Rendkívül különbözőek vagyunk, mi emberek. Mások a fizikai adottságaink, szellemi kapacitásunk, más dolgokért lelkesedünk, mást szeretünk, különböző dolgokat tartunk szépnek vagy éppen vonzónak. Ezen sokszínűség ellenére azonban mégis rengeteg mindenen osztozunk. Ilyenek a félelmek is. Bár ezek legtöbbször tapasztalások útján, egyedi körülmények között, velünk együtt fejlődnek, létezik egy igazán ősi, elemi félelem, amit mindannyian jól ismerünk. Életünk bizonyos szakaszaiban féltünk a sötétben. Őseink fóbiája ez, hiszen a sötétben, az ismeretlenben a halál leselkedhet. Elég egy rossz mozdulat, egy árulkodó hang és biztonságosnak hitt otthonunk a koporsónkká is válhat. Ezért igyekeztek kívül tartani a sötétséget és azokat, akik benne éltek. A fény, a tűz, az otthon melege. Ismerős fogalmak, amikhez valamilyen szintű biztonságérzetet társítunk. A sötétség azonban örök. Gyermekként tudjuk ezt igazán átérezni. A fény idővel eltűnik és nekünk meg kell próbálnunk szembenézni a sötéttel. A szobánk azonban a fényesség elmúltával megváltozik, mutálódik. A kedvelt játékaink arcára gonosz vigyor kerül, a székünkben egy fantom üldögél és néz ránk üveges tekintettel, a sötét körbevesz, átölel és csak takarónk alatt lehetünk teljes biztonságban. Ezt a leckét mindannyian megtanultuk korai éveink alatt. Azonban mi történne akkor, ha a székben időző fantom nem csupán élénk fantáziánk szüleménye lenne, ha a sötétség eleven és lélegző lényként ölelné körül a gyerekeinket, ha nem tudnánk előle elmenekülni, hiszen mindenhol megtalál, utolér és elragad magával. Pontosan ezzel a gondolattal játszott el ’73-ban megjelent novellájában minden idők legsikeresebb horrorírója, Stephen King is. A Mester The Boogeyman című írása egy pszichiáter és egy betege közti beszélgetésben mesél el egy hátborzongató történetet, egy kellemes csavarral felforgatva a jól ismert kliséket – ez az írás később, 1978-ban, az Éjszakai műszak című novelláskötetben is helyet kapott, ami nálunk is elérhető – és ez a rövid sztori szolgált alapul egy azonos című, közelmúltban debütált filmalkotásnak is.

A novellával ellentétben itt a pszichiáter, Will Harper (Chris Messina) és lányai, Sadie (Sophie Thatcher) és Sawyer (Vivien Lyra Blair), kálváriáját követhetjük figyelemmel. A családot szörnyű veszteség érte és ebből próbálnak éppen felépülni, azonban valami beköltözik az otthonukba és egyre jobban jelét adja annak, hogy ártó szándékkal érkezett. Kezdetben csak a kis Sawyer látja a lényt, de idővel mindannyian kénytelenek szembe nézni a fenyegetéssel, mivel a menekülés nem lehet valós opció a számukra…

Rob Savage, angol rendező munkája kellemesen képes tovább fűzni King történetét, de amiben jó, azzal gyakorlatilag el is veszi az eredeti novella élét. Az írott alapanyag azért is hatékony, mert többet bíz a képzeletre, sokkolóbb a végkifejlete és így a hatása is emlékezetesebb. A film kénytelen kitölteni a valamivel több, mint másfél órás játékidejét. Alapvetően feleslegesen, mivel az igazat megvallva ez a történet egyszerűen novellaként és egy abból készült rövidfilmként képes igazán működni, közel sem egész estés alkotásként. Egyszerűen nincs benne annyi tartalom. Ez nem baj, de tudni kell helyén kezelni a sztorit és annak mélységeit. Ez pedig a film alkotóinak nem sikerült maradéktalanul. El kell mélyíteni a karaktereket, ahhoz, hogy kötődést tudjanak velük kialakítani a nézők, ehhez pedig háttértörténet kell – és játékidő – ezért megkapjuk a gyász fájóan ismerős érzését és az alapkonfliktust is e köré építik a filmesek. Ez jó döntés is lehetett volna, hiszen a gyász feldolgozásának fázisai, a bűntudat vagy a fájdalom, mind-mind remek alapot nyújthatnak egy mély, metaforikus mozihoz.

Ebben a filmben viszont ez szinte egyáltalán nem működik. A „szellemidézés” vagy a lezárás erősen megkérdőjelezhető „túlvilági segítsége” sokkal inkább beleerőszakoltnak és idegennek hat, mintsem a történet szerves részének. Az entitás is sokkal direktebb, mint az eredeti műben és többször is van jelen, ami szintén nem tesz jót az alkotásnak. Sokkal többet mutat, mint amennyit kellene. Nem bízza a nézők képzeletére a sötét foltok kitöltését ezáltal a rém is elhalványul, megfoghatóvá és sebezhetővé válik. Ez pedig súlyos hiba, olyan, amin sem a rendezés, sem pedig a színészi játék nem tud javítani, annak ellenére sem, hogy mindkettő korrektnek tekinthető.

A The Boogeyman sajnos egy középszerű alkotás lett, aminek ismét sikerült bebizonyítania, hogy néha a kevesebb jóval több. El tudom képzelni, hogy megtalálja a célközönségét, hiszen egy tinédzser randira tökéletes horrorfilm lehet, de maximum oda. Felejthető alkotás, ami többnek akar látszani, annál, mint ami. Egy középszerű családi dráma és néhány jumpscare, amit Stephen King nevével talán majd el lehet adni. Nem, nem lehet…

IMDb