Felbuzdulva Eli Roth - A horror története sorozaton, most mi is elmondjuk nektek, hogy a CreepyShake szerkesztőségének tagjai, melyik zombifilmért vannak oda a leginkább és miért. Nem volt egyszerű a választás, hiszen a horror műfajának egyik ékköve a zombi és a köré épített filozófia, de azért csak megbírkóztunk a feladattal. Jöjjenek tehát a mi kedvenc zombifilmjeink.
K-ED: Kedvenc zombifilm? Kevés kérdés tud ennyire elgondolkodtatni, mert ha csak egyetlen szempont alapján tudnék értékelni, akár a Hullajót, vagy a Haláli hullák hajnalát is mondhatnám, ám ha mindent (zene, látvány, brutalitás, drámaiság és élvezhetőség) figyelembe veszek, csakis a 28 nappal később folytatása, a 28 héttel később jöhet szóba. A 2007-es év egyik legzajosabb promózását kapó horrort bár már nem Danny Boyle rendezte, producerként rendesen kivette a részét a munkából, így a 28 héttel később tagadhatatlanul magán viseli a keze nyomát.
Juan Carlos Fresnadillo direktor zseniális munkát végzett, életének főműve nálam egyértelműen jobbnak számít az első résznél. A drámai és intenzív kezdőjelenet, a kietlen London madártávlatból való végigpásztázása, a főszereplő Donaldot alakító Robert Carlyle kétségbeesett dühöngése a feleségétől való átváltozása után vagy épp a sokkoló utolsó képsorok mind-mind olyan hatással voltak és vannak rám a mai napig, amit azóta sem sikerült egy zombis filmnek sem überelnie. A kézi- és normálkamerás fényképezések, a dinamikus vágás, a mesterien elkészített maszkok és látványelemek, és persze a filmtörténelem egyik legerőteljesebb főcímzenéje teljesen a hatása alá kerített már az első megtekintésével, amely azóta is a legnagyobb filmes élményeim közé tartozik. Rajongásommal nem vagyok egyedül, milliók imádják és tartják méltán az egyik legjobb horrornak a zsáneren belül, így nem csoda, hogy immár 12 éve könyörgünk a trilógiává éréshez.
Gaerity: Nem rajongok túlzottan a zombifilmekért. Ennek pedig meg is van az oka. A rothadó, húsra szomjazó élőhalottak cseppet sem makulátlan fogsora jelentősen megkopott az utóbbi években. Ennek oka pedig egyértelműen ezen lények túlhasználása volt. A The Walking Dead kezdeti sikere kikövezte az utat a zombik áradatának. Mára pedig elértünk oda, hogy egy-egy hasonló témát feldolgozó alkotás láttán már csak legyintsenek a nézők. Egy újabb film, 12 egy tucat. Ez annak ellenére is igaz, hogy maga a zombi szinte tökéletes metafóraként képes funkcionálni. Lehet kezdetekben távoli, majd egyre közeledő megállíthatatlan fenyegetés, az emberiség kollektív félelmeinek megtestesítője (biológiai fegyverek, nukleáris apokalipszis, a természet bosszúja, stb.), de lehet az is amire – véleményem szerint – a legjobban alkalmas. Eszköz. Egyfajta tükör, ami szembesít minket azzal, hogy a valódi veszélyt sokkal inkább mi emberek jelentjük egymásra, semmint a létfenntartás ösztönétől vezérelt, rothadó élőhalottak. A zombi kataklizmát általában egy csoport perspektívájából szemlélhetjük csupán, ahol a tagok közötti kémia és dinamika gyakran fontosabb, mint a külvilág és annak fenyegetései. A csoport, a közösség túlélése mindent felülíró, abszolút prioritás. Az egyén csak fogaskerék, ami ha nehezen is, de pótolható.
Amikor eN.Dé. megkérdezte, mi a kedvenc zombifilmem nem gondolkoztam túl sokat, azon melyiket nevezzem meg. Az általam választott film ugyanis szakít a fent említett perspektívával, ezért friss élményt tud nyujtani talán még a zsáner rajongóinak is. Az általam választott 2013-as Contracted című alkotásban ugyanis, az egyén a fontos, de nem a túlélők, hanem a zombik táborából, abból az időből, amikor még tényleges járványról nem is beszélhetünk. Samantha metamorfózisa sokkoló és hatásos, a társadalmi mondanivaló is rendben van, de ami igazán kiemeli a filmet a szürke tömegből az nem más, mint a zsigeri testhorror, amit egy olyan szexuális aktus koronáz meg, ami a gyengébb gyomrúakat biztosan megviseli majd, a többiek arcára pedig gonosz mosolyt fog varázsol. Beteg. Nagyon. A lány esetében a fenyegetés belülről jön, a rothadás folyamatosan lüktet, növekszik és fokozatosan veszi át az irányítást, hogy – egy nagyon ügyes megoldást követően – megszülethessen az élőhalottak egyik első pionírja, aki elhozza a világ pusztulását…
Ákos: Az utóbbi években gomba mód megszaporodtak a zombi horrorok, és valljuk be már maguk a rajongók is elkezdtek ráunni a témára. Egyértelmű, hogy a zombifilmek (és videojátékok) hatalmas népszerűségében nem kis szerepet játszott a The Walking Dead... Viszont az első pár évad üdítő eredetisége után sajnálatos módon végtelen unalomba és önismétlésbe fulladt a sorozat. Legalább három-négy éve hagytam abba széria követését és azóta nagyon kevés hasonló témájú alkotás tudott magával rántani. Valószínűleg azért, mert az „I do what I have to do” és egyéb unalomig puffogtatott frázisokat, agyonhasznált kliséket látva/hallva rögtön érdektelenné válik számomra egy film vagy sorozat. Éppen ezért vicces, hogy a közelmúltban a Train to Busan volt az egyetlen olyan zombi horror, ami emlékezetes maradt számomra. Hiszen semmi innovatív nincs benne, ugyanakkor (szerencsére) nagyon ügyesen bánik a zombiapokalipszisben felmerülő erkölcsi dilemmákkal. Sőt a háttérben meghúzódó családi problémák, valamint az édesapa Szo Szogu jellemfejlődése is kellemes színt visz a történetbe. A lényegről pedig még nem is beszéltem.
Olyan akció-horrort sikerült a vászonra vinniük a készítőknek, ami a párját ritkítja. Nem hiába dicsértük már több ízben is a Dél-Koreai filmgyártást. A főleg zárt térben zajló cselekmény, a kiváló maszkmesteri munka, valamint az akcióval ízlésesen vegyített horror és gore elemek egy nagyon izgalmas és emlékezetes összhatást nyújtanak. Nem állítom, hogy hibátlan vagy korszakalkotó film lenne, viszont a kategóriáján belül egyértelműen kiemelkedő alkotás. Így nem véletlen, hogy ha felmerül a kérdés, hogy melyik a kedvenc zombifilmem akkor a Train to Busan-t fogom választani.
Murdock: Bár van néhány általam kedvelt darab a zsánerben, még is azt kell mondanom, hogy a zombifilmek sosem tartoztak a kifejezett kedvenceim közé. A humorosabb és szatirikusabb filmeken kívül (Az élőhalottak visszatérnek, Hullajó!, Haláli hullák hajnala) kevés akadt a komolyabb próbálkozások közül, ami igazán magával tudott volna ragadni, vagy pedig meghatározó darabbá tudott volna válni a számomra. Ennek ellenére legkedvencebb horrorfilmjeim táborát még is csak erősíti George A. Romero klasszikusa, az Élőhalottak éjszakája, ami amellett, hogy megteremtette a ma ismert zombi képet, egyértelműen az egyik leghatásosabb és legfélelmetesebb zombifilm is lett, mind a mai napig.
Ám én most még sem ezzel a klasszikussal fogok előhuzakodni, hanem egy 1974-es olasz-spanyol horrorral, a No profanar el sueño de los muertos, avagy a Let Sleeping Corpses Lie című filmmel. Van egy magyar címe is, Az agrár zombik támadása, de ez a borzalmas cím teljesen hamis képet fest a filmről az avatatlanok számára. Ugyanis ez egyáltalán nem egy paródia, hanem egy nagyon is komoly és sötét horror. A szokásos zombifilmektől eléggé elüt, és ami igazán lényeges volt számomra az az, hogy sok filmmel ellentétben, itt a zombik számomra valóban félelmetesek és fenyegetőek voltak. Inkább a klasszikusabb horrorfilmek és rémtörténetek világát idézi, mintsem a modern, apokaliptikus zombi inváziókat, és talán pont ez a „kisstílűsége” teszi annyira hangulatossá és egyedivé. Egy igazi európai horror remek, amit természetesen eléggé kevesen ismernek, pedig több figyelmet érdemelne.
eN.Dé.: Nos, ahogyan már egy szerkesztőségi kedvencek cikkbe is megírtam, én imádom a zombihorrorokat. Ennek a műfajnak az egyik alappillérei, amik ráadásul talán a lehető legjobban meg tudják mutatni, hogy mennyi rejlik ebben a zsánerben és milyen mögöttes tartalommal bírnak a horrorfilmek. Mert nyilván sokan leragadnak a beleknél és annál a ténynél, hogy az élőhalottak bizony marcangolják a friss emberhusit, de miközben ezt teszik, a készítők marcangolják velük együtt a társadalmat is.
Természetesen Romero Holtak-trilógiája nagy kedvencem, ugyanakkor nem az ő filmjei foglalják el a zombikért dobogó szívem csücskét. Nekem ugyanis Lucio Fulci Zombi 2-je az abszolút kedvencem ebben a zsánerben. Ennek pedig az az oka, hogy Fulci ötvözte a kezdeti és az újtípusú zombifilmeket és ezek egyvelegét alkotta meg. Tehát beletette a vudus, elátkozottak vonalat, ami megjelent anno A fehér zombiban is, de belerakta a társadalom éles kritikáját is, ami pedig a Romero-féle filmek védjegye. Majd mindezt megfejelte egy olyan látvánnyal, ami komolyan gyomorforgató és ami 40 év távlatából se veszített az erejéből. Mondjuk nem is lehetett mást várni a Gore Keresztapjaként elhíresült rendezőtől és a gore területén a Zombi 2-ben igazán maradandót alkotott úgy, hogy ez nem ment a történet rovására, a vége pedig igazán epikus lett a filmnek. Rengeteg zombihorrort láttam már, nagyon sokat imádok (Haláli hullák hajnala, 28 nappal/héttel később, A holtak földje, Náci zombik 1-2, Holtak hajnala-remake, REC stb.), de ha az jut eszembe, hogy: na, ma meg kellene néznem egy jó kis zombis horrort (vagy inkább kettőt), akkor mindig Fulci Zombi 2-jével kezdem.