A zombik már a mozi hajnala óta is számtalan téma allegóriájaként szolgáltak a filmvilágban. Egészen az eredeti, haiti vudu mítosz féle élőhalottaktól kezdve a Romero által megteremtett és mára közismertté vált emberhúsra éhező, járkáló halottakig, mind tökéletes megtestesítőként szolgáltak olyan témáknak, mint például a rabszolgaság, a fogyasztói társadalom, a rasszizmus, szexizmus, osztályharc, és még sorolhatnánk. Talán elsőre nem is mondanánk meg róla, de maga a zombi egy egyszerűségében is egy nagyszerű teremtmény, ami mintha tényleg csak az emberiség sötét és szégyellnivaló oldalára világítana rá. Egy igazán zsigeri és elkeserítően elfajzott, kiüresedett és elveszett oldalunkat tárja elénk, ami jobban belegondolva, talán sokkal félelmetesebb lehet bármelyik rémségnél is. Ezért nem is csoda, hogy annyi társadalmi téma talált kifejeződésre ezekben a járkáló hullatömegekben. Persze mára már a zombifilmeket, és a bennük feldolgozott témákat is annyira agyonhasználták, hogy nem csoda, ha az emberek már kételkednek benne, hogy képesek lennének bármi újat mutatni. Ám akkor azért mindjárt érdekesebbé válik a helyzet, amikor egy olyan rendkívüli szerzői filmes rendező nyúl hozzá a témához, mint Jim Jarmusch.
A békés, amerikai kisvárosban, Centerville-ben különös dolgok kezdenek történni. Először még csak a médiában is bejelentett, a bolygót érintő nem túl biztató természeti események következményeit észlelik, mint például a túl kései sötétedés, és a hold furcsa izzása. Majd rövidesen pedig a holtak is szép lassan elkezdenek feléledni, és a kisváros lakosságára támadni. A helyi rendőri szervekre (Bill Murray, Adam Driver, Chloë Sevigny) vár a feladat, hogy megpróbáljanak kezdeni valamit a helyzettel, de a város lakosai sem ülnek mind ölbe tett kézzel. Ám közülük is sokan a zombi-apokalipszist hétköznapi nyugalommal és rutinnal kezelik.
Jim Jarmusch neve nem véletlenül vált napjainkra már külön fogalommá, amit színes filmográfiája is díszesen példáz. Elég csak olyan címeket megemlíteni, mint a Halott ember, Törvénytől sújtva, Szellemkutya, Kávé és cigaretta, Hervadó virágok, Halhatatlan szeretők, vagy a Paterson. Ezeknek a filmeknek főbb témái közé tartoznak a létfilozófia főbb kérdései, az élet, mint egy hatalmas és varázslatos utazás, a szellemi élet megtalálása, valamint a halál és az elmúlás. Témáik mellett ezeket a filmeket erősen jellemzi még a rendező sajátos stílusvilága, ami egyszerre retro-ba hajló, vagány, kicsit elvont és művészi, néha pedig már álomszerűnek is mondható. Emellett még nagyon fontos az az egyedi látásmód, ahogy Jarmusch szemléli a körülöttünk lévő világot, és ahogy ezt elénk tárja filmjein keresztül. Mivel Jarmusch egy erősen szerzői filmes, így művei is nem kicsit tekinthetőek rétegfilmeknek, amik természetesen nem valók mindenkinek, de aki ráérzett az ízükre, az fantasztikus élményekkel, és esetenként, tanításokkal is gazdagodhat. Éppen ezért is adott okot bizonytalan szemöldökráncolásra az a hír, hogy a rendező egy zombifilmet fog készíteni. Bár Jarmusch korábban már a vámpírokkal elég jól elboldogult, azért a zombik jóval kevesebb kreatív mozgásteret biztosítanak, még ha számításba is vesszük a fentebb taglalt témákat. Ám épp az említett témák azok, amik jó lehetőségeket is biztosíthatnak Jarmuschnak, hogy így továbbítsa gondolatait, egyúttal a zombifilmes zsánert is kiforgatva a megszokott keretei közül. Bár már a film alapvetésében is kicsit kilóg a rendező filmográfiájából, a különbségek ennyinél nem állnak meg.
Amit az elején le kell szögeznünk, és amire számítani is lehet a rendezőtől, hogy A holtak nem halnak meg egyáltalán nem egy ijesztő, vagy félelmetes film. Még a gore is eléggé elhanyagolható mennyiségben van jelen. Ez a film egy színtiszta szatíra, és a rendezőhöz mérten nem a zombikra, a vérengzésre, vagy az ijesztgetésre helyezi a hangsúlyt, hanem a mondanivalóra, jelen társadalmunk kifigurázására és a szereplőkre. A film erősen él a groteszk és az abszurd humor módszereivel, és ezt hallva talán evidens is lenne, hogy sokan olyan zombis horror-vígjátékokhoz kezdjék hasonlítani, mint a Haláli hullák hajnala, a Zombieland, Az élőhalottak visszatérnek, vagy akár a Hullajó. Ám erről szó sincs, A holtak nem halnak meg nem is állhatna távolabb a felsorolt produkcióktól. Jarmusch humora és történetvezetése fényévekkel elüt az átlagnéző számára megszokott fogásoktól. A történetet és a cselekményt lassan, komótosan építi fel, hagy időd a szereplők és a környezet megismerésére. A humor ehhez hasonlóan szintén lassú, és egy kicsit sem harsány, inkább ízlésesen és szellemesen élcelődős, máskor viszont pedig valóban fárasztó egy kicsit. Vannak így is nagyszerű és vicces pillanatok, de kell egy sajátos ízlésvilág, hogy az ember be tudja fogadni ezt a fajta humort. És emellett a cselekmény sem fogja megkönnyíteni a dolgunkat. Annak ellenére, hogy egy zombi-apokalipszisről van szó, meglepően kevés érdemi dolog történik. Nagy akciókra meg pláne ne számítson senki. Az események lassan csordogálnak, komótosan haladnak előre, de mindez olyan lassan és viszonylag érdemi esemény nélkül történik, hogy egy idő után már azt érezzük, hogy a jelenetek ólomlábakon vánszorognak egymás után. Itt maximálisan a szereplők közti interakciókra helyeződik a fő hangsúly. Továbbá – ami egy elég jó húzás volt - itt a zombik támadását ténylegesen az átlagemberek szemszögéből figyelhetjük meg, és a lakosság úgy is viszonyul az egészhez, mintha egy átlagos, mindennapi probléma lenne. Szép lassan tudomásul veszik a dolgot, a kezdeti hitetlenkedés után elfogadják, hogy itt bizony zombik tizedelik a népességet, és mindezt hihetetlen nyugalommal veszik. Persze a kritikus pillanatokban eluralkodik rajtuk a félelem, de alapjáraton senki sem akad ki, senki sem kap pánikrohamot, hanem mindenki rezignáltan veszi tudomásul a helyzetet, és úgy is viselkednek szinte minden szituációban. Ez rengeteg poén faktort is tud biztosítani, de ebből is következik, hogy túl sok izgalomra nem is érdemes számítani. De a rendező ezzel is egy társadalmi jelenségre világít rá, amikből pedig bőven találhatunk egyértelmű allegóriákat és utalásokat a filmben.
És itt jön be az a momentum, hogy a filmnek jó pár dologgal kapcsolatban van mondandója, ám ezt néha túl direkt módon és szájbarágósan intézi. Jarmusch rendesen gorcső alá veszi a jelenkor társadalmának minden negatív tényezőjét. Terítékre kerül a végletekig elbutult fogyasztói társadalom, az internetet és okostelefonjaikat vakon követő tömegek, a globális felmelegedés és annak elbagatellizálása és az emberek egymástól való elidegenedése. Ám ezeket lehet szépen, finoman is bemutatni, vagy pedig enyhén otromba és suta módon a képünkbe tolni. Ezzel kapcsolatban is vannak jó ötletek, mint például az, hogy a zombik részben megőrizték még az emlékeiket a múltjukból, és azokhoz a dolgokhoz kötődnek, amiket emberként is szerettek, ezért folyamatosan márkák és különböző élvezeti cikkek neveit hajtogatják. Az olyan direkt képek viszont mint az éjszaka sötétjében világító okostelefonjaikat, ipad-jeiket és iphone-jaiakt a kezükben szorongató élőhalottak vonulása, akik folyamatosan olyan szavakat hajtogatnak, mint wifi, meg bluetooth, persze érthető lesz, de kicsit otromba is. Szintén beszédes a film első felében, amikor a híradók folyamatosan számolnak be arról, hogy a bolygó kimozdult a forgástengelyéből és ennek beláthatatlan természeti következményei lesznek, de a „hivatalos” források és a vezetői rétegek ezeket folyamatosan cáfolják, mondván, hogy ezek csak valótlan rémhírterjesztések. És bár a mondanivaló tényleg több mint jelentős, a tálalás viszont túlságosan erőltetetté válik. Erre jó példa még a befejezés is, ahol konkrétan a szánkba rágják a tanulságot. Tehát Jarmusch szándéka és elkötelezettsége, hogy segítsen rávilágítani a saját földi poklunkra, végig érthető, de annak megvalósítása eléggé sutára sikeredik sok esetben. Bár ki tudja, lehet ezt is egy kritikának szánta, hogy a mai nézőknek muszáj az információkat a szájukba rágni, hogy felfogják. Belőle még ezt az olvasatot is ki lehet nézni. Az meg külön tetszetős és fontos momentum, hogy egy „zombi-apokalipszisről” szóló film végkicsengése, akármelyik olvasatot is nézzük, egyáltalán nem pozitív.
Ami viszont még külön emeli a film fényét, az a kisvárosi miliő és életvitel hiteles ábrázolása, és az a rengeteg szereplő, akik megtöltik ezt az álmos és a nagyvilágtól elkülönülő kis mikroközösséget. Ezen a ponton pedig megint elérkezünk egy olyan elemhez, amit lehet egyszerre negatívumként és pozitívumként is tekinteni. Mert ugye a film rengeteg szereplővel és történetszállal dolgozik. És épp ezért is neveztem őket végig következetesen szereplőknek, mert ezek nem karakterek. Itt nincsenek karakterek. Jarmusch megtöltötte a filmjét egy csomó tehetséges színésszel, akiknek egy része már nem is először dolgozik együtt a rendezővel. Itt van nekünk Bill Murray, Adam Driver, Tilda Swinton, Chloë Sevigny, Tom Waits, Danny Glover, Steve Buscemi, Caleb Landry Jones, Selena Gomez, Iggy Pop, és még sokan mások (itt kell megemlíteni, hogy Bálint Eszter is játszik a filmben, Fern szerepében tűnik fel- szerk.). Ám ebben a filmben mindegyikük egytől egyig jóformán saját magát, vagy saját maga karikatúráját játssza. Mindegyik szereplő az alaptulajdonságaiban, és a többiek általi megítélése vagy a valós személyükre, vagy pedig korábbi, ikonikus szerepeikre való reflektálásokból épül fel. Erre talán Driver, Swinton és Waits a legjobb példák, de azért Iggy Pop is megér egy misét kávéért sóvárgó zombiként. Jarmusch viszont még így is remekül vezeti színészeit és valódi kémiát tud felépíteni közöttük. Így még a monoton események ellenére is valamennyire azért élvezetes együtt látni ezeket az embereket, és figyelni az egymással való interakcióikat.
A holtak nem halnak meg-el Jarmusch készített egy filmet, amiben szokásához híven fontos és égető témákra akarja felhívni a figyelmünket, de a megvalósítás tekintetében egy kicsit suta produkció született meg, ami nem csak önmagában, de a rendező életművében is kicsit ingatag lábakon áll meg. Ám még így is egy jó kis filmről beszélhetünk, aminek témafelvetései valóban fontosak, de kellő befogadásához rengeteg türelem és megértés szükségeltetik, valamint nem kevés jártasság Jim Jarmusch filmográfiájában és filozófiájában.
6/10