Manapság legalább annyira nehéz jó horror-vígjátékot találni, mint igazán jó horrorfilmet. Sőt, talán még nehezebb is. Ez a nehézség talán abban az alapban keresendő, hogy a két alapjáraton egymástól különböző műfajt sikerül e tökéletesen elegyíteni, úgy, hogy az azért még nem csúszik át a színtiszta paródia kategóriába sem. Szerencsére az évek során többször is bebizonyosodott, hogy ez a fajta műfaj elegy nagyon is kifizetődő, és mára már számos klasszikusnak nevezhető film készült ennek jegyében. Lehet a számos siker annak is köszönhető, hogy pont a horror és a vígjáték az a két filmes műfaj, amik a maguk eszköztárával, de nagyon jól és élesen képesek rámutatni a komolyabb témákra is. Legyen szó személyes, lélektani, társadalmi, vagy politikai témákról, a korlátlan és kompromisszumot nem tűrő humor, és a finomkodást nélkülöző sötét, hátborzongató, és esetenként gyomorforgató horror tökéletes csatornaként szolgálnak mindezek kifejezésére. Hiszen éppen ezeken az eltúlzott és groteszk változatukban tudnak igazi valójukban, finomítás nélkül eljutni a nézőhöz. És amikor ez a két műfaj találkozik, abból csodálatos dolgok tudnak születni. Persze napjaink társadalmi és politikai légkörében a humor komoly pellengérre került, főleg, ha direkt ilyen témákkal is foglalkozik. Tim Story rendező The Blackening című filmje nem kisebb feladatra vállalkozik, minthogy a blaxploitation zsáner, és a fekete kultúrtörténeti elemek kifigurázásaként szolgáljon egy slasher környezetben.

Hét régi fősulis barát újra összeverődik egy hétvégére egy nagy faházba az erdő mélyén, amolyan évfordulós buli keretein belül. A jól ismert klisét persze többen is levágják a társaságból, de pár poén után már nem is veszik annyira komolyan. A társaságban megvannak a kisebb személyes feszültségek, amik miatt már biztos, hogy a hétvége nem lesz eseménytelen, de nem feltétlen olyan értelemben, mint ahogy azt elsőre gondolták. A srácok a pincében rátalálnak egy első ránézésre picit rasszista sztereotípiákra építő társasjátékra. Ezen még hamar túl is tennék magukat, amíg a játék kis fekete figurája nem kezd el közvetlenül hozzájuk beszélni, személyesen megszólítva mindenkit. Ekkor válik ugyanis világossá, hogy a kis baráti társaságot egy őrült gyilkos pécézte ki magának, aki valamiért alaposan meg akarja leckéztetni hőseinket. És a gyilkos most játszani akar. A többiek nem tehetnek mást, mint belemennek a játékba, ha túl akarják élni az éjszakát.

Tudom, hogy mik lehetnek az első gondolatok, amikor az ember először rátalál erre a filmre. „Jaj istenem, már megint egy fekete propaganda film, ami fullba tolja a politikai korrektséget, és a fehéreket csak ostoba negatív sztereotípiákként ábrázolja!” Nem tagadom, ezek a félelmek bennem is felmerültek, és sajnos nem alaptalanul, ha korunk filmgyártására gondolunk. Viszont talán ez az, amit egyből a legelején le kell szögeznünk, hogy erről hálistennek szó sincs. Természetesen minimális ércelődések itt is előkerülnek, de a film nagyrészt teljesen politika és faji kérdés mentes. Ez pedig iszonyat nagy felüdülés volt. A hőseink egytől egyig feketék, csak pár fehér mellékszereplőnk van, de ez sem a propaganda jelleg miatt van, hanem azért, mert egy fekete baráti társaság szemszögéből tapasztaljuk az eseményeket. Ők vannak a fókuszban, és így velük együtt az afroamerikai kultúra is. A karakterek nagyon belemennek a főbb vagy akár elcsépeltebb fekete szubkultúrát érintő kérdésekbe és sztereotípiákba, és egyben mindezt parádésan ki is figurázzák. Akár a polgárjogi mozgalmak, akár a rapper vagy gengszter sztereotípiák, akár a fekete filmek és tévé műsorok, de még a nagyon apró takaréklángra vett aktuálpolitikai utalások is megkapják a magukét. A film egyszerre be is mutatja nekünk ezeket a témákat minden pozitív és negatív tényezőjükkel együtt, és aztán még rendesen viccet is csinál belőlük. Azt meg már meg sem kell említeni, hogy a horrorfilmek feketékre vonatkozó kliséi is szépen előkerülnek.

Az alapszituáció teljesen sablonos. Egy baráti társaság elvonul egy erdőmélyi víkendházba és egy őrült maszkos gyilkos vadászni kezd rájuk. Egy horror-vígjáték esetében nem is kell, hogy egy eredeti alapfelállással rukkoljunk elő, és ez itt amúgy is csak keretként szolgál a fentebb említett kulturális témák poénba ágyazására és a karakterdinamikák megteremtésére. Mert ezt a filmet igazából a szereplői viszik el a hátukon, és e tekintetben jóformán mindenki nagyon jól helyt áll. Talán kettő vagy három olyan karakter van, akit tényleg idegesítőnek, vagy feleslegesnek tudnék nevezni, de a többiek viszont mind nagyon jól meg lettek írva, és eljátszva. Szinte mindenki szimpatikus és kedvelhető, és páran közülük igazán szórakoztatóak. Nem egysíkú papírmasé figurákat kapunk, hanem valódi háromdimenziós karaktereket, akiknek mind megvannak a sajátos személyiségjegyeik és jól elkülöníthetőek egymástól. Van, aki csak klisékből építkezik, de még így is el tudják érni azt, hogy kedveljük ezt a társaságot, és izguljunk értük. Na meg persze együtt nevessünk velük pár abszurd állatságon. És ami emellett a film egy másik nagyon fontos eleme, hogy tényleg vicces. Nem azon az igazán hasfalszaggató, háztetőt leüvöltően vicces értelemben, de a film igenis vicces és szórakoztató. A poénok jók, nincsenek túltolva, vagy unásig ismételve, és szerencsére nem csak a fentebb taglalt kulturális témák kiparodizálásából állnak. Nagyon sok helyzetkomikumot és börleszkbe illő véres gegeket kapunk, amiken tényleg jól esik röhögni. Az alkotók nagyon jól tudták, hogy hogyan használják az adott szituációkat, a helyszíneket, vagy a jellegzetesebb karakterpillanatokat, és erre építették fel a poénok nagyját. Jól vannak időzítve, és amikor valami nagyon betalál, az tényleg üt. Max annyi negatívumot lehetne e tekintetben felhozni, hogy a végeredmény nem olyan maradandóan vicces, hanem tényleg csak egy alapszinten szórakoztató kis vígjáték. Tehát senki ne várjon egy Trópusi vihar szintet. Pedig ha a készítők egy kicsit bátrabbak lettek volna, és hagyják, hogy jobban elguruljon az a gyógyszer, akkor ez talán egy sokkal emlékezetesebb film lett volna.

A karaktereket dicsértem, de velük szemben a gyilkos már sajnos nem ennyire érdekes figura. Egyáltalán nem emlékezetes, és bár kezdetben, amikor még a társasjátékon keresztül szól hőseinkhez – kicsit ilyen Jigsaw szerűen – akkor még érdekesnek is tűnt, de amikor már aktívabban is kiveszi a részét a buliban, akkor már fájdalmasan semmilyen lesz. Egyedül a film végi nagy leleplezés után válik tényleg érdekessé, és ott tényleg ki is hozzák belőle a maximumot, de előtte nem nagyon van jelenléte. És itt talán behúzhatok egy fekete pontot a kiszámíthatóság vádpontjában, mert én például elég könnyen kitaláltam, hogy ki lesz itt a hunyó. Lehet, hogy ez másoknak nem lesz feltétlen egyértelmű, de a film a valódi gyilkos személyét illetően nem erőlteti meg magát a rejtegetés tekintetében. A tipikus „vörös heringnek” szánt karakterek is nagyon átlátszóak. Ám a végeredmény ezzel együtt is izgalmas, szórakoztató, és a gyilkos indítékai is érthetőek és jól megalapozottak. A bátortalanságot viszont ismét előhoznám, mert karakter elhalálozások tekintetében nagyon keveset kapunk, és a fontosabb szereplőket nagyon védi a sztori. Pedig attól még, hogy egy horror-vígjátékról beszélünk, attól még nyugodtan meg lehetne ölni több és fontosabb szereplőt is, hogy azért érezzük a dolgok súlyát.

Mindezekkel együtt a The Blackening így is az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb horror-vígjátéka, ami egyáltalán nem fogja megváltani a világot és a műfajt, de egy kellemes másfél órás kikapcsolódást tud nyújtani az ilyen poénokra vevő nézők számára. Mindenképpen érdemes tenni vele egy próbát, hátha valaki még az új kedvencét is megtalálhatja benne.

IMDb