Hoppancs újra itt.

A nyolcadik rész végére Kreizler és problémás, de tehetséges csapata profi képet festett az aberrált gyerekgyilkosról: velük együtt már mi is látjuk, féljük és gyűlöljük őt. Talán kicsit meg is értjük. A sorozat hullámai azonban hirtelen egy sötét helyre rántanak, ahonnan nézve már kevésbé lelkesítenek az elértek.

A hetedik és nyolcadik epizód a szereplőkkel és nézőkkel egyaránt izgalmas, ám kegyetlen játékot űz velünk. A kontrasztos dramaturgiának hála, bár mélyről indulunk és ugyanott is kötünk ki, az úton az érzelmek széles skáláját járjuk be: a Many Sainted Man a feszültségtől és kilátástalanságtól a megkönnyebbülésig, a Psychopathia Sexualis pedig a felszabadulástól a letaglózó sokkig vezet. Egyedül Sara és Laszlo hidegháborúja állandó. A széria két legerősebb egyénisége ugyanis ezalatt egyetlen szót sem vált egymással. Infantilis attitűdjük fájó, hiszen amúgy szellemi, lelki rokonságuk, hasonló észjárásuk alapján közeli barátok lehetnének. (Kreizler gesztusaiból kiderül, hogy bármi is történt, büszke Sara munkájára.) Az óvóbácsi pozícióba szoruló John eközben mindkettőjükhöz közelebb kerül.

A három színész még mindig kiválóan szolgálja a karaktereket. Daniel Brühl és Dakota Fanning zavart pillantásokból álló kommunikációja, Luke Evans értetlen és frusztrált tekintete valódivá teszi a kellemetlen szituációt, de a nyomozást mindvégig előtérbe helyező elhivatottságuk is nyilvánvaló. Az alkotók ugyan eljátszanak a gondolattal, hogy az azonosulásra törekvő Kreizler sem veszélytelen késsel a kezében, de nem kell tartanunk attól, hogy a széria hannibalos irányt vesz. Kreizlerben valójában nagyon is dolgoznak Sara szavai és a kudarc tanulságai, Mary (Q’orianka Kilcher) pedig még jelentősebb fejlődést ér el nála. John viszont egy cseppet visszaesik.

{spoiler} Laszlo szerelmeiről Caleb Carr regényében sem tár fel sokat, a sorozatban pedig azt sugallják, Mary lehet neki az első. Az egykori páciens egy ritka agyi rendellenesség, az afázia miatt néma, és miután felgyújtotta bántalmazó apját, Kreizler közbenjárása nélkül börtönben vagy elmegyógyintézetben végezte volna. (Akárcsak Cyrus és Stevie.) A Many Sainted Men zárójelenetéig finom, de egyértelmű jelek meséltek egy olyan pár kölcsönös vonzalmáról és sajátos intimitásáról (idézzük fel a röpke borotválós jelenetet), amelynek egyik tagja nem tudja, a másik pedig nem meri kimondani, mit érez.

A szótlan beteljesülést Kilcher és Brühl gyermeki tisztasággal és őszinteséggel adja elő, és egy röpke percre a szerepek is felcserélődnek: Mary mimikával és simogatással tanítja Laszlot egy számára új nyelvre. A belőlük sugárzó tétova boldogság a könyvet ismerőknek keserédes, hiszen ők már ekkor ismerik a jövőt: Marynek meg kell halnia.

John és Sara viszonya még nem ennyire világos, bár beszédes, hogy utóbbi eddig elfojtott, védelemre szomjazó oldalát is vállalja a férfi előtt. A „miattad akarok jobb ember lenni” örökérvényű romantikáját kicsit megakasztja a momentum, amikor Laszlo kiábrándító megjegyzése után John rögtön a pohárhoz nyúl. A függőség már csak ilyen: más kedvéért csak ideig-óráig lehet változni. {/spoiler}

Douglas Smith és Matthew Shear továbbra is remekel a főszereplők privát drámáiból kimaradó Isaacson-testvérekként, jópofa figuráik a Sarával közös irattanulmányozás (a naturalista esetleírásnál is rémisztőbb a nő szókimondása) és a Psychopathia Sexualis „kirándulása” alatt működnek a legjobban.

A Many Sainted Men röviden kitér a Kreizler-alkalmazottak függőségének és lojalitásának hátrányaira is. A regényben az „alternatív család” egysége megkérdőjelezhetetlen, a sorozatban viszont Laszlo – miután Stevie és Cyrus az életét kockáztatta érte – ezt is kénytelen felülvizsgálni. Bár érdekes felvetés, hogy meddig kötelesek a lojalitásra, ennek kifejtése kissé elhibázott közjátékot eredményez. Gyanús ugyanis, hogy a „politikai korrektség” kedvéért kell meghallgatnunk Cyrus (Robert Wisdom) unokahúgának (Brittany Marie Batchelder) vádját, miszerint a doktor ostor helyett szellemi eszközökkel nyomja el rokonát. Mivel semmi jele nem volt annak, hogy Kreizler akadályozta volna az afroamerikai Cyrus esetleges ambícióit, és 1896-ban egy ilyen múltú, szociális hátterű fehér embernek sem lett volna sokkal jobb munkája, erős túlzás helyzetét a rabszolgasághoz mérni.

Kevésbé kínosan mutat rá a The Alienist a nyomorgó, tanulatlan rétegeket bőrszíntől függetlenül kihasználó, romlott társadalmi berendezkedésre, amelyet a „szolgáljuk a gazdagokat és csak őket védjük” elvet valló rendőrség a gengszterekkel és az egyházzal összehangoltan konzerválna.

A Psychopathia Sexualis fejleményei kimozdítják New Yorkból a detektívszövetséget, így az Isaacsonok, Sara és a Laszlo-John páros három különböző helyszínen értesül borzongatóbbnál borzongatóbb részletekről. A párhuzamos szerkesztésnek és a dinamikus dialógusoknak köszönhetően a gyilkos élettörténete egyetlen nagy heurékába sűrűsödik. (A fokozatos megvilágosodásba humor is vegyül, amikor Laszlo véletlenül egy pácienssel konzultál a washingtoni állami tébolydában.) Moore-t és Kreizlert ráadásul most láthatjuk először igazi barátokként, miután egy váratlan támadás kierőszakolja az elmeorvos kitárulkozását.

{spoiler} A régi rend híveit annyira felbőszíti a jól haladó nyomozás, amit a nagy hatalmú, J.P. Morgan (Michael Ironside) sem akadályoz, hogy megpróbálják kiiktatni Kreizleréket. A lovaskocsis akciójelenetben meglőtt Laszlo a halálfélelemtől elszólja magát, ezért többé nem titkolhatja a Mary-ügyet. Johnnak pedig nagy kő esik le a szívéről, hogy Sara még szabad. A gyönyörűen eljátszott erdei párbeszéd méltó a regény azonos jelenetéhez: Brühl meghatóan ábrázolja az elvarázsolt Laszlót, aki fellélegezve végre megengedi magának a nyílt örömöt és sebezhetőséget. John Moore minderre így emlékezik A halál angyalában:

„Nagyon szokatlan dolog volt így beszélgetni vele, meglehetősen nehéz és zavarba ejtő, de sosem láttam még ezt az embert olyannyira emberinek, mint ezen a rövid utazáson. És nem is láttam ilyennek soha, soha többé.”

Amikor az epizód lezárásaként Mary életével fizet Kreizler-házba benyomuló Connor megtámadásáért, e mondatok súlya rögtön ránk nehezedik. {/spoiler}

Izgalom, megnyugvás és tragédia szorosan követi egymást a Psychopathia Sexualis utolsó perceiben, amikorra hőseink már annyi mindent tudnak, hogy a racionalitás azt mondatja velünk: el kell kapniuk a tettest. Az empatikus énünk viszont kételkedik: képesek lesznek rá ezek után?