Hoppancs újra itt és elhozta nekünk a The Alienist második évadát.
Az elmeorvos első szezonjában már megismertük, sőt, meg is kedveltük Sara Howardot, aki nemcsak okos meglátásaival, de a címszereplő dr. Kreizlerrel folytatott vitáival is hozzájárult a kegyetlen sorozatgyilkos kézre kerítéséhez. A feminizmus első hullámán lovagoló, szerethetően sérült karaktert nem is lenne rossz ötlet kipróbálni egy spinoffban, amelyben nyomozóirodája élén, saját szabályai szerint ered a bűn nyomába. Annál rosszabb ötlet volt a megújult alkotógárdától, hogy úgy formálták át a sorozatot, mintha pont egy ilyen spinoff felvezetése lenne. **SPOILERES KIBESZÉLŐ KÖVETKEZIK! **
Caleb Carr második Kreizler-regénye, a második évadhoz inspirációt és alcímet adó A sötétség angyala egyébként vitathatatlanul nőközpontú alkotás. De nem úgy, ahogyan azt a széria készítői látni szerették volna. A könyv elsősorban a női gonoszság természetét vizsgálja egy démonian manipulatív asszony tettein keresztül, miközben hosszas elemzésekben foglalkozik a kérdéssel, amelyet a kor (1897-ben járunk, egy évvel az első rész után) pszichológusai még nem tudtak megfejteni: hogyan írhatja felül az anyai ösztönt a gyilkos indulat?
Mindezek után elsőre furcsán hangozhat, ha hozzátesszük: Carr szemlélete nem nőellenes, sőt, van benne egy jó adag feminizmus. A gyilkos – a szociopátia, nárcizmus és a kivetített Münchausen-szindróma elemeit is magába építő – személyiségzavarának egyik kiváltójaként ugyanis éppen a nőkkel szembeni fojtogató társadalmi elvárásokat, szabadságuk korlátait jelölte meg. Azokat az elvárásokat, amelyektől Laszlo Kreizler (Daniel Brühl) csapatának kulcstagja, Sara Howard (Dakota Fanning) is szenved.
Így teremtett rokonságot az elkövető és Sara között, amit aztán a sorozat írói felerősítettek. Helyesen, hiszen mindig izgalmas, ha a szörny és üldözője egy kicsit hasonlít egymásra, lehetőséget nyújtva a szembesülésre, a felfokozott dialógusokra, a torz tükörbe pillantó hős meghasonulására. A tükröt pedig ezúttal egy olyan gyilkos tartja, aki talán még első szezonbeli elődjénél is rémisztőbb.
A második, nyolcrészes évad egy újszülött eltűnésével, majd a gyerek anyjának a Halálsoron legrosszabb pillanatait idéző kivégzésével indul. Martha Napp ugyan maga is kétségbeesetten szeretné megtalálni a kisbabáját, a bíróság holttest (és bármilyen egyéb bizonyíték) hiányában is úgy dönt: bűnös a kicsi meggyilkolásában. Hiába állnak mellé Kreizlerék, a kegyelmet még (a már Washingtonban dolgozó, de még nem elnök) Roosewelt sem tudja elintézni, így Martha lesz az első nő, akit a Sing Sing kezdetleges villamosszékébe ültetnek. (A valóságban a nevelt lányát tényleg megölő Martha M. Place volt az első, 1899-ben.)
Az elmeorvos érzelmi bevonódásra hajlamos csapatának éppen elég rosszul állnak tehát a dolgai, amikor néhány nappal az ítélet végrehajtása után nemcsak a Napp-baba kerül elő holtan, de egy másik csecsemőt, – a spanyol nagykövet kislányát – is elrabolnak. Laszlo és Sara egyaránt bűntudattal küzd, amiért nem tudták megmenteni Marthát, így kiemelten fontos lesz számukra a bizarr események mögötti igazság.
Akinek bejött az előző évad, okkal reménykedhetett egy pszichológia szempontjából még erősebb második menetben, hiszen Kreizlerék John Beecham utáni hajszája hibáival együtt is megőrizte, sőt továbbfejlesztette a könyv sok erényét, hőseit pedig nemcsak egyénenként, de csapatként is közel hozta a nézőkhöz. Ráadásul A sötétség angyalára már az a dramaturgiai és stílusbeli zűrzavar sem jellemző, amit az első évad öt különböző rendezője hozott létre. Közülük senki sem tért vissza a második szezonra, amelyből három epizódot Claire Kilner, ötöt pedig David Caffrey rendezett.
Lecserélték az írók többségét is, ami viszont már – finoman szólva – nem tett jót a végeredménynek. Néhány cselekménnyel és szereplőkkel kapcsolatos döntésük ugyanis már-már a szabotázs gyanúját kelti, annyira nehéz elképzelni, hogy ilyen rossz érzékkel választották ki, mit hagyjanak meg, és mit vegyenek el a Carr-műből, és ennyire nem ismerték fel az előző évad pozitívumait sem.
A színvonal tehát jelentősen romlott, de mielőtt mindenkit elriasztanék, gyorsan leszögezem, hogy A sötétség angyala nézhető és élvezhető, a New Yorkká változtatott Budapest pazar látványvilága továbbra is elvarázsol, a gyilkos pedig még kissé lebutított formájában sem egy hétköznapi figura, egy remek színésznő alakításában.
Összességében azonban egy átlagos thriller marad, amely ugyan tartogat egy-két feszült, drámai, sőt, horrorisztikus (gondoljunk csak a „babákra”) pillanatot, de finom lélektani ábrázolás híján, a korábban szépen felépített emberi viszonyok elnagyolásával felejthetővé teszi magát. Az első szezonban megteremtett „csapatkémia” csak olykor-olykor érzékelhető (legerősebben John Moore keserédes legénybúcsúján), a társaság egysége helyett az egyéni problémákra helyeződik a hangsúly. Elsősorban John Moore (Luke Evans) és Sara kettősére, azon belül is egymással kibékíthetetlen jövőképeikre és frusztrációikra, John kényes menyasszonyával súlyosbítva. Sara nőként és nyomozóként egyaránt az önállóságra hajt, ezért Kreizler segítségét alig veszi igénybe, és látványosan nincs is rá szüksége.
És itt meg is érkeztünk az új évad leggyengébb pontjához, amely sajnos maga Laszlo. Ha abból indulunk ki, hogy a gyilkost megszelídítették, akkor Laszlót már egyenesen… hogy is mondjam… kasztrálták. Őt ugyanis, bár elvileg még mindig a sorozat címszereplője, kis túlzással észre sem vennénk, ha már ott sem lenne. Csak lohol a főnyomozóvá és elmeszakértővé avanzsált Sara után, és érthetetlen, miért épültek le annyira a képességei, hogy már meg sem próbál elbeszélgetni a gyilkossal, mert „Sara úgyis jobban ismeri őt.” (Hacsak nem volt egy agyvérzése, amit végül kivágtak a sorozatból.)
A Kreizler személyiségére ható alapvető elemeket (mint a sérült jobb karja, kedvese, Mary tragikus halála, a Sarával kialakult lelki közössége, az szüleihez fűződő viszonya) minden átmenet nélkül felejtették el, egyénisége kimerül annyiban, hogy néha mond valami „dilidokisat”. Saját intézete és a traumatizált gyerekek iránti mély elköteleződése egy – a regénybeli verzióhoz képest súlytalan – szálra redukálódik. Daniel Brühl játékának köszönhetően a régi Laszlo ugyan néha felbukkan egy pillanatra (például a legénybúcsús pohárköszöntőnél), de sajnos csak úgy, mint a fuldokló, mielőtt örökre elsüllyed.
Kreizler fejét végül a nőnemű kolléga, Karen Stratton (Lara Pulver) beemelésével nyomják le végleg a víz alá. Karen kicsit úgy viszonyul Laszlóhoz, mint a 2018-as Mária Magdolna-film címszereplője Jézushoz. Azzal, hogy ugyanolyan briliáns, ha nem briliánsabb, mint Kreizler, nem hozzáad, hanem elvesz a doktor karakteréből, miközben ő maga fájóan semmilyen marad. Hiába aggattak rá olyan sablonos tulajdonságokat, mint a „titokzatos” vagy a „kísérletező”, egyetlen percig nem tudjuk elhinni, hogy hús-vér ember.
A két elmeorvos vérszegény románca nem csupán esetlen és kínos ábrázolása miatt fájó, hanem azért is, mert itt ütközik ki legjobban, mennyire nem tisztelték a forgatókönyvírók az első szezont. Vagy talán nem is látták? Mindössze egy évvel Mary halála után valóban nem ér meg szegény lány már egy kósza gondolatot sem? Kreizler gyászfeldolgozásához és továbblépéséhez elég, ha összefut egy nővel, aki maga is szakmabeli, és A homár című film párválasztási logikáját követve összejönnek?
De nem ez az egyetlen olyan momentum, ami miatt úgy érezhetjük, egy olyan párhuzamos univerzumban járunk, amelyben nem is volt első szezon. Nem lenne gond, hogy – a regényhez igazodva – John illusztrátorból újságíró lett, de némi magyarázat talán nem ártott volna erre a váltásra. Ahogy arra sem, hogy miért marad ki teljesen mindenből az előző évadban szórakoztató perceket szerző Stevie (korábban Matt Lintz, most – egy-egy másodperc erejéig – Dominic Herman-Day). Ő különösen fájó veszteség annak tükrében, hogy A sötétség angyala-könyvben narrátorként és egy megindító szerelmi szál részeseként is fontos szerepe van.
Elmarad Kreizler háztartásából Cyrus (Robert Wisdom) is, akit egy kocsma tulajdonosaként láthatunk viszont. Cyrus „felszabadítása”, ha nem is vezet sehová, legalább következetesen kapcsolódik az első évadhoz. Egyenes folytatása ugyanis az unokahúg, Joanna (Brittany Marie Batchelder) öntudatos nagymonológjának, amelyben Laszlo „elnyomó magatartásáról” értekezett. Visszatér maga Joanna is, aki körülbelül annyira összetett és életszerű karakter, mint a South Park Erős Nője. Csak ő ehelyett Eszes, Tehetséges, Erős Fekete Nő, akinek John munkát szerez a New York Timesnál, amit végül otthagy, mert progresszívebb helyet talált.
Egészen izgalmas figura lehetne John menyasszonya Violet (Emily Barber), aki William Randolph Hearst törvénytelen lányaként súlyos terheket cipel, és Johnhoz hasonlóan nagyon szeretne végre tartozni valahová. De végül csak egy ellenszenves, fehér kiskutyával hadonászó, karikatúraszerű nőci lesz belőle, aki nem érhet fel a fantasztikus Sarához.
Az eldobható karakterekkel teli káoszban Sara és John marad leginkább hű önmagához, hihetően bántják és szeretik egymást. John régimódi lovagi erényei és Sara tudatossága harmadik fél hiányában is tele lenne konfliktusokkal, miközben az összeütközések ellenére is érezhető közöttük a kölcsönös tisztelet. Legszebb közös pillanatuk egy bár alig észrevehető, de annál többet mondó összenézés a kisbabát tartó Sara és az őt vágyakozva, egyben lemondóan csodáló John között.
Bár Marcus (Douglas Smith) és Lucius (Matthew Shear) párosának ezúttal kevesebb humoros pillanata akad, és a nyomozásba beemelt újításaik is háttérbe szorulnak, még mindig szívesen nézzük őket. (Lucius szerelmi szála bármilyen visszafogott, mégis jobban működik, mint Marcusé az előző évadban.)
Az elmeorvos második szezonját leginkább az egyszerűsítés és a túlbonyolítás furcsa kettőssége jellemzi. A regényhez képest beszűkülő térben (ezúttal nem mozdulunk ki New York városából) túl sok új szereplőt mozgatnak, a társadalmi problémákat pedig a korábbinál szájbarágósabban tálalják. Bár dr. Markoe (Michael McElhatton) – részben az elterelést szolgáló – erős atmoszférájú, elmegyógyintézet-szerű rémszülészete” gondolatébresztő, a szegény anyák és a gazdag emberek eldobott szeretőinek kegyetlen sorsa néha így is meg is tud érinteni. Észrevehető a törekvés, hogy felmutassanak egy Maryéhez mérhető tragédiát is, ami viszont csak részben sikerül.
Jó döntésnek bizonyult a gyilkos késleltetett felfedése, a lelepleződést ráadásul ütősen, némi hatásos vérengzéssel fűszerezve oldották meg. A cselekmény egy-két időhúzásra játszó részt (mint a hipnózis alkalmazása) leszámítva érdekesen alakul, egy-két hangulatos jelenet (az őrült asszony, ahogyan a brooklyni háztetőn áll karjában a kisbabával, vagy a spanyol nagykövetné, amint verőfényes napsütésben, nyilvános helyen retteg) átlendíti a mélypontokon. A sorozat legnagyobb erőssége az iszonyt és szánalmat egyszerre kiváltó, szenvedő gyerekgyilkos, aki Sara fejlődéséhez is hozzájárul. Az anyasághoz és a női szerepekhez fűződő, másképpen problémás viszonyuk meggyőzően kerül kölcsönhatásba.
Sara e tapasztalattal felvértezve folytathatja önálló útját, amikor pedig magánnyomozó-irodájában lelkesítő beszédet tart, vele együtt mi is átélhetjük, hogy ez valami jónak a kezdete. Az érzésbe azonban keserűség vegyül, hiszen ha a készítők jobban tisztelik a regényt és az első szezont is, ehhez az állomáshoz kevesebb kínos élmény árán is eljuttathattunk volna.
- Pro
- Hatásos vérengzés.
- Késleltetett leleplezés.
- Továbbra is lenyűgöző látvány.
- Sarah és John kapcsolata.
- Erős színészi játék.
- Kontra
- Egyszerűsítés és túlbonyolítás furcsa kettőssége.
- Hiányos magyarázat.
- Megbicsaklik a történetvezetés.
- Túl sok új szereplőt mozgatnak.
- Szájbarágós társadalomkritika.
Pro | Kontra | 50% |
Hatásos vérengzés. | Egyszerűsítés és túlbonyolítás furcsa kettőssége. | |
Késleltetett leleplezés. | Hiányos magyarázat. | |
Továbbra is lenyűgöző látvány. | Megbicsaklik a történetvezetés. | |
Sarah és John kapcsolata. | Túl sok új szereplőt mozgatnak. | |
Erős színészi játék. | Szájbarágós társadalomkritika. |