Nem nagy reményekkel ülök le megnézni olyan horrorfilmeket, amiknek a szinopszisában azt látom, hogy egy család elköltözik egy szokatlanul olcsó házba. Azt hiszem, ezt az alműfajt már kellőképpen kiaknázták, és egy-két kivételt leszámítva sajnos a végeredmény a legtöbb esetben igencsak kiábrándító és sablonos. Éppen ezért úgy voltam vele, hogy rendben, megnézem ezt a The Devil's Candy-, aztán majd írok valamit. Nos, az igaz, hogy írni fogok valamit, de végre ez egy nagyon pozitív valami lesz.

Ahogy mondtam, egy teljesen átlagos szituációból építkezik ez a horror, tehát kapunk egy furcsa, kicsit sem bizalomgerjesztő hapsit, akinek az egyetlen jó tulajdonsága, hogy szereti a metált. Majd láthatjuk, ahogyan segít anyucinak leesni a lépcsőről, mivel az a drága lélek nem szereti a hangos gitárriffeket. Jó, mondjuk nem igazán tudom, hogyan lehetne halkan nyomatni fullba a metált, szóval van némi igaza Raynek, hogy felháborodott, bár nem éppen így kellett volna kifejezni az egyet nem értését. Mondjuk nem csoda a túlkapás, mert Ray hangokat hall, ami még inkább mutatja nekünk, hogy jobb, ha hagyjuk őt nyugodtan szaggatni a húrokat. Ezt követően megismerkedhetünk a Hellman családdal. Apuka festő, és úgy néz ki, mint egy tetovált metál-Jézus, a kislánya pedig egy mini, kábszermentes Courtney Love. Anyuka pedig pont olyan, mint egy rockerfeleség, aki már leállt az anyagról, és kezd benőni a feje lágya. Szóval a metálfamília megnézi a házat, és ugyan kissé aggasztja az anyukát az épület múltja, de némi vonakodás után Jesse meggyőzi feleségét, és megveszik a házat. Mint tudjuk, itt kezdenek el majd rosszra fordulni a dolgok, Jesse is suttogásokat kezd el hallani, és igen döbbenetes dolgokat fest, aztán pedig elszabadul a földi pokol. Tudjátok, csak a szokásos - vagy mégsem?

Szóval kezdjük ott, hogy rock- és metálzene-rajongóként már megalapozták a számokkal a hangulatomat, amit csak erősítettek a karakterekkel. A legtöbb ilyen filmben a család egyik vagy másik tagja elég idegesítő, de az sem ritka, hogy senkivel nem lehet azonosulni, mert annyira irritálóak. Ebben a filmben viszont nagyon szimpatikus mindenki, és nincsenek égbekiáltóan idióta reakcióik sem, amiktől fogtam volna a fejem, hogy jajj, ne már. Persze vannak kisebb kilengések, de legalább megy alatta a metál, így el tudják terelni a figyelmemet. Ráadásul végre sikerült egy hiteles apa-lánya kapcsolatot megalkotni, ami az egész film gerincét adja.

Az alapszituáció ugyan nagyon hasonló ezer, meg ezer horrorfilméhez, ám mégsem azt hozták ki belőle az alkotók, amire alapvetően számítanánk, és ez nekem baromira tetszett. Adtak egy teljesen más töltetet az egésznek, és végre nem rágják a szánkba a látottakat. Nincsen beledöngölve a fejedbe, hogy tessék, ez az igazság, hanem rád bízzák, hogy eldöntsd, te mit akarsz hinni. Két eredménye lehet ennek a dolognak. Az egyik az, hogy a sok megválaszolatlan kérdés miatt idegbajt kap a néző, mert nem lesz érthető sem a sztori, sem a motiváció, és emiatt a film teljesen elveszik. A másik pedig az, hogy ugyan a kapukat becsukták, de az ablakokat résnyire nyitva hagyták a nézőknek, amitől beáramlik pont annyi fény, ami megvilágítja nekünk a lényeges kérdéseket, a végső döntést pedig ránk bízzák. Na, a The Devil's Candy az utóbbi kategóriába tartozik, mert több magyarázata is lehet a látottaknak, és bármelyiket választjuk, már nyertünk.

Amit pedig még mindenképpen ki kell emelni, az a látványvilág. Mint mondtam, Jesse festő, és bevonnak minket az alkotás folyamatába, amik olyan intenzitást adnak a látottaknak, hogy szinte érezzük a festék szagát, és a vászon lüktetését az ujjaink alatt. Olyan szépen váltakoznak egyes jeleneteknél ezek a képek, hogy ugyan a gyilkosságból nem látunk semmit, de nem is kell. Pontosan úgy kavargunk mi is, ahogyan a vörös festék és a vér látványa váltakozik. Esküszöm, ezek a részek már-már művészinek mondhatóak.

A pszichológiai vonal is rendben van a filmben, amit ügyesen kevernek a vallásos misztikummal, ám sajnos az utolsó 10 perce miatt nem lehet azt mondani a filmre, hogy tökéletes. A végével nem vagyok kibékülne, pedig a legutolsó képkocka szintén gyönyörűre sikeredett, de ami előtte volt, az rontotta az egész film kiteljesedésének tényét. Annyira meg kellett volna lépni pár dolgot, annyira adta volna magát sok minden, már éreztem, hogy na végre, ez az, amire vártam, és akkor visszahőköltek. Nagyon sajnálom, hogy végül visszatáncoltak a készítők, mert tényleg csak az a 10 perc hiányzott a teljes elégedettségemhez.

Sean Byrne már 2009-ben csinált nekünk egy szintén nagyon merész és újító filmet, amikor letette az asztalra a The Loved Onest. Szerencsére ott folytatta, ahol abbahagyta: választott egy sablonos történetet, amit aztán sikeresen megreformált. Hiteles karakterábrázolás, jó környezet, kiváló színészi munka (Ethan Embryt és Pruitt Taylor Vince-t külön ki kell emelni), művészi ábrázolásmód. Nem mondom azt, hogy mindenkinek tetszeni fog ez a film, sőt valószínűleg lesznek fanyalgói, de én úgy vélem, ez egy kiváló, igazán művészien megoldott horror, ami sokszor úgy néz ki, mint egy megelevenedett festmény. A zenéje és téma miatt pedig minden metál- és rockrajongónak kötelező, mert ők garantáltan élvezni fogják. Van benne egy jelenet, amiben keményebben zúznak szét egy gitárt, mint Pete Townshend. Kell ennél többet mondanom? :D

8.5/10

IMDb | mafab || magyar felirat