Richard Kelly örökre beírta magát a filmtörténelembe Donnie Darko című 2001-es művével, mely azóta sokat idézett kultfilmmé vált. Második mozgóképes alkotása, A Káosz birodalma már nem örvendett akkora sikernek, az író-rendező ezt követően rukkolt elő harmadik, és azóta egyelőre utolsó filmjével, mely jelen cikkünk tárgya.

1976-ot írunk, Norma (Cameron Diaz) és Arthur Stewart (James Marsden, az X-Men filmek Küklopsza) csendesen éldegélnek nyugodt kis kertvárosi otthonukban, kisfiukkal, Walterrel együtt. A tanárként dolgozó nő, és a NASA kötelékeiben tevékenykedő férfi egy reggel rejtélyes csomagot kap egy idegentől, melynek tartalma egy különös doboz, aminek közepén egy nagy piros gomb van. A megnyerő modorú, de ijesztő külsejű Mr. Steward (Frank Langella) ígéretéhez híven, délután meglátogatja Normát, hogy elmondja neki ajánlatát, mely így szól: a házaspárnak 24 órája van, hogy megnyomja a piros gombot, és ha ezt megteszik, két dolog fog történni. Az egyik, hogy kapnak egymillió dollárt készpénzben, a másik, hogy valahol a világon egy számukra ismeretlen személy meghal. A szituáció megannyi logikai és morális kérdést vet fel Normában és Arthurban, döntésük pedig egy sor elkerülhetetlen következménnyel szembesíti őket.

A történet eredetileg Richard Matheson Button, Button című novellájaként jelent meg 1970-ben, melyet először az Alkonyzóna egyik epizódjában adaptáltak mozgóképre 1986-ban. Kelly személyes élmények által is ihletett 2009-es újragondolása nem aratott túl nagy sikert a kritikusok és a mozinézők körében sem, sőt, utóbbiak a lehető legrosszabb F-értékelést adták rá a CinemaScore felületén.

Különös, hogy a film ennyire képtelen volt rezonálni a nézőivel, mert alapvetően egy az első pillanattól kezdve nyomasztó és hidegrázósan sejtelmes thrillerrel van dolgunk. A hangulatot már az első percekben megalapozzák, amikor Norma az óráján Jean-Paul Sartre Zárt tárgyalás című művét elemezi diákjaival. A darabban három halott beszélget a pokolban az örökkévalóságig, miközben mindegyikük akar valamit a másiktól, de soha nem kaphatják meg azt. Az órát azzal szakítja félbe egy tanuló, hogy megkérdezi Normát, miért sántít. A fiú addig piszkálja a nőt, míg az meg nem mutatja csonka lábfejét, mely egy baleset és az orvosi hanyagság eredménye. A kissé szépiás, pasztell színek csak fokozzák a nyugtalan hangulatot, mely Mr. Steward színrelépésével és ajánlatával emelkedik meg igazán.

A szörnyen összeégett arcú férfi kimért udvariassága, Frank Langella precíz alakításában, sokakban kényelmetlen érzéseket kelthet - és valószínűleg kelt is. Ahogy a cselekmény halad előre, olyan érzésünk lehet, hogy egy hetvenes évekbeli paranoiathrillert nézünk - és nem is járunk túl messze az igazságtól, csupán az évtized nem stimmel -, ami aztán lassan átfordul valami másba. A háttérben eközben az első Mars-expedíció eseményei zajlanak, amikor is a Viking nevű űrszonda képeket és adatokat küld a Földre a NASA-nak. A cselekményről ennél többet nem szeretnék írni, minden egyéb információ csak rontaná az élményt, érdemes személyesen utánajárni.

A film egyébként nem igyekszik nézője szájába rágni a hogyanok és miértek részleteit, kicsit megdolgoztatja az agyunkat, erősítve ezzel A doboz világának titokzatos, zavaros működését, és talán ez az egyik oka annak, hogy nem túl sokan vannak, akik szeretik. Helyenként egészen váratlan vagy éppen sokkoló megoldásokkal él, mely után nem meglepő, ha egyesekben nem marad más, csak tehetetlen düh, esetleg zavarodottság, hogy ennek mégis mi értelme volt? Pedig a film igenis tart valahová, Sartre műveinek és filozófiájának többszöri megidézésével húzza alá a bűn és bűnhődés, a kapzsiság és embertársaink felé való közömbösségünk kérdéseit. Olyan választási lehetőségeket kínál, melyek először bűnösségükben is csábítók, utána már csak borzalmas és rettenetes között lehet dönteni.

A színészek hozzák, amit kell, Cameron Diaz meglepő lehet ilyen szerepben, de megbirkózik vele, még ha lehet, hogy akadt volna nála jobb választás is. A prímet persze Frank Langella viszi, aki egész egyszerűen félelmetes a szerepében, remek karakterszínész. A zene finoman, sejtelmesen gonoszul hömpölyög a háttérben, nem túl feltűnő, de működőképes, ám amint megszólal a fő szólam, az több, mint hatásos, remekül el lett találva. A fényképezés lassú, távolságtartó, erősíti a film rideg atmoszféráját.

A doboz tehát egy kissé alulértékelt alkotás, holott némi figyelemmel össze lehet rakni, hogy mi is történik, és még plusz jelentéstartalmakat, megfejtéseket is lehet hozzá barkácsolni, a hangulata pedig egészen kitűnően baljós és nyomasztó. Ha harminc évvel korábban készül, akkor talán ma már kisebb kultusz alakult volna ki körülötte. A creepy nyitottabb rajongóinak mindenképpen ajánlott a megtekintése, így tizenkét év után megérdemelné, hogy felfedezzék az ínyencebbek.

IMDb | mafab