Vannak olyan filmek, melyek annyira ikonikusak, hogy azok is idézik, akik amúgy egyetlen képkockát se láttak belőle. Sokszor ebből kiindulva, amikor aztán később megnézik az adott művet, akkor bizony nagyot csalódnak, mert egyáltalán nem azt kapják, amire előzetesen gondoltak. Különösen nem akkor, ha esetleg ismerik Scorsese munkásságát. Ha valakinek csak a tükrös jelenet van meg A Taxisofőrből, akkor az azt hiheti, hogy valami nagyon tökös, akcióban dús filmmel áll szemben (olyannal, mint a Dirty Harry vagy a Bosszúvágy), amiben Robert De Niro igazi badass arc. Aztán, ahogyan halad a történet, rá kell döbbennie a nézőnek, hogy nagyon nem arról van szó, mint amit egy-egy ikonikus mondat alapján gondolt.

Én nagyon korán láttam A Taxisofőrt és akkoriban nem is nagyon értettem meg. Amikor aztán később, sokkal érettebb fejjel néztem meg, akkor jöttem csak rá, hogy mennyire nehéz, fullasztó filmmel van dolgunk, ami rohadt nyomasztó és kicsit sem szívet melengető történetet tár elénk. Martin Scorsese kora zsengéje elemedbe vág és jó nagy darabot szakít ki onnan.

Adott egy vietnami háborús veterán, aki nem tud beilleszkedni már a társadalomba. A társadalom se kíváncsi rá. Travis Bickle, magányos, frusztrált, kissé zavart és a peremvidéken él. Nem érti maga körül a világot, szinte megfojtja a nagyvárosi káosz. Csak mocskot, bűnt és elidegenedést lát maga körül. Éjszaka nem tud aludni, ezért taxisofőrnek áll és innen szemléli a várost. Egy nap aztán megismerkedik Palantine szenátor kampánystábjának tagjával, Betsyvel, aki elbűvöli és talán úgy tűnik, hogy kap egy esélyt a sorstól. Ám a nő visszautasítja a közeledését és innentől nincsen megállás a lejtőn. Travis átlépi a határt, melyben nagy szerepe van egy Iris nevű gyerekprostituáltnak is. A vég pedig innentől elkezdve borítékolható.

Martin Scorsese és Paul Schrader egy nehezen emészhető filmet rakott össze, melynek középpontjában a társadalmi elidegenedés, a magány, a kilátástalanság, az erőszak áll. Schrader saját bevallása szerint nagyon mélyen volt, amikor a forgatókönyvet írta és a saját sikertelensége, fursztráltsága és dühe jelenik meg a szkriptben. Terápiának neki jó volt, mi meg kaptunk egy igazán valós problémákat feszegető filmet, középpontjában egy olyan szereplővel, akiről nyugodtan megállapíthatjuk, hogy tökéletes sorozatgyilkos alapanyag. A PTSD-ben szenvedő vietnami veterán története egyetlen boldog pillanatot sem ad és hiába akarjuk sajnálni, van benne valami végtelenül taszító is. Travis az épelméjűség és az őrület között ingadozik. Mi szurkolunk neki, hogy valahogy megtalálja a helyes irányt, de jól tudjuk, hogy erre nem lesz esély. Nagyon komplex, okosan megírt karakter, aki egy teljesen más ablakot nyit meg előttünk. Mi ugyan nem akarunk betekinteni ebbe a világba, de nem tudunk máshová nézni. Ez az egyik legnagyobb erőssége a filmnek: hogy akkor is kényszerít rá, hogy odanézz, amikor a társadalom többségének a zsigeri reakciója az elfordulás. A másik pedig a narráció, ami egészen sajátos nézőpontot és hangulatot ad a filmnek. Nem tudunk egyszerűen mentesülni Travistől.

Robert De Niro nagyon komolyan készült a szerepre. Éjszakázott, taxizott, lefogyott és végül teljesen átlényegült. Ő nem egy színész volt, aki játszik, hanem ő maga lett Travis. Mellette Cybill Shepherd alig látszik, sokszor inkább csak az esztétikum miatt van jelen, aminek amúgy van lényege a történet és leginkább Travis személyiségének alakulása szempontjából. Ellenben Jodie Foster egészen elképesztő alakítást nyújt és Travist akkor lehet igazán kedvelni, amikor ők ketten együtt vannak. Baromi jó párost alkotnak, Foster pedig korát meghazudtoló munkát végzett, pedig egyáltalán nem kapott egy könnyű szerepet. Sőt...

Scorsese alámerül a lélektanban, de nem csak a vietnami háború egyénre gyakorolt hatását vizsgálja, hanem bizony nagyon komolyan górcső alá veszi a társadalmat is. Nagyon jó érzékkel választották helyszínnek New Yorkot és kapóra jött nekik az irtózatos hőség is, ami ekkoriban volt. Na meg a kukások sztrájkja, így a városban uralkodó és látható szeméthalom az bizony valódi. A város zavaros, kegyetlen és mocskos. A rendező pedig nem félt mindezt megmutatni, kiemelve az erőszakot, amit nagyon hatásos módon mutat meg nekünk. Nem öncélúan, hanem valóságosan. Travis maga is nagy gondot jelent saját magának, de mindezt tetézi maga a környezet is. A legrosszabbat hozza ki ebből az amúgyis magányos és zavart emberből. Összemosódik aztán az egyén és a város, a végkifejlet pedig kegyetlen és szívbe markoló.

A Taxisofőr nem egy bonyolult, vagy mozgalmas történet és tényleg nem kapunk egy Piszkos Harry karaktert, de az egyik legerősebb hatást kiváltó mű a magányról, a társadalmon kívüli létről és a szétesésről. Nem véletlen, hogy aztán 1981-ben egy John Hinckley nevű merénylő, a film miatt, meg akarta ölni Ronald Reagant és arra hivatkozott, hogy imponálni akart Jodie Fosternek... Hinckley még Travis tarajos frizuráját is leutánozta a filmből. A lényegen persze ez a szomorú mozzanat nem változtat: Scorsese mesterművet alkotott, ami azóta is hivatkozási alap és rengetegen veszik alapul, ha hasonló témát választanak.

IMDb | mafab