, az az 1961-es Az ártatlanok. Ez a film már lassan ötven éves lesz, de még ma is képes igazán hátborzongató és félelmetes lenni. Persze annak, aki fogékony az ilyesmire, hiszen Az ártatlanok nem dolgozik felesleges jump scare-ekkel, látványos és klisés szellemjárásokkal, és nem is igazán pörgős, vagy akciódús a cselekménye. A szellemek jelenléte itt sokkal alattomosabb, nem annyira direkt, és nem is tolják a képünkbe a témát. Maguk a szellemek is csak pár alkalommal tűnnek fel, de nem is kell nekik többször, hiszen rajtuk kívül ott van az a nyomasztó légkör, ami belengi az egész házat. Mind az elhunytak jelenlegi ténykedése, de főleg a múltban, még életükben elkövetett tetteik, eléggé rányomják bélyegüket a ház lakóira, de főleg a két kisgyerekre, akikre a főszereplő nevelőnőnek vigyáznia kell. Akik a címmel ellentétben, kérdéses, hogy mennyire nevezhetőek ártatlanoknak. Ám ugye az is kérdéses, hogy tényleg vannak e itt szellemek, és nem csak a nevelőnő az, aki szép lassan megőrül, és a gyerekek sincsenek megszállva gonosz lelkek által. Ez a bizonytalanság egyáltalán nem oldódik fel a film során, és ez teszi még zavarba ejtőbbé. De ez a két értelmezés meg is fér tökéletesen egymás mellett, hiszen az őrület, az elferdült emberi érzékelés, és a másvilági, túlvilági jelenségek gyakran kéz a kézben járnak. Mindegyik felfoghatatlan az átlagember számára, és ha tehetjük, igyekszünk távol tartani magunkat ezektől. Mert amit ugye nem fogunk fel, az számunkra gyakran válik ellenségessé, sőt, egyenesen gonosszá. És ez ellen a gonosz ellen tehetetlenek vagyunk. Az ártatlanokban, más horrorfilmekhez mérve, viszonylag kisebb dózisban van jelen ez a gonosz, de ahogy láthatjuk, még ez a kisebb dózis is elegendő ahhoz, hogy kiváltsa azt a zsigeri rettegést, ami a lelkünk legsötétebb mélységeiből származik. És igazából talán pont ez a visszafogottság az, ami igazán hatásossá teszi. Dobálózhatunk itt a korábbi komornyik és az előző nevelőnő szellemeivel, a megszállt kisgyerekekkel, de ezek csak felületes meghatározások. Az igazi gonosz, ami e mögött van, az sokkal mélyebb és felfoghatatlanabb. Ezt érezni kell.

K-ED: Miután sokáig a szellemes és démonos horror egy kaptafa volt számomra, nem is nagyon tettem különbséget köztük. Aztán eN.Dé felnyitotta a szemem, miszerint a démonos kategóriánál számtalan olyan filmet felsoroltam neki, ami a szellemes témába sokkal jobban illik, valamint az én egyik favoritom, a Milla Jovovich nevével fémjelzett Negyedik típusú találkozások (The Fourth Kind, 2009) pedig mehet a földönkívülis szekcióba, amelyről A horror története 2. évadakor fogok megemlékezni (feltéve, ha lesz benne ilyen szegmens). Maradt a második választásom, a 2011-es kanadai horror, a Grave Encounters, amely a nem hivatalos magyar keresztségben a Síri találkozások címet kapta.

Stuart Ortiz és Colin Minihan, azaz ismertebb nevükön a The Vicious Brothers első meglepetésfilmje osztatlan sikert aratott. A Paranormal Activity és folytatásai által kiherélt szellemes témára a 2010-es évekre már nagyon ráfért a vérfrissítés, amelyet a Grave encounters sikeresen újított meg. A semmiből berobbant alkotás a horror legjobbjaiból merített, így a Poltergeist, a REC, A Kör és sok más egyéb mellett megtalálhatóak benne a kézikamerás filmek stílusjegyei, a sötét helyszínek, kendőzetlen gyilkolások és az arcunkba vágódó szellemek sokasága is. Talán ezt egy kissé túlzásba is vitték, a film végére valóságos entitásszaporulatot kapunk, ám ez mit sem von le „tesók” zsenialitásából. A film még két, rosszabbnál rosszabb folytatást is kapott, míg Ortiz és Minihan az Extraterrestriallal ismét megreformálta a horror műfaját, ezúttal a sci-fi berkein belül. De ez már egy másik történet.

eN.Dé.: Én nagyon bírom a szellemes alzsánert. Solan össze szokták keverni a démonokkal, pedig lényeges különbség van közöttük. A szellemek azok valaha emberek voltak és valamiért a körünkben maradtak, míg a démonok sosem voltak emberek és minden esetben ártó szándékkal, a mi helyünket átvéve vagy minket elpusztítva jelentkeznek. A kísértethistóriákat azért bírom annyira, mert tényleg azzal a kérdéssel foglalkoznak, hogy mi lesz velünk a halálunk után? Hová kerülünk? Mi lesz az emlékünkkel? Persze ezt sok formában meg tudják jeleníteni, de talán ezek a legfontosabb kérdések. Ez pedig lássuk be, mindig is aktuális marad és sosem fogjuk rá megtalálni a választ.

Nagyon sok alkotás készül ebben a témakörben, hol jobbak, hol rosszabbak és nekem is sok-sok kedvencem van. Különösen azokat szeretem, ahol a szellem nem az ijesztgetésre szolgál, hanem tényleg megvan a helye a történetben és ahogyan haladunk előre, úgy döbbenünk rá, hogy a valóság rosszabb a kísérteteknél. Ott van Az ártatlanok, a Ház hideg szíve, Az árvaház, A kör, a Hatodik érzék vagy a Bíborhegy. Ezek pont emiatt nagyon közel állnak a szívemhez, de az abszolút kedvencem az az 1980-as The Changeling / Az elcserélt gyermek George C. Scott főszereplésével. Peter Medak rendezése ötvöz mindent, amit annyira szeretek ebben a zsánerben. Ott van a gyász fájdalma és a szeretett személy elvesztése utáni vágyakozás, valamint az akarat, hogy újra tudjuk élni az életünket. De ott van a rejtély is, a kíváncsiság, az a zavaró érzés, hogy nem vagyunk egyedül. Közben pedig egy erős férfi a főszereplője az egésznek, akinek a karaktere nagyon nem illik első ránézésre a szellemes témakörhöz, de ettől kap az egész egy nagyon reális alapot. Nem is beszélve a megvalósításról, a feszültség adagolásáról és a háttértörénetről. Horror, krimi és dráma csodálatos egymásra találása a The Changeling, amiben megannyi olyan megoldás van, amit később felhasználtak a horrorokban. Ez egy nagyon elegáns, feszült és megrázó alkotás, ami után nem tudok ugyanúgy tekinteni a kerekesszékre. A lépcsőkre meg pláne nem.