Ferenc K. Zoltán ezúttal egy body horrorral jelentkezik.

Alapvetően a testhorror nem tartozik a kedvenc műfajaim közé. Nem azért, mert ódzkodnék a test valamifajta groteszk elváltozásának látványától, mert ezek többnyire jól vannak ábrázolva, hanem a történetvezetési hiányosságok, a papírmasé karakterek és bugyuta megoldások vették el a kedvemet a műfajtól. Ennek ellenére, amikor láttam a The Beach House előzetesét, tudtam, hogy ez itt most más. Már az előzetesen érezni lehetett, hogy a nagybetűs hangulat, a nyomasztó atmoszféra, és persze a gusztustalan elváltozások ezúttal működni fognak. És működtek is, pedig Jeffrey A. Brown rendező egyáltalán nem mondható járatosnak a műfajban, hiszen ez volt az első rendezése. A film remekül példázza azt, hogy alacsony költségvetésből, komolyzenei betétek és mindenféle komolyabb CGI nélkül is lehet horrort alkotni, mégpedig úgy, hogy a hangsúlyt a drámára és a mondanivalóra helyezte. Ez nem egy popcorn mozi és nem is való azoknak, akiket kielégít az olcsó ijesztegetés vagy céltalan kaszabolás. Ez a film több ennél és mi ennek nagyon örülünk! Vágjunk is bele! A cikk spoilereket tartalmaz!

Adott nekünk tehát egy fiatal pár, Emily (Liana Liberato) és Randall (Noah Le Gros), akik a fiú szüleinek tengerparti házában szeretnének eltölteni egy kellemes hétvégét. Az idő már jóra fordult, de a strandszezon még messze van, így minden adott lehet egy kis páros mókázáshoz. Szereplőink meg is érkeznek a festői tájon lévő házhoz. Ragyogó napsütés, kellemes meleg, emberek pedig szinte sehol sincsenek. A kapcsolatukat árnyalja egy kicsit Randall, a jövőkép nélküli, felelőtlen és önző figura, aki még arra is rá akarja venni Emilyt, hogy tanulmányait félbeszakítva költözzön oda hozzá és „majd lesz valahogy”. Az ambiciózus, szorgalmas és komoly tudományos karrierre vágyó hölgy szíve természetesen nem dobban hatalmasat az ötlet hallatán, ám a még tomboló szerelemnek köszönhetően el tudja simítani magában ezt az egészet. Emilynek nincs sok ideje elmélkedni, ugyanis a nappaliból furcsa hangokat hall és egy különös idegent fedez fel. Miután barátját értesíti és kölcsönösen megijednek egymástól, hamar kiderül, hogy a ház mégsem üres, Randall apjának régi barátja Mitch (Jake Weber) is feltűnik feleségével Jane-el(Maryanne Nagel). Miután mindkét fél alaposan meglepődött a másik fél jelenlétén, megállapodnak, hogy közösen eltöltenek együtt egy kis időt. Emily természetesen nem örül ennek, aminek hangot is ad, de nincs más választása végül belemegy.

Itt most nem részletezném a további eseményeket, a történet és annak vezetése magáért beszél, ugorjunk is tovább a közös vacsora végére. Kiderül, hogy Jane halálos beteg és az utolsó napjait szeretné idilli környezetben tölteni férjével. A kellemes esti beszélgetés végén ugyan még iszogatnának kicsit, de elfogyott az összes alkohol. Randall felajánlja az idősebb házaspárnak, hogyha alkohol nincs, fogyasszanak együtt kábítószert, de csak kis mértékben, úgy biztosan nem lesz baj. Miután a két pár egymástól függetlenül alaposan kitárgyalja a kérdést, eldöntik, hogy lesz, ami lesz kipróbálják. A szer be is üt rendesen, ennek hatására elég könnyedén fogadják, az odakint fluoreszkáló tengerpartot és növényeket. Jane, akinek rendesen megártott a szer, ki is megy, hogy ott jól magába szívja a friss és szó szerint csillogó levegőt, megtapogassa a ragyogó anyaggal átitatott fákat, növényeket. Emily különös bűzre lesz figyelmes, Mitch pedig a csapból folyó vizet morzsolgatja, jelezvén, hogy valami megváltozott. Különös köd terül el a parton. Itt ezen a ponton úgy éreztem, hogy fogalmam sincs konkréten mit látok a képernyőn. A drog hatására hallucinálnak? Vagy tényleg valami történik velük? Különös, de remekül ábrázolt képsorok voltak ezek, a film egyik legjobban megkomponált része. Ezen a ponton értünk el ahhoz, hogy az addig idillinek és mondhatni csodásnak hitt kis kiruccanás átfordul a földi pokolba. Másnap délben a fiatal pár komoly fejfájással ébred, rosszul vannak, különös tüneteket produkálnak. Úgy dönt Emily és Randall, hogy lemennek a partra egy kicsit napozni és kiszellőztetni a fejüket. Randall rosszul lesz, majd visszarohan a házba, Emily pedig elalszik. Nem tudja mennyit aludhatott, de mire felébred Mitch már mellette ül, és zord tekintettel, nyilvánvalóan depressziótól szenvedve különös dolgokat mond a fiatal lánynak, majd felkel és elindul a vízbe egészen addig, amíg el nem tűnik és soha többet nem bukkan fel. Emily pánikba esik és a segítségére rohanna, ám pár lépésre a víztől valami undorító zselés trutyiba lép, körbe pillantva pedig észreveszi, hogy a halak és egyéb vízi lények különös deformációktól eltorzulva holtan hevernek a parton. Emily-t iszonyatos fájdalom járja át, majd lábát megvizsgálva észreveszi, hogy egy óriási húsevő féreg rágta be magát bőrébe és kúszik egyre beljebb és beljebb húsában. A pokol pedig elszabadul. De tényleg. Ami ezután következik, az valami egészen döbbenetes váltás.

Kapunk itt mindent, ami egy jó testhorrorba kell. Fogóval turkálnak a saját húsukban, fehérszemű kúszó félhalott emberek veszik üldözőbe főhőseinket, vagy éppen valami furcsa trutymós lénnyé változott egykori ember falja fel a másikat. Az éjszaka beálltával pedig minden csak rosszabb lesz, ugyanis a ködszerű fátyol ismét elterül a parton. A film egyik leghatásosabb jelenete, amikor Emily rádión segítség kér és egy ismeretlen tanácsokkal látja el, miszerint zárkózzanak be és szigeteljék be az ablakokat és az ajtókat. A köd közben a tüdejébe jut, kifújja, s újra belélegzi. A lány aggódva kérdezi, hogy miért, mi a veszély forrása? A köd? A recsegő, sípoló rádión keresztül pedig meg is érkezik a rövid, de annál hatásosabb válasz „Az nem köd”. Két fiatal főszereplőnk pedig így is tesz. Elzárkóznak egy idegen házba, ahol szigetelőszalaggal leragasztják az ajtókat és ablakokat, közben pedig a híradásokat figyelik. Kiderül, hogy a probléma nem lokális, hanem globális és az egész eddig ismert élővilág, köztük az ember is a halálán van, egy új életforma veszi át a helyét mindennek legyen az ember, növény vagy állat. Az időközben megsérült és legyengült Randall pedig egy alapos kagyló-polip-egyéb dolgok kihányása után szintén csatlakozik ehhez az új fajhoz…

A film végét és az egyéb csattanókat azért nem lőném le, bőven van puskapor ebben a történetben és összességében magasan felülmúlta az elvárásaimat, talán a lezárás okozott egy kicsit felemás érzést, de egy ilyen sztorit nem is igazán lehetne máshogy befejezni.

Összességében: ez egy remek film volt. Keveset tudtunk meg ugyan a karakterekről, de el tudta érni a film azt, hogy izguljunk értük. Végig lekötötte a figyelmet és folyamatosan fenntartotta a baljós és kellemetlen atmoszférát. ÉS nem győzöm hangsúlyozni amit korábban már írtam: Ez nem egy popcorn mozi! Itt nincsenek gagyi jump scare-ek, amitől kiugranánk a székből, aztán pár pillanattal később már majszolnánk is tovább a kukoricánkat. Nem. Itt szépen felépített történet, lassan adagolt feszültség van, a hatása alatt tart és egy betegesen feszélyező szorongást okoz. Elérte, hogy végig meglegyen a torok és gyomorszorító érzés, hogy képes legyen úgy kimozdítani a komfortzónánkból, hogy azt élvezzük is. Ajánlom azoknak, akik csak ismerkednek a testhorror műfajával, vagy éppen a jó sztori miatt gondolkodnak a filmen, de elriasztja őket a műfaj. Ne riasszon el senkit, annyira azért nem durva. Ja igen, ezek után nem vagyok hajlandó tenger gyümölcseit enni…

IMDb | mafab