Folytatjuk a Szerkesztőségi kedvencek rovatunkban, amiben most a vámpírok, az éjszaka halhatatlan, vérszívó urai vannak terítéken. Az egyik legizgalmasabb alműfaja ez a horrorfilmek világának és nekünk is nehéz volt megnevezni a kedvencünket. A végén azért csak sikerült. :)
Gaerity: Véleményem szerint minden horrorrajongó életében van egy időszak, amikor rajong a vámpírokért és az ezeket a – közel halhatatlan – lényeket ábrázoló filmekért. Én sem voltam kivétel. Minden vámpírfilmet igyekeztem megnézni, amit csak sikerült elérnem, kezdve a 1922-ben bemutatott Nosferatu című klasszikustól, a Hammer stúdió gyöngyszemein át egészen a ’87-es neo-western vámpírfilmig, a Near Dark-ig vagy éppen a modernebb szemléletet képviselő, szívemnek oly kedves ’94-es Interjú a vámpírralig. Óriási élményeket köszönhetek ezeknek a filmeknek, mégis egy van, ami szerintem igazán kiemelkedik a vámpírfilmek mára sajnos kicsit talán elfáradt zsáneréből. Ez pedig természetesen nem is lehet más, mint Francis Ford Coppola máig alapvetésnek számító, bámulatos dolgozata, az 1992-ben debütált Drakula.
Gary Oldman, Winona Ryder, Anthony Hopkins, Keanu Reeves, Monica Bellucci. Impozáns nevek, kiragadva egy olyan listáról, ami szinte tökéletesen összeállított színészgárdáról árulkodik. Mindenki brillírozik és nagyban hozzájárul, ahhoz, hogy egy megtekintés után is felejthetetlen élménnyé váljon a halhatatlan gróf, olykor romantikus, máskor drámai vagy éppen rémisztő története. Mégis, amiért igazán kedvelem, az az, hogy képes megmutatni a sokunk számára oly kecsegtettőnek tűnő halhatatlanság és örök fiatalság árnyoldalát. A végtelen idő súlyos magányát, amit időszakosan lehet csupán enyhíteni. A lélegző ragájt, ami mindent és mindenkit képes átformálni, akivel kapcsolatba lép. Az árat, amit fizetnünk kell fájdalomból született haragunk során elkövetett tetteinkért. Ennek a létezésnek vér az ára. Gyerekeké, nőké, férfiaké, családoké. A feloldozást pedig csak a Halál hozhatja el, ami egyre csak távolabb kerül, ahelyett, hogy sötét szárnyain elrepítene…bárhová…csak el innen, el innen…akárhova…
A legemlékezetesebb és a legjobban sikerült vámpírfilm a filmtörténelemben, ehhez kétség sem férhet. A film elején látható blaszfémia bemutatása pedig példaértékű. Ez a fajta bátorság sajnos ma már nem jellemző az iparra. Kötelező darab, valódi, elnyűhetetlen KLASSZIKUS.
K-ED: Szerencsére (vagy épp már túlzásképp) vámpíros témában mára elég sokszínű lett a felhozatal, a klasszikus Bram Stoker-féle Drakulától kezdve a reneszánszkori vérszívókon át a csillogó bőrű, fehérre meszelt tinipasikig mindenféle típus képviseltette magát az évtizedek során a vásznon, számomra mégis egy méltatlanul elfeledett, egyfajta hibrid a kedvencem, amely az Alkonyattól pirkadatig és a Van Helsing közötti időszakban született. Az 1998-as, John Carpenter rendezte Vámpírokban James Woods a vérszopók egyik ősi atyjával, Valekkal veszi fel a harcot, aki amellett, hogy magán viseli a klasszikus vámpírmotívumokat (kiálló szemfogak, hófehér bőr, fényérzékenység), kissé modernizálva is lett, (éjfekete vállig érő haj, fekete bőrszerkó és emberfeletti erő). A gótikus és nagyvárosi helyszíneket ezúttal áthelyezték az akkoriban oly divatos mexikói kísértetvárosos-porfészkes környezetbe, ennek megfelelően a film sokban hasonlít Rodriguez alkotására: a maszkokért ezúttal is Greg(ory) Nicotero és csapata felelt, így a változatos és vérsziruppal teli féktelen gyilkolászás pazarul kimeríti minden horrorrajongó álmát, emellett már a film kezdő 10 perce olyan atmoszférát teremt meg, amely végig a székbe szögezi a nézőt. De a koronát a Tarantino és Stallone egybegyúrásával kapott James Woods érdemli, aki vagány kinézetével és stílusával, no meg a remekül megírt tökös, mégis esendő emberi lényével hibátlan alakítást nyújt a vámpírvadász Crow szerepében.
Míg az Alkonyattól pirkadatig első fele csupán egy jól felépített akció-thrillert sejtet, amely csak a felétől csap át horrorba, a Vámpírok az első pillanattól kezdve a témának szenteli magát, kicsit csavarva a jól megszokott paneleken. Nincsenek Penge-féle agyament harcművészeti kunsztok, nincs Van Helsing-féle, a valóságtól elrugaszkodó látványorgia, viszont van egy rendkívül jól felépített karakterdráma egy lassú folyású, de csavaros történetmeséléssel karöltve. A Vámpírok fejet hajt az olyan elődök előtt, mint Polanski Vámpírok bálja vagy épp a Coppola-féle Drakula, utalásokat tesz más ikonikus filmekre (például a főhős Jack Crow neve a kultikus Hollóra asszociál), de emellett épp annyit mer újítani (pl. a vallási szálat is szépen fűzik a történetbe), hogy ne csapjon át giccsbe. Bár Carpenter rendezte, messze nem tud felérni fő műveihez, A dologhoz vagy épp A sötétség fejedelméhez (a Halloweenről nem is beszélve), ám a direktor kirándulása a vámpírműfaj világában nem volt hiába való. Egyetlen negatívuma, hogy következő filmje, a rettentő gyengére sikerült Mars szellemeinek hibái itt is megmutatkoztak, ám a Vámpíroknak korántsem lett akkora negatív visszhangja, mint amit az említett „mű” teljesen jogosan kapott. Számomra az egyik legjobban sikerült vérszívós film, ami valaha készült, és habár mai szemmel nézve tele van eléggé idegesítő bakikkal, az összképet nézve ezek felett jóhiszeműen szemet hunyhatunk.
Murdock: A vámpírok talán az egyik legősibb rémalakoknak számítanak. A vérfarkasokkal karöltve már jelen voltak a korai népek legendáiban, bár igaz, hogy a róluk alkotott kollektív kép az évszázadok során sokat formálódott, és a vérfarkasoknál valamennyire sokrétűbb és érdekesebb lényeknek mutatkoztak. Eredetük sok mindenre visszavezethető, akár rejtélyes betegségekre, vagy kegyetlen uralkodók történeteire, akiknek már szinte démoni szerepet tulajdonítottak, de a vámpírok az évek során igazi kulturális jelenségekké váltak. Európa és a Kárpátok legendás rémei lettek ők, akik viszont az átlagos szörny szerepnél jóval több téma feldolgozására is alkalmasak. A legendák és a mondák után olyan íróknak köszönhetően vésődtek be a köztudatba, mint John Polidori, de főleg Bram Stoker, a későbbi, modern időkben pedig Anne Rice szőtte tovább ezeknek a lényeknek a mítoszát. Napjainkra ez a mítosz már eléggé felhígult, és néha már botrányosabbnál botrányosabb fércművek látnak napvilágot, amik megbecstelenítik a vámpírok legendáriumának örök dicsfényét. Pedig ezek a teremtmények igen dicső múltra tekinthetnek vissza, amiben egyaránt volt helye a pokoli fenevadnak, a halhatatlan csábítónak, és az éteri, felsőbbrendű lénynek. A vámpírok világa sokrétű, és érdekes, ami sok mitikus alakot adományozott a popkultúrának is, és a kollektív tudattalanba is végérvényesen begyűrűzött.
Ezen teremtmények közül is a leghíresebb egyértelműen Drakula gróf, akinek történetét már számtalan formában feldolgozták. Személy szerint ezek közül az 1992-es Coppola filmet tartom a legjobb adaptációnak, de még emellett is van, ami egy sokkal sötétebb oldalról közelítette meg a témát. Ez pedig a Nosferatu lenne, azaz a Murnau féle 1922-es eredeti, de főleg a Werner Herzog által készített 1979-es újrázás. Mint tudjuk a Nosferatu is már egy Drakula feldolgozás volt, de jogi okok miatt sok mindent meg kellett változtatni. Herzog filmje az eredeti mű hű feldolgozása, de még így is több dologban hozzá tudott tenni ahhoz, amellett, hogy a karakterek visszakapták az eredeti nevüket. A Nosferatu már alapjáraton egy eléggé komor és hátborzongató horrorfilm, Herzog pedig ezt csak tovább fokozta, sőt, egyenesen művészi szintre emelte. Az ő Drakulája tökéletes kapcsolatot ápol a régi, tudatalatti félelmekkel, amik már borzalmas külsejében is megmutatkoznak, de nem marad meg az egyszerű szörnyeteg alakjánál. A Nosferatu ugyanis egy jól látható átmenetet mutat a klasszikus és a modern vámpírkép között, hiszen itt már megjelenik az örök élet, mint szörnyű átok, és a vámpír szerelem utáni sóvárgása. A Klaus Kinski által zseniálisan megformált vámpír így lesz egyszerre egy éteri lidércnyomás, és egy nagyon is esendő lény, kicsit valamelyest az emberi sötét természet megjelenítése. Maga a film teljesen álomszerű, és ez a hozzáállás és hangulat, a valóság lazán kezelése, és a rémálmok tudatalatti birodalmába való átlépés teszi igazán zsigeri élménnyé a filmet. Egyszerű, néha talán lassú, de így is egy nagyon erős film, ami egyenesen az ember lelkét ragadja meg, és sokáig meg tud maradni a fejünkben.
eN.Dé.: Oh, a vámpírok! Az éjszaka királyai, akik oly veszélyesek, mégis csábítóak. A lények, akik annyira gyönyörűek, hogy elfeledve a veszedelmet, önként omlunk a karjaikba, ahonnan már nincsen menekvés. Az egyik legjobb horrortoposznak tartom a vámpírokat, a zsánernek pedig rengeteg fantasztikus és csodálatos filmeket köszönhetünk. Van, hogy akcióra helyezik a hangsúlyt és van, hogy a gótikus romantika tör előre, míg máskor a vérrontás és a szex áll a középpontban és persze olyan is akad, amikor egy kislány iránt érzett szeretet ragad minket magával. Egyszóval nagyon nehéz volt a dolgom, amikor ki kellett választanom a kedvencemet a vámpíros horrorok közül. Elvégre ott van Dracula gróf, a nemes veszedelem, vagy éppen az Alkonyattól pirkadatig őrülete, ami nagyon közel áll a szívemhez. Ám mégis, ha a vámpírfilm, akkor nekem mindig az Interjú a vámpírral jut először az eszembe.
Az Anne Rice regényéből készült adaptáció tökéletesen megfogja és bemutatja nekünk a vámpírlét minden szépségét, csúfságát és kínját. Nem egy vámpírt kapunk, hanem több karakteren keresztül ismerhetjük meg az éjszaka lényeinek történetét. Az öröklét minden szépségét és kínját megismerhetjük és azt, hogy egyáltalán nem egyformák a vámpírok. Lestat karaktere abszolút kedvencem, Tom Cruise mesterien alakítja ezt az erőszakos, az öröklét minden pillanatát megélő, valódi ragadozót, aki azért keresi azt a társat, akivel mindezt a kegyetlenséget és élvezetet megoszthatja. Mellette ott van Louis, aki életében feladta már a reményt és mindez halálában is tovább kísérti. Neki fájt az élet és éppen ezért nem is kaphatott volna nagyobb büntetést az öröklétnél. A miérteket keresi, miközben a hogyannal kellene foglalkoznia. A kis Claudia pedig az öröklét egy másik kínját mutatja meg nekünk. Ő tudna olyan gyilkos lenni, mint Lestat és élvezné is ezt az életet, mégsem tudja, mert egy gyermek testébe van bezárva. Ő a saját testének foglya és semmi menekvése nincsen. Aztán megismerkedünk a törvényekkel is, amik kötik ezeket a lényeket és amiknek a megszegése halált von maga után. Na meg persze bevonul a képbe Antonio Banderas is és biztos vagyok benne, hogy nem csak az én szívem vert tőle hevesebben, hanem sok nőtársamé is. :)
Megannyi remek karakter, remek történet és remek színész. Nagyszerű film, ami képes az egész vámpírfajnak mélységet adni és sokkal több szempontból elmesélni nekünk a történetüket. A zenééjéről meg már ne is beszéljünk. Aki a The Rolling Stones ikonikus dalával zárja a művét, ráadásul ezúttal a Guns N' Roses előadásában, az nálam abszolút befutó, így most én is ezzel zárom a soraimat. Jobb végszót úgyse tudok írni.