H. P. Lovecraft helye megkérdőjelezhetetlen a horrorszerzők panteonjában. Kétségtelen, hogy munkássága nélkül ma a horror műfaja nem az lenne, ami, megszámlálhatatlan világklasszis író, filmrendező és képzőművész hivatkozik rá legnagyobb hatásaként. A lovecrafti világ elemei – a megnevezhetetlen borzalom, az ember legősibb félelmeit felkeltő motívumok, a Régi Istenek mitológiája – a populáris kultúrába is elválaszthatatlanul beépültek. Lovecraft a szavak igazi mestereként el tudja érni, hogy mondatai az emberi psziché legmélyebb rétegeibe hatoljanak – éppen ezért műveit véleményem szerint nem könnyű filmvászonra átültetni. Születtek gyengébb, középszerű próbálkozások, és néhány hatásos darab is. Elöljáróban elmondhatom, hogy Daniel Haller rendező eme 1970-es darabja szerencsére az utóbbi kategóriába tartozik.

Ez részben annak is köszönhető, hogy Curtis Hanson, Henry Rosenbaum és Ronald Silkosky forgatókönyvírókkal egyetemben nem a cselekmény pontos lemásolására törekedtek (van is ilyen téren néhány nagyobb eltérés az eredeti novellához képest), hanem inkább a hangulatot próbálták megragadni, például kisebb, a történet szempontjából kevésbé lényeges motívumok átemelésével.

A lovecrafti mitológia többi nyomasztó helyszíne közé tökéletesen illeszkedik Dunwich városa, ez a világtól elzárt, szegény, pusztulófélben lévő kis település. Itt látta meg a napvilágot a sötét múltú, társadalomból kitaszított Whateley dinasztia legfiatalabb tagja, Wilbur, ahogy a film első képkockáin láthatjuk. A jelenet azonban inkább emlékeztet egy rituális szertartásra: orvosok és bábák helyett fekete csuhás alakok állnak körben, Wilbur nagyapja egy jogart emel a magasba, az anya homlokát pedig valamiféle okkult szimbólummal jelölték meg.

A főcím után a jelenben találjuk magunkat, amikorra Wilbur már fiatal férfivá érett, és különös érdeklődést mutat a közeli Arkham egyetemén féltve őrzött, okkult tudást rejtő kötet, a Necronomicon iránt. Wilbur dédapja, akit egy fiatal lány rejtélyes eltűnése után végeztek ki a helybéliek gyilkosság vádjával, hitt abban, hogy a könyv segítségével a Föld emberiség előtti lakói, egy magasabb rendűnek tartott, de kegyetlen faj újra életre kelthető. Miután az ifjú Whateley a dinasztiát és a Necronomicont kutató professzornál, dr. Armitage-nél nem jár sikerrel, elcsábítja az egyetem egyik csinos hallgatóját, Nancy Wagnert, hogy megszerezze a kötetet. Azt követően, hogy Nancy viselkedése a Wilburnél töltött rövid idő alatt drámaian megváltozik, aggódó barátnője, Elizabeth a professzor segítségével nyomozni kezd Wilbur után. A kutatás érdekes, ugyanakkor nyugtalanító eredményekre vezet: Wilbur apját senki sem ismeri, anyja a szülés óta elmegyógyintézetben él, az orvos állítása alapján pedig Wilburnek született egy ikertestvére is, aki az öreg Whateley, Wilbur nagyapja szerint azonnal meghalt, a holttestet azonban senki sem látta.

Aki kapcsolatba kerül Wilbur Whateley-vel, különös világba csöppen: ismeretlen rendeltetésű okkult kellékek, furcsa pogány szertartások, időtlennek mondott, a régi istenek tiszteletére emelt oszlopok, ősi oltárokon bemutatott bizarr szexuális rítusok... A film álomszerű víziókon keresztül enged bepillantást a Whateley-ék által visszahozni kívánt, történelmen kívüli korokba, a szél és a tenger hangjai idézik meg az időtlen mélységben szunnyadó ősi erőket – az atmoszférára ráerősít a 70-es évek filmjeire jellemző, elképesztően találó filmzene is. Küldetésük során Elizabeth és Armitage professzor egyre hátborzongatóbb kérdésekkel találják szembe magukat. Lehetséges, hogy Wilbur ikertestvére mégsem halt meg? Csak egy kirekesztett, meggyötört vénember üres fenyegetőzése volt, amikor az öreg Whateley azt kiáltozta, hogy az egész világ meg fogja ismerni Wilbur apjának nevét, mihelyt az a dombtetőről fennhangon szólítja? És vajon mit rejt a Whateley-ház legfelső emeletének gondosan lezárt szobája?

Méltó alkotás ez a film Lovecraft örökségéhez, sikerült átmenteni az eredeti mű esszenciáját mozgóképre.

Értékelés: 9/10

IMDb | mafab**
**